Egy interjújában társadalmon kívüli, nomád madárként definiálta magát. A társadalmon kívüliség inkább pozitív, vagy negatív?
Most már pozitív. Ha muszáj, el tudom játszani a társadalmon belülit, fel tudom magam ruházni olyan dolgokkal, amivel az embert értelmezik a társadalomban: bankkártya, lakcím, bt, és hasonlók.Miért idegenkedik ezektől?
Mert csak a természetet ismerem el az embernél nagyobb szervezőerőnek. Társadalmi szinten egyetlen dolog érdekel, ha nemzetközileg lesz egy olyan pályám, ami engedi, hogy sok-sok humanista célért tegyek. Sok minden van, amiért lehet tenni a zenével. Minden szülőnek javaslom, hogy a gyerekének sok-sok népdalt tanítson meg, mert az kapaszkodó lesz később.
Néhányan kritizálják a Kodály-módszer mai gyakorlatát.
Nem a módszerrel van a baj. Vannak jó énekórák, a baj az, hogy kevés a sugárzó énekóra. A tanárok egy része úgy áll hozzá, hogy minek fektessen bele nagy energiát, a gyerekek úgyis csak rapet hallgatnak. Ha így van ez, miért nem nézik meg, mi a közös egy Eminemben és egy magyar népdalban.
Mi a közös a kettőben?
Aki keres, biztos talál közös vonásokat, mondjuk akár a ritmus szerkezetében. Amikor színésznövendékeket tanítottam a Bárkán, millióegy kreatív dolgot lehetett kitalálni, ami aktív zenélésre késztet embereket.
Mit csináltak a foglalkozásokon?
Volt, amikor konkrét dalokat vittem, megadva az alaphangot, és arra mindenki énekelhetett motívumokat, volt, amikor cigánydalokra ritmikusan improvizáltunk, volt, amikor a zenébe a táncot is belevontuk. Manapság, mint egy férfiagy, elkülönítjük a dolgokat, én viszont egy régi típusú ember vagyok, úgy hiszem, hogy a zene és a tánc egy tőről fakad. A törzsi kultúrákban táncoltak és énekeltek, lesték az esőt, vadásztak, mindenre volt egy közös rituáléjuk. Még ötven évvel ezelőtt is így volt ez Magyarországon, Erdélyben pedig sok helyütt azóta is. Ma pedig mindent megpróbálunk összefüggések nélkül nézni.
Erről miért a férfiagy jut az eszébe?
Azért, mert strukturáltabb, élesebben megjelennek benne a kategóriák. Már nem foglalkozom annyira a férfi és női kérdéssel, a nemiséggel, mint korábban, most úgy gondolom, egy ember szíve, spiritualitása nem függ a nemétől.
Régebben a saját nemisége miatt foglalkozott vele többet?
Igen, kerestem magamban a férfit és a nőit, és mostanra, harminc éves koromra, úgy érzem, összeálltam. Így már jobb, könnyebb élni.
Az okozott nehézséget, hogy abban a környezetben, ahol felnőtt, más az elfogadott életmód, mint amit ön választott?
Igen, de minden más hasonló nő küzd ezzel. Tradicionális családból jöttünk, akik nem otthon vasalják a férjük ingjét, hanem kiállunk a színpadra. Másfelől nekem a társadalmiasodás volt a nehezebb. Anyukám és apukám - édes, drága, sokat fáradt szüleim - úgy élték az életüket, hogy fontos volt az anyagi gyarapodás kemény, kétkezi munkával. Család, lakás, autó, állás, ezek nekem máig sincsenek. Most is arra törekszem, hogy a lehető legkevesebb dolgot kelljen birtokolnom.
A szüleit mindez, nem nyugtatta meg, ugye?
Egy idő után az embernek az egy hétre jutó médiaszereplése személyiségmérő lesz, és a szüleimet megnyugtatta, amikor látták, hogy időnként szerepelek a tévében. Álszent dolog lenne azt állítani, az újságok nem számítanak, az egész média számít. A butítással van bajom, ha lebutítják azt, amit az ember csinál. Én nem vagyok egy nagyon jól eladható médiatermék.
Ez leginkább azon múlik, szeretne-e eladható lenni.
Ha kicsit kivágottabb ruhát vennék fel, és arról beszélnék, ki mindenkivel jöttem össze az utóbbi két évben, akkor eladhatóbb lennék. Ilyen labdákat szinte hetente feldobnak.
Miért érzi fontosnak, hogy ne csapja le ezeket a labdákat?
Nincs kedvem másképp beszélni, mint ahogyan élek, és arról akarok beszelni, ami fontos: hogyan énekelek, mit, miért. S ha valakinek éber a lelke, észreveszi, ebben sokminden más is benne van. Az ismertségből nekem annyi elég, ami például nemrég történt a futópályán. Rengeteget futok egyébként. A múltkor a pályán szembejött velem egy férfi, és azt mondta: ’Ha ezt a Weöres Sanyika látná!’ Meglepődtem. Egy ember fut a pályán, aki meghallgatta a legutóbbi lemezemet, a Psychét.
Miért lepődött meg?
Mert a Psychét magánügynek gondoltam. Mint minden lemezem, ez is személyes érintettségből született, és hogy megcsináltam, az életem jobb lett tőle. A zenei kihívásomból egy anyag született, ami elkezdett terjedni és eljutott másokhoz, ez nagy élmény nekem.
Egy időben szerették elemezni Lónyai Erzsébet személyiségét. Jól sejtem, hogy sok közös vonást talált a saját és a Weöres-hős személyisége közt?
Az életrajzi vonások sok tekintetben hasonlóak Lónyai és Palya közt: a származás, habitus, karakter, szenvedélyesség, féktelenség, szélsőségesség, mély és alapvető magányélmény.
Miért magányos?
Nagyon korán jöttem el itthonról, 14 éves koromtól a családtól távol éltem. Parasztcsaládban nőttem fel, paradicsomot kapáltam, ahogy azt kell, azután egy értelmiségi közegbe kerültem a gimnáziumba, majd egy művészvilágba - ami nekem nem művészvilág, hanem egy természetes közeg. Extrém eset vagyok az érzelmi reakcióim minőségét és mennyiségét tekintve is, ha sírok, nagyon sírok, ha nevetek, nagyon nevetek, eltartott jó néhány évig, amíg mindezekből egy személyiséget tudtam összerakni. Sokáig definiáltam magam, mielőtt még az újságírók definiálnának (nevet).
Hozzáteszem, az újságírókat tisztelem, van rálátásuk, érzületük, benyomásuk egy személyiségről, de néha azt érzem, mehetnének egy kicsit mélyebbre. Én például, mint énekes, nem lennék érdekes, ha nem volna mögötte az örök harc magammal, a nyugtalanság. Az eszem és ösztöneim ütköznek, mert mindkettőből jutott valamennyi. Ez talán válasz a Psychére is.
Szokott pihenni?
Harminc éves koromra megtanultam. Írtam egyszer egy dalszöveget, benne van, hogy átrobogtam az életemen, mint friss vizű hegyi patak. A nyugtalanság nem fog kiveszni belőlem, mindig tovább kell mennem, tovább kell repülnöm.
Miért nem akar semmit és senkit birtokolni?
Mert én belül sétálok. Abban nőttem fel, hogy összehasonítottam, mi van nekünk, és ahhoz képest másoknak mi van, és nekem nincs sokmindenem, jobb lesz, ha belül építkezem inkább. Az életem pedig úgy alakult, hogy egy időben nem telt el úgy tíz nap, hogy ne ültem volna fel a repülőre, így rájöttem, hogy fontosnak ítélt tárgyak nem nagyon fontosak. Mind nehezék, én egy madár vagyok, még akkor is, ha ebben van egy kis szerepjáték. Akárhányszor kidobtam dolgokat, olyan könnyűnek éreztem magam. Ha nekem egyszer lesz egy lakásom, lesz rajta ablak, előtte valami víz, folyó, tenger, lesz benne pár szőnyeg, amire le lehet heveredni. Az életet úgy tekintem, mint egy nagy levegővételt. Belélegzed, és kifújod, és az akkor el is távozik.
Párizsban és Amszterdamban is élt és dolgozott. Nem lenne jó egy otthont találni?
Jó lenne, de én alkatilag más vagyok. Olyan a kémiám, amivel megmozgathatok zenéket, barátokat, szerelmeket, de hogy otthon házi tűzhelyet őrizzek, nem jön magától értetődően. Csodálom azokat a barátnőimet, akik szültek, otthont alakítanak ki, ruhákat varrnak. Én másban vagyok erős. Az a fontos, hogy az ember felismerje, mi az erejének a gyújtópontja, és oda kell visszatérnie mindig. Kicsinek is ilyen voltam, mint most. Ha indult a busz, és mentem a néptáncosokkal szerepelni, akkor éreztem magam a legjobban. Ha előttem volt az út, már rendben voltam.
Tényleg nincs olyan tárgy, amihez ragaszkodik?
De, a füzetem. Író ember vagyok, nekem az írás barátom. A füzetembe beleírom a gondolataimat szép, színes, vékony hegyű tollal, az egyfajta napló. Azokba gyűjtöm a dalokat, a műsoraim sorrendjét, és hogy mit gondoltam Mexikóban a tengerparton. Abban van minden rólam.