Milyen tudatmódosító szerhez hasonlítaná a népszerűséget? Egyszer mondott valami olyat, hogy a népszerűséggel narkót váltott.
Nem egészen a népszerűségre váltottam. Műsorvezetőként nem az érdekel, hogy ehhez sztárság, siker vagy népszerűség társul.
Járulék?
Igen. Így élem meg. És nincs is vele semmi gond. Ha lenne, nyilván nem is lennék alkalmas erre az egészre. De különösebben nem dob fel. Sokkal jobban érdekel, milyen műsorban vagyok benne, és az mire jó nekem. A Megasztárt szeretem, jó feladat. Élvezem az élő műsort. Az élő műsor talán valami szoftabb extrémsportnak felel meg.
Egyébként semmi ilyesmit nem csinálok, de biztosan szükségem van adrenalin-flashre. Vagy inkább azt mondanám, hogy a beindult embereknek néha le kell vezetniük energiáikat. Ez egy gyermeteg állapot. A gyerekeimet meg szoktam figyelni, ahogy bepörögnek. Vigyázz, sírás lesz a vége! De nem tud leállni. Én sem tudok, de már nem sírás lesz a vége, hanem showműsor.
A Big Brother elején azt mondta, ha annyi idős lenne, mint a jelentkezők, akkor szerepelne, de mivel idősebb, inkább vezeti.
Most, ennyi év után már nem is vezetném. Nem érdekelne. Annyival jobb a Megasztár. Meg inkább az érdekel, mi lesz utána.
Hogy gondol vissza rá?
Az elsőt szerettem. Sőt, a másodikat is! Csak az unalmasabb volt. Egy csöppet sem bántam meg. Valahogy akkor mindenből elegem volt, kellett valami váltás. Ez megfelelőnek tűnt. Azóta is azt gondolom, nincs ezzel semmi gáz. Úgy látszik, személyiségem része. Ez alkati kérdés. Szerintem minden ember nagyon sok színből van összetéve, és vannak, akik ezt - talán szeméremből vagy valami másért - nem akarják megmutatni, és vannak, akik szétszórják magukat. Én az utóbbi fajtából való vagyok.
Szeretném a fejére olvasni egy mondatát. A Magyar Narancsnak a BB indulásakor azt mondta: "Nekem alkatilag jól áll a sztárság."
Ez alatt azt értettem, hogy nem terhel meg. Nem vagyok beteges függésben. Viszont ha szerepelek, akkor sem esem pánikba. Kezelem a helyzetet.
Amikor intermédia szakra járt, milyen ambíciói voltak?
Az elsődleges vágyam az volt - és ez megmaradt a mai napig, csak már nem annyira létfontosságú -, hogy művésszé váljak.
Most művészi ambícióit zárójelbe tette?
Nem. Valamiféle olyan művész lehetek, aki nem tud kiteljesedni. Lehet, hogy csak lappang bennem. Sokat foglalkozom ezzel. De nem tudom.
Frusztrálja ezzel magát?
Kicsit. De közben azért sok mindent csináltam. Nehéz az olyan alkatoknak, mint én, aki sok olyan produkcióban vesz részt, amit sehová nem lehet besorolni. Vizuális kísérleteinket, amit a televíziózásban, különböző kulturális műsorokban az elmúlt tíz évben elkövettünk, azért mégsem lehet csak úgy lesöpörni. A SuperGrouppos cuccok, a pontonhíd, lefüvezett Szabadsághíd meg a többi nagy projekt is valami köztességet képvisel. Fene tudja, hogy ez már művészet-e.
Most valami Mikulásgyárról hallottunk?
Én még Télapógyárra emlékszem, de valóban, már Mikulásgyár! Az én tisztem a SuperGroupban, hogy többedmagammal kitaláljak dolgokat. Arra gondoltunk, hogyan lehetne kivinni az utcára ezt a mesét. Az egész lehetne egy mesebeli gömb, egy kedves duplafalú átlátszó gömb, amiben esik a hó, a Télapók meg a krampuszokkal készítik az ajándékokat, fölcsap gőz meg minden. És persze oda lehet vinni mindenféle adományt. De szeretném azért felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy ha lehet, akkor ne ruhát hozzon, hanem élelmiszert, édességet, játékot, mert ez egy komoly dráma, először is enni a legfontosabb. A kijáratnál ugyanis a becsomagolt adományokat elviszi a Vöröskereszt, és szétosztja a szegény családok gyerekei közt.
A BB ugródeszka volt?
Abszolút.
A médiaértelmiségieknek egy jelentős része fintorgott, hogy ez azért az ősbűn volt. Ismerősei megbocsátottak?
Igen. Vagy jól hazudnak. De az első BB-ben volt azért valami. Az egész országot érdekelte. Nagyon sok ismerősöm nézte, aki nem rajongott annyira a kereskedelmi televíziózásért, és röhögött. De meg tudtam vele valósítani, amit akkor akartam. Ki szerettem volna próbálni ezt a főműsoridős dolgot. Előtte egy évvel persze azt mondtam volna, hogy ilyesmit nem fogok csinálni soha, még akkor sem, ha éhen halok. De aztán tényleg elkezdtem éhen halni. Minden szépen befuccsolt. És menekülő szálként felsejlett ez a dolog. De nem csak menekülés volt, és nem csak kényszer. Épp ez az érdekes, hiszen akkor rég kihullottam volna a kereskedelmi televíziózásból. Az életemben elkezdődött valami más. Néha van ilyen, nagyot kell váltani, hogy aztán minden tovább menjen, ráadásul jobban.
Választóvonalként éli meg?
Igen. Illetve nem. Nem minden értelemben választóvonal.
Tehát nem lenne különösebb vita, ha azt kérném, rögtönözzön egy dialógust Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel mintájára?
Nem lenne vita. Mert nincs két énem. Több van. Józanság kontra őrület vita persze lehetne. De ez mindig fennáll. Egyik oldalon vannak a bepörgések, a véletlenek, az alkoholizmus, szétcsúszás, a játék, a szétesés, amit egyébként szeretek. Tizenöt éves koromtól ezt csináltam. De a BB előtt egy évvel már kiépült a "józan" énem, amit már élvezek. Ennek fő ismérve a rend, a geometria, a számítgatások, a gazdag délelőttök, a séta öröme. Persze néha muszáj berúgni. De alapvetően már rendezett vagyok.
Mennyire tudatos? Egy intermédiaszakot végzett emberről nem olyan nagy merészség feltételezni, hogy cinikusan kezeli a tömegmédiát.
Nem vagyok tudatos ember. Inkább játékos alkat vagyok. Nem művészetként fogom fel a médiaszereplést, egyáltalán a nyilvánosságot. Csak egy médiamunkás vagyok, aki per pillanat ismert.
Nem deformálja a munka?
Az embert minden deformálja. Az Index is!
Testileg, lelkileg!
Ha valaki benne van egy történetben, nem lát tisztán. De ez nem érdekes annyira. Meg kell nézni majd negyven év távlatából. Az biztos, hogy észnél kell lenni. Vagy inkább szívnél! De szerintem nem vagyok romlott alkat. Nem tud befolyásolni csak a pénz vagy a karrier. Mert itt ugye ezek az elsődleges veszélyek.
Mennyire van bezárva a jelenbe, tud hosszú távon gondolkodni? Negyven év?
Érdekel a jövő. De ez élethelyzettől függ. Az ember akkor nem lát ki a jelenből, ha valami nagy feladattal van elfoglalva. Nekem jelen pillanatban ilyen nincs.
Semmi konkrétum, mi lesz később?
A tévézést folytatni szeretném. A következő jó lépés az lenne, ha olyan feladatom lenne, amikor rajtam múlik az egész műsor.
Ahol egyedül uralná a terepet?
Én nem az a fajta bohóc vagyok, aki önálló műsort csinál. Inkább reagáló ember vagyok. Jó, ha vannak társaim. Ráadásul vizuális vagyok. A klasszikus showműsorban nem sok vizuális dolog van. Egy ember ül a fotelban, jönnek a vendégek, és csókolom.
Bizonytalan még magában?
Nem, de rettentően későn érek.
S talán nem is igazán akar kijönni a gyerekszerepből?
Az rég rossz, ha valaki ki akar jönni valamiből, ki akar jönni abból, amilyen, és elkezd egy másik ént felépíteni. Ez hülyeség. Ami van, azt kell tökéletesre csiszolni. Minél jobban megszereted magad, minél felszabadultabb vagy, annál egyszerűbb az élet. Ezen azért érdemes dolgozni. De nekem ez könnyedén megy.
A városi biciklizés nem káros az egészségre? Beszerzett már gázálarcot, vagy legalább valami maszkot?
A maszk főleg télen jó, de akkor én már nem biciklizem. A téli biciklizés életforma. Én viszont lazaságból bringázom, ami az arcba csapódó latyakkal nem összeegyeztethető! Nyámnyila vagyok én már a jégen biciklizéshez! Inkább csak márciustól novemberig suhanok a városban, és élvezem a videóklippet. Utoljára 3-4 éve csináltam végig egy telet. Iszonyúan be kell öltözni. Párologsz. Olyan vagy, mint egy mamut. Mintha elmúlt volna a jégkorszak, te meg ott maradnál gőzölögve. A téli bringázás olyan, mint az élsport. Félek tőle, a teljesítménycentrikus élettől megrettenek. Télen inkább taxizom.
És hogy tetszik, amit lát?
Én voltam az elsők egyike, akik elkezdték mondani, hogy komoly gáz van. Van egy város, aminek csodálatos panorámája van, a tartalomnak viszont itt vége is. A baj csak az, hogy lehet szeretni ezt a várost, így nehezebb megélni a tartalmi szétesést, a tartalom feltűnő hiányát. Furcsa terei vannak viszont. Bringával lehet megérteni, meg gyalog. Autóval olyan, mintha a senkiföldjén járnál. Autózni itt teljes hülyeség. Kinézel az ablakán, de korszakalkotó épületeket nem látsz. Nem érzed azt, hogy a világ közepén élsz. Nincsenek tízsávos felüljárok, amiken hirtelen áthasítasz. Nincs ez a science-fiction érzeted se. Az autózáshoz pedig valami ilyesmi kellene.
Lenne még kulturális miniszter?
Már nem. De a szerepkör csak akkor izgatna, ha ő lenne a legnagyobb góré.
Tehát a pénzügyminiszter is az ő felügyelete alatt állna.
Mindenki alattam lenne. Az összes pénzt ide kellene adni. Én lennék a mindennapok felelőse. Egy hős lennék. Jelenleg rosszul állunk hősök terén, pedig új fajta hősök kellenének a magyaroknak. Például ez is egy komoly kulturális kérdés. Lehet hősöket kreálni, de hogy milyeneket, az nagy felelőség. A kulturális miniszter a mai Magyarországon lehetne egy új hős. Az ember, aki megrendezné hétfőtől vasárnapig a hetet, és még véletlenül sem azzal foglalkozik, hogy kiállításokat nyit meg. Projekteket vezetne végig, és mondjuk felelős lenne a jövő tervezéséért. Mit kell tenni például már most, ha azt akarjuk, hogy 2012-ben Magyarország egy igazán izgalmas hely legyen? Ha sok pénzből dolgozhatna, jó hős lenne. Erős feltételekkel én simán elvállalnám ezt a szerepkört, és ha jól csinálnám, senkit nem zavarna.
A végén persze teljesen elhülyülnék, és leváltanának. Mindenféle furcsaság lenne. A Szeretem Budapestet pályázaton a kedvencem Jovánovics Tamás munkája volt. Tervezett egy 30-40 méter magas, kisrealista stílusban megcsinált szomorú fürdőző nőt, aki üldögél a Dunában a Parlament előtt. Megvalósítanék mondjuk ilyeneket, és megbuknék! De milyen jól jelképezné a magyar lelket! Azt éreznéd, hogy na ez azért nem London, meg Párizs! Ezek nem viccelnek! Itt egy szomorú betonnő ül a Dunában, hiszen ez hagyományosan egy szomorú nemzet. Ilyen országot szeretnék, őszintét. Nagyon komoly lenne.
Ha a belvárosi rakpartot lezárná, Budapest örökös királya lehetne.
Mostanában mindenki ilyesmiben gondolkodik. De van egy rossz hírem. Ezek a koszos, büdös folyók, mint a Duna, nem vonzzák az embereket. Óva intek mindenkit attól, hogy teljes hosszában lezárja, mert nagyon hosszú, és igen szomorú lesz látni, hogy az emberek nem mennek ki. Szakaszosan kellene lezárni. Legyen egy, ahol fönt mennek az autók, legyen egy, ahol alagútban, aztán meg feljönnének, és akkor változatos lenne, és meg lehetne tartalommal tölteni.
Ezer millió ötletem van, és egyre több ilyen emberrel találkozom. Furcsa, hogy fantáziátlan hülyék döntenek itt mindenben. Itt van például a Nemzeti Színház kérdése. Van ötletem, hogyan lehetne orvosolni ezt a sokak szerint dilettáns épületet. Egy üres telekre valahol a belvárosban fel kéne építeni egy kicsi, ám világraszóló épületet. Ez lenne a Kortárs Nemzeti Színház. A legjobb fiatal színházasok székelnének itt. Pintér Béláék, Schilling Árpádék, vagyis a Krétakör színház, itt lenne a Pont műhely; szóval össze lehetne válogatni egy ütős csapatot, amely jól mutatná a pillanatnyi erőket. Itt tilos lenne Madáchot játszani, csakis saját darab mehetne.
Egész tűzbe jött!
Ugye milyen jó lenne, ha kulturális miniszter lennék? De most már juszt sem! Kapjátok be!