A vízilabda nem szelíd sportág, Benedek Tibor és dr. Molnár Tamás, a férfi válogatott tagjai erről nyilván bővebben is tudnának mesélni, de valószínűleg a női válogatott lányoknak, Horváth Patríciának és Zantleitner Krisztinának is volnának történetei. Szerda délelőtt azonban szemmel láthatóan megilletődötten osztották a csokitojást és dedikáltak pólókat a kis betegeknek az idén októberben 120. születésnapját ünneplő Tűzoltó utcai Gyerekklinikán. A pólók gyerekméretűek: négyük aláírása szinte teljesen beteríti az elejét.
A vízilabdázókat és a sajtót Aranyosi Gáborné klinikavezető főnővér vezeti körbe osztályokon. Bár titokban mindenki rettenetes és szívfacsaró látványra számít, a vidám színekre festett falak, gyerekjátékok, mesefigura-matricák és az ajtók üvegére festett képek inkább napközire emlékeztetnek, ahol valamiért infúziós állványok, kórházi rácsos ágyak és rejtélyesen pittyegő gépek egészítik ki a berendezést. A kórterem hátsó, elkülönített részlegében kisfiú ül az ágyán és képeskönyvet lapozgat. Zavartan hunyorog a vakuk villogásában, amikor a vízilabdások és a kíséretet alkotó újságírók rajtaütésszerűen benyomulnak és körbeveszik az ágyát. Benedek viccesen próbálja oldani a hangulatot: "Fényképeztek már le ennyien?", mire a kissrác méginkább zavarba jön és visszafelé is átlapozza az ölében fekvő mesekönyvet. Később azért médiasztárhoz méltóan elárulja, hogy látott már tévében vízilabdameccset, de a kedvenc sportja azért a foci, amit itt a kórház játszóházzá alakított előterében is sikerrel űz: "Már rúgtam ki az ablakot az előtérben". A hálásan nevetgélő stáb oldottabb hangulatban veszi útját az onkológia felé, csak akkor lesz csend megint, amikor kifelé menet elmegyünk egy kiskamasz korú srác mellett. A fiúnak épp vénát szúrnak, de szemmel láthatóan fel sem veszi a dolgot: a középkorú nővérrel elviccelődnek közben, mindennapi rutin lehet ez nekik.
Ujjszopás és kemoterápia
Gyurika három és fél éves, ujját szopva fekszik az ágyán, édesanyja ül mellette és beszél hozzá, míg lemegy az infúzió. Gyurika napbarnított, kékszemű, kócos szalmaszőke haja van, és az első kemoterápiás kezelését kapja épp. Ránézésre egyelőre nem viseli meg őt a kúra, hempereg, nézelődik, bár szemérmesen hallgat, amikor Benedek megpróbál beszélgetni vele. A kisfiú helyett végül fiatal, szőke édesanyja válaszolgat a kérdésekre. A betegségről is nyíltan és minden pátosz nélkül beszél: amikor elkezdi sorolni, hol és hány daganat van a kis testben, már úgy érzem, nem merek többet kérdezni. A helyzetet Benedek Tibor menti meg, aki pólóméretet jön egyeztetni a mamával. Ebbe már Gyurika is bekapcsolódik: "Az kié?" - szólal meg először, mióta itt vagyunk. "A tiéd, tetszik?" - kérdezi mamája, kezébe adva a dedikált pólót. Gyurikának jó érzéke lehet a street arthoz, alaposan szemügyre veszi a tagekre emlékeztető szignókat, megfontoltan bólint, majd jelzi, részéről vége a társalgásnak: ismét szájába veszi a hüvelykujját.
Lelkierő a csokitojásból
A másik sarokban dr. Kovács Gábor, a hematológiai osztály vezetője kér maszkot Zsuzsinak, mert a kislánynak "alacsony a sejtszáma": a kezelések egyik mellékhatása a legyengült immunrendszer, aminél fokozott a fertőződés veszélye. Bár a vízilabdás lányok már ránézésre is maguk a napbarnított egészség, a gyerekek nem kockáztathatnak: ebben az állapotban az amúgy is legyengült szervezet számára már egy enyhe nátha is súlyos szövődményekkel járhat. Zsuzsi tehát maszkban beszélget Horváth Patríciával és Zantleitner Krisztinával, akik szemmel láthatóan könnyebben kezelik a szituációt, mint a megilletődött Benedek és Molnár, akik gyakrabban menekülnek a csokitojásos doboz fedezékébe, ahol logisztikai kérdések megvitatásával próbálják visszanyerni lelkierejüket. "A csokitojás már megvolt, most a csokit kéne még kiosztani" - veti fel Molnár. "Jó, aztán jönnek a pólók, csak kéne egy toll a dedikáláshoz" - nyugtázza Benedek, és gyorsan nekiindul alkoholos filcet szerezni. A sikeres akció után a lányokkal közösen aláírják a kicsi fehér pólókat, a kórterem pedig valódi napközihez méltóan felzsibong, ahogy elkezdik kiosztani, mielőtt tovább mennénk a következőbe.
Kinek van jobb vénája?
"Szia, fájt?" - kérdez bele huszárosan Benedek, amikor belép a 14 éves Dávidhoz, akiről már tudjuk: a reggeli vizsgálatok fájdalomdíjaként ígérték be neki a vízilabdásokat a nővérek. A jó felütés után még elbeszélgetnek a vérvétel viszontagságairól és összevetik, kinek van jobb vénája. A másik szobában Viktor nézi a Harry Pottert: 2003 óta 2-3 havi szünettel szinte folyamatosan itt van, most épp sugárterápiát kap kiújult agydaganata kezelésére - mondja el édesanyja. Viktor szemmel láthatóan gyenge, de a látogatás feldobja: kedvenc focicsapata a Manchester United, de a vízilabdameccseket is rendszeresen nézi, mondja el, és nyomatékosan hozzáteszi: "A lányokét is!"
A 9 éves Krisztiánnal már a hematológiai osztályon találkozunk: veleszületett vérsejt-rendellenessége miatt születése óta gyógyszeres kezelést kap, most egy egyhónapos infúziókúra vége felé jár épp. Dr. Kovács Gábor győzködni próbálja, hogy maradjon még, nyilván haza se akar menni, olyan jól megszokott itt, Krisztián azonban vigyorogva, de határozottan rázza a fejét. Ő is a focit szereti elsősorban, de "azért a vízilabda is jó sport". A pólósokat ugyan nem ismeri, de kis töprengés után Molnárt fixírozva megosztja velem: "úgy érzem, őt már láttam valahol".
Nem csak tojást hoztak
A látogatás végén még betérünk Aranyosi Gáborné főnővér irodájába, ahol a pólósok átadják egyesületük, a Dominó BHSE felajánlását, az Activityben nyert 500 ezer forintos támogatást a Klinika részére.
Kifelé menet a lányokkal tartok, akiknek ez volt az első ilyen élményük: örülnek, hogy részt vettek benne, és az sem zavarja őket, hogy Benedek és Molnár arca ismerősebb volt a gyerekeknek. "Rólunk többnyire csak annyit tudtak, hogy vízilabdázók vagyunk, de ez nem baj" - mosolyog Horváth, majd összefoglalja: "Ha csak kicsit is jobb kedvre tudtuk deríteni őket, már érdemes volt."