Árpád
-1 °C
9 °C

Szégyen a Nemzeti Galériában

2004.05.17. 09:30
Az Artmagazin cikke nyomán.

Februárban Bangkokban meglátogattam az ottani Nemzeti Galériát. Nem értettem, hogyan lehet ilyen lelketlenül bánni műtárgyakkal. A mindig mosolygós thaiok, csak nekünk, hülye külföldieknek csinálták ezt a galériát, őket ez az egész múzeumosdi nem érdekli. Más kultúra, más hangsúlyokkal, a tárgyak európai imádata számukra szinte ismeretlen. Ennek ellenére, azt gondolom, hibáztak.

A mi Nemzeti Galériánk Munkácsy-képei közé lépve csöndben megkövettem a thaiföldieket. Az a nemtörôdömség, amit itt tapasztaltam, a lepusztult bangkoki múzeumra emlékeztetett. Hideg van, mint egy hullaházban. Tulajdonképpen stílusos a hômérséklet, hiszen a falakon javarészt hullák lógnak. Érthetetlen, miért vannak kiállítva gyakorlatilag megsemmisült képek, olyanok, amelyeket a rossz anyagválasztás miatt maga a festô ítélt halálra. Az alattomos bitumen, amely látszólag oly egyszerűen kínálta mély, meleg barnáit, bosszút állt.

Tekintse meg a felháborodás okait!
Munkácsy kortársai az impresszionisták voltak, ugyanakkor dolgoztak, ugyanott, ahol ô, Párizsban. Nem kellene végre művészetének jelentôségét átértékelni? Egyáltalán, a múlt kultúrpolitikájának sztárfestôjét, a "proletárok életének kilátástalanságát oly korán felismerô művészt" mikor fogjuk végre a helyére tenni?

Munkácsy egyébként vonzza a marketingeseket. Elôször gazdag felesége, majd a kádári kultúrpolitika, most meg az aukciós házak istenítik. Ôket legalább értem, el akarnak adni. Gyermekkorunkban megkaptuk az oltást, körülbelül a Sabin-cseppekkel együtt, most már csak egy emlékeztetô kell. Minden faliújság és órarend között legalább egy Ásító inas, vagy Köpülô asszony lógott. Ennek következtében a hajdanvolt úttörôket, KISZ-titkárokat, ha Munkácsyt vennének, érteném, a nemzet galériáját azonban kevésbé.

Lehet egyébként, hogy a munkatársak nem is szoktak körbejárni a termekben, így nincs is, aki jelentsen a fôigazgatónak. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy ha a munkatársak arra járnak, nem veszik észre a riasztó feliratokat. A kép címe: Ház elôtt - angol verzió: Before the house. Megnéztem, angol nyelvlecke kezdôknek, ötödik óra.

Egy másik képfeliratra golyóstollal odabiggyesztették az adományozó nevét. Akárki tette, szégyenletes dolog. Mindenképpen azt bizonyítja, hogy a donátorok nincsenek megbecsülve.

A civilek támogatása elengedhetetlen feltétele a színvonalas kulturális életnek. De ezért valamit tenni kell, a donátor nem fog berepülni a szánkba. Meg lehetne kérni például Móricz Feri urat, a kôművest, azért ôt, mert ismerem a munkáját, hogy javítsa ki a csôtörésbôl származó, salétromos foltokat a Majális körül. Lehet, hogy mögötte is szükséges lenne a javítás, de az így nem volt megállapítható. Pedig valakinek jó lenne megvizsgálnia, még mielôtt a remekmű megpenészedik. Ha jól emlékszem, ez Szinyei Merse Pál legismertebb festménye. Tudom, kevés a pénz, éppen ezért ajánlom a Móricz Ferit, szerintem ingyen is kijavítaná a falat, pláne, ha kaphatna egy kis réztáblát - "Vakolta Móricz Feri, csak úgy hazaszeretetbôl."

Munkácsyról jutott eszembe, hogy egyre több képtôl kénytelen megválni a galéria, az egykoron jogtalanul eltulajdonított festményeket vissza kell szolgáltatni jogos tulajdonosaiknak. Az viszont teljesen érthetetlen, hogy ha ezek a képek fontosak, miért nem veszi meg ôket a Nemzeti Galéria? Ha pedig érdektelenek a gyűjtemény számára, miért nem adják vissza ôket elegánsan, perek nélkül?

Választ persze nem kaptam, már csak azért sem, mert a Nemzeti Galéria március elsején levált a Budavári Palota telefonközpontjáról, de sajátja még nincsen. Néha engem is idegesít a telefoncsörgés, de ennyi idôre nem merném kivonni magamat a forgalomból. Tudom, kevés a pénz, de ez inkább szervezési hibának tűnik.

Egy korszerű kiállítás ma már nem csak művészettörténeti szempontok alapján szerveződik. Egy tehetséges művészettörténész lehet, hogy jól válogat a kiállítható tárgyak közül, de hogy azok milyen térben, hová, hogyan kerüljenek, abban nem feltétlenül ô a kompetens. A tereket ügyesen szervezni, látványt kreálni nem könnyű feladat, ezek megoldására meg kell találni a megfelelô szakembert. Ez a Nemzeti Galériának eddig még nem sikerült. Az unalmas képtárak kora a múlté. Az alulvilágított, kopott, koszos termek lehangolók. Az ötletszerűen egymás mellé aggatott képek látványa szomorú, szegényes, ráadásul a helytelen társítások legtöbbször ölik, kioltják egymást.

Tudom, hogy sok tehetséges fiatal dolgozik a galériában. Sajnos, ma még nem ôk az irányadók, de talán csak addig, amíg ki nem hűl teljesen az itt még mindig langyos víz.

Kováts Lajos
A szerző a MEO igazgatója