A szükség és a hagyomány a megszokottól eltérő családi konstellációkat hozott létre Jamaica szigetén. A szegény gyermekek ott keresnek segítséget, ahol találnak és számukra ismeretlen családokhoz költöznek. Az ELLE felkereste a sziget hőseit.

Nyugat-Kingstonban a Waltham Streeten haladva a város egyik legszegényebb területét szeljük át. Elhagyott üzleteket, régi autóroncsokat, rendetlen fészereket látunk - ezek mind valakiknek az otthonai. Meglehetősen távol esik ettől az az elképzelés, amelyet Jamaicáról fényképekről, filmekről és dalokból alakíthattunk ki: hajladozó kókuszpálmák a fehér homokú strandon, a háttérből reggaemuzsika szól és hétágra tűz a nap.

Kingston valósága maga a szegénység, a bűnözés, a kivetettség, a viskók városa. Évente ezerszámra születnek szüleik által nem kívánt gyermekek. De ezek a gyermekek még éppen szerencsésnek érezhetik magukat, hogy Jamaica szigetén látták meg a napvilágot és nem a világ valamelyik másik szegény országában. Itt ugyanis az a bevett szokás, hogy mindegy, kinek a gyereke, valaki gondoskodni fog róla. Természetesen általában a legszegényebb, legszerencsétlenebb sorsú szülők gyermekeiről van szó. Formális örökbefogadásra általában nem is kerül sor, a befogadó szülők mégis saját gyermekeikkel együtt nevelik fel a ezeket a kicsinyeket, etetik, öltöztetik és iskoláztatják őket anélkül, hogy ezért az államtól vagy bárki mástól akár egy fillér támogatást is kapnának.

Honnan ez a jóság? Hogyan vált ez a felfogás a jamaicai kultúra részévé? Ilyen kérdésekkel indultunk neki Kingstonnak fotósommal együtt, hogy megkérdezzük magukat az érintetteket.

Sokkal több gyerek nevelkedik így, mint ahogy valaha is el tudtuk volna képzelni. Amikor a repülőtérről a városba tartva megkérdeztük a taxisofőrt, tud-e valamit a dologról, meglepő választ kaptunk. Ő és a felesége is nevelt befogadott gyermekeket. Az idegenforgalmi irodán a megkérdezett lány pedig mosolyogva azt válaszolja a pult mögül, hogy bizony ő is így nevelkedett. Sőt, szállodánk egyik portása is nevel befogadott gyermekeket.

Önzetlenek

Elindultunk látogatóba Audrey Clue-hoz, a taxis feleségéhez és barátnőjéhez, Eugenie Brown-hoz. A szakmunkásként dolgozó három gyermekes anya tizenhat évvel ezelőtt határozta el, hogy gondjaiba veszi az öt esztendős Kayonn-t.

- Késő este volt, a férjemmel utolsónak jöttünk ki a templomból - emlékezik vissza. - A hátsó ajtó felől fény szűrődött ki, odamentünk, hogy megnézzük, mi az. Egy férfi állt ott négy éves leányával és zokogott. Húsz perc is eltelt, mire ki tudott nyögni néhány szót. Elmondta, hogy egyszerűen nincs hová mennie, az elmúlt néhány hetet a templomban töltötte, ott lakott, akkor surrant be, amikor mindenki hazament. Felesége elhagyta őt és a kislányt és neki se munkája, se pénze nincs.

Audrey és a férje megkérdezte, hazavigyék-e éjszakára a gyermeket, az apuka pedig igent mondott. Úgy gondolták, hogy addig veszik magukhoz a kicsit, amíg az apja munkát és lakást talál, de a férfi helyzete az idő múlásával sem fordult jobbra.

- Amikorra sikerült úgy-ahogy rendbe hoznia az életét, Kayonn már nem akart hozzáköltözni - meséli Audrey -, és akkor megkérdeztük, végleg nálunk maradhat-e a gyermek. Az apa pedig beleegyezett.

Eugenie, Audrey barátnője is velünk van. A 35 éves nő élettörténete sem nélkülözi a drámai eseményeket. Tanítónőként dolgozott a Denhamton-i általános iskolában, amikor felbukkant az életében a hat éves Santeen.

- Tudtam szomorú családi körülményeiről, de ez igazán akkor vált szembetűnővé, amikor már a tankönyveit sem tudta megvásárolni, és soha nem volt pénze ennivalóra sem. Akkor kezdtem el megvenni neki a legszükségesebb dolgokat, majd megkérdeztem a szüleit, ünnepekre elengedik-e hozzám. Meglehetősen nehezen tanult, és úgy terveztem, kicsit gyakorlom vele a tanulnivalókat. A tanítója hamarosan látta az előrelépést, ez pedig még több erőt adott nekem a továbbiakban - meséli.

Most már boldog

Santeen egyre hosszabb ideig lakott Eugenie-nél, ami sokat javított iskolai előmenetelén. Amint hazaköltözött, újra romlani kezdtek az eredményei. Végül Eugenie megkérdezte Santeen szüleit, nem lakhatna-e állandóan nála a lány, és a szülők igent mondtak. - Most tíz éves, és mindenki azt mondja, olyan, mintha kicserélték volna. Korábban a mamájával, a papájával, öt testvérével és további két rokonával lakott együtt két szobában, most pedig csak velem osztozik a lakáson, ami nagyon nagy különbség. Eleinte az egyik lábát az ágyról a padlóra lógatta, annak ellenére, hogy az övé volt a teljes ágy, egyszerűen ehhez volt hozzászokva, így tudott csak aludni. Nagyon sovány és félénk volt. Ma boldog, nyitott és jól érzi magát az iskolában.

Arra a kérdésemre, vajon mi hozta létre ezt a szokást Jamaikában Audrey és Eugenie egyszerre felelik: a szegénység. A jobb körülmények között élőknél fel sem merülnek azok a problémák, amelyeket itt meg kellett oldani. És az ahogyan a jamaikaiak megoldják ezeket a problémákat, kétségkívül nagyon eredeti.

- Ez ősidőktől fogva ismert szokás nálunk - mondja Eugenie - olyasvalami, amit teljesen természetesnek fogadunk el, nem is kérdőjelezzük meg helyességét. Minden bizonnyal szerepet játszik ebben a szigetünkre jellemző keresztény felfogás, de olyan embereket is ismerek, aki nem vallásosak, mégis több idegen gyermeket nevelnek. A szokás gyökereit alighanem a rabszolgaság idejében kell keresni, amikor sokszor szétszakították a családokat, a tagok más és más ültetvényre kerültek, és az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha az édesanyjától elszakított gyerekről más gondoskodott.

Maureen Blair 25 éves, és a Jamaikai Idegenforgalmi Hivatalnál dolgozik. Elbűvölően néz ki tengerészkék egyenruhájában, frissen fodrászolt hajával. Végsőkig kétségbeesett édesanyja 16 évesen szülte meg őt, és hamarosan odaadta a saját anyjának. Hét éves koráig hol a nagyanyjánál, hol az unokatestvéreinél, vagy más barátoknál élt, amíg apja nővére magához nem vette és fel nem nevelte. Ma egy barátnőjével él együtt, akivel ugyanahhoz az egyházhoz tartoznak, édes szüleivel pedig csak ritkán találkozik.

Lelki sérültek

- Sokféleképpen hat rám zaklatott gyermekkorom - mondja Maureen. - Iskolásként nehezen és lassan tanultam, nem nagyon tudtam beilleszkedni a többiek társaságába. Felnőttként problémáim vannak a férfiakkal, mindig a másik nemtől várom a megerősítést, ugyanakkor agressziót is érzek velük szemben. De azt is megtanultam, mennyire meg kell becsülni azokat az embereket, akik segítettek rajtam, és tanulni kell tőlük.

Jamaika szegényeit fenyegető jól ismert rém a túl korai terhesség - a fiatal anyák nem tudják felnevelni, helyes irányba terelni lányaikat, akik gyakran maguk is fiatal anyákká válnak. Maureen elhatározta, nem lép bele ebbe a csapdába, először elvégzi az iskoláit és munkát szerez, és csak ezt követően alapít családot.

Maureen soha nem habozna magához fogadni egy rossz helyzetben lévő gyereket. - Természetesen azonnal lépnék. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy a nagynénémnél biztos pontra találtam, de arról sem lenne szabad megfeledkezni, hogy ez csak szükségmegoldás lehet, és nem végleges alaphelyzet. A társadalom túlságosan nagy mértékben hagyatkozik erre a hagyományra, nem is tekinti igazán problémának. Sokkal jobban kellene törekedni a szegénység megszüntetésére, hiszen akkor nem kényszerülnének a szülők gyermekeik elhagyására.

Ez természetesen igaz, ám semmit sem von le Audrey, Eugenie, és a többi örökbefogadó anyuka értékéből. Hogy mitől lettek ők ilyenek? Talán egészen egyszerűen azért, mert képesek tényleg őszintén szeretni az embereket.

A cikk teljes változata az októberi Elle magazinban olvasható.