Judit
3 °C
6 °C

Privát rendszerváltás

2006.04.04. 10:38

Történt, hogy 1976. március 15-én a politikai rendőrség civil ruhás munkatársai megjelentek a Kartográfia Vállalat budapesti, Szövetség utcai telephelyén. Beálltak a piszkosfehér Zsigulival a kapualjba, és sietős léptekkel megindultak az emeleti iroda felé. Értem jöttek. Udvariasak voltak, nem nyomtak a vesémnek gumibotot. Megkérdezték, a fogason melyik az én kabátom. Kezembe nyomták, és levittek az autóhoz. Felkínálták a hátsó ülést. A bal hátsó ajtaja be volt hegesztve. Jobbról kellett beszállnom.

Azt a március 15-ét a rendőrségen töltöttem, reggeltől estig. Nem kaptam se inni, se enni. Ha szomjas voltam a vizeletszagú vécé falikútjára hajolhattam. Miért kerültem ide? Bagatell. A Rákóczi úti Marika presszóban hetekkel korábban arról beszélgettünk, hogy a március 15-én röplapokat kéne szórni. Földobni egy dobozt a villamos tetejére, úgy hogy ne essen le, s a menetszél majd kipörgeti a lapokat. Ezzel az ötlettel vívtam ki elismerést, bár egy nőt se szedtem föl.

A levél fölmutatja, milyen is volt a régi időkben a cikkek végére kanyarított (ön)seggnyaló vörös farok

A történetnek valójában nincs nagy jelentősége. Életem egy kis darabkája. Egy emlék, aminek néha örülhetek. Tévedés azt hinni, hogy rendszerváltást tíz-húsz – ismert számú – férfi és nő hozta meg nekünk, bamba magyaroknak, akik leginkább a szoboszlói langymeleg vízben áztattuk sörhasunkat, vagyis hogy elfogadtuk, hogy, na, itt a rendszerváltás, akkor éljünk most már egy másik rendszerben, de nem tettünk érte semmit, mert a népnek a semmittevés a dolga. Idővel minden kiforrja magát, mint a must. Van, amihez 150 év kell, van, amihez cirka negyven, s van, amire 80 éve várunk.

Orbán Viktor április 2-i beszédét hallva tollat és papírt fogtak öten (Hodosán Róza, Demszky Gábor, Fodor Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László), s megírták: „Nemet mondtunk a kommunizmusra, igent a szabadságra és a piacgazdaságra. A Fidesz mai programja és négyéves kormányzása mindennek gyökeres ellentéte. A Fidesz tizenhat éve a piacgazdaság pártja volt – ma folyamatosan támadja a magántőkét, a privatizációt, és a szocializmus éveit idéző gazdaságpolitikát képvisel.”

A levél fölmutatja, milyen is volt a régi időkben a cikkek végére kanyarított (ön)seggnyaló vörös farok: „Az SZDSZ áll ki legkövetkezetesebben a szabadság, a demokrácia és a piacgazdaság mellett. S az SZDSZ az egyetlen párt, amelynek vezetésében nincsenek az elmúlt rendszerben fontos szerepet vállaló politikusok.”

ebben a szép kis tömegben benne vagyok én is, anélkül, hogy kérkednék vele

Ha ki-ki lehetősége, ereje szerint hozzájárult a rendszerváltáshoz, s ebben a szép kis tömegben benne vagyok én is, anélkül, hogy kérkednék vele, akkor a közös küszöb – ahonnét indultunk – emlékére hivatkozva, hadd kérdezzem meg hangosan, mert csak magamban dünnyögöm évek óta. Hodosán Róza, Demszky Gábor, Fodor Gábor, Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László, mi a helyzet a kommunizmussal – ma? Csak a szabadság? Csak a demokrácia? Csak a piacgazdaság? És hol a kommunizmus régi tagadása?

Tudjuk, merjük, tesszük? Mit? Milyen érzés egy platformon lenni Gál Zoltánnal, az utolsó belügyminiszterrel, az utolsó iratégetővel? Milyen érzés terveket szőni a jobboldal ellen – Horn Gyulával? Milyen érzés belecsapni a jobb kezet Medgyessy Péter jobb kezébe? Milyen érzés két puszival gratulálni Gyurcsány Ferencnek névnapjára? Mi van a fejbiccentésben Kapolyi László láttán? Tisztelet? Csodálat? A kornak, az embernek, a pénznek?

Nincs tükör otthon.

Mohácsi-Gulyás István