(A koncert jó volt, erről több szó nemigen lesz, úgyhogy aki csak erre volt kíváncsi, itt abbahagyhatja az olvasást. Mindemellett felhívjuk a kifinomultabb irodalmi és publicisztikai érzékkel bíró közönségünk figyelmét arra, hogy az írásban több, közhely és frázis is előfordul, amelyek későbbi - nem rendeltetésszerű használata - maradandó ízlésbeli elváltozásokat okozhat. A szerkesztőség az ebből eredő károkért semmilyen felelősséget nem vállal!)

Kezdem a végével: ihlet nélkül, de impressziókkal telítve, ugyanakkor a közelgő lapzárta rémének árnyékában Ákos hivatalos honlapja felé vettem az irányt némi munícióért, hogy ez a cikk megszülethessen. Sajnos ma, a koncert utáni hatodik napon az eseményről semmi anyag (hivatalos koncertbeszámoló, műsorrend, fotók, akármi) nem található az internetes megjelenésére máskor egyébként olyan kényes művész honlapján. (Kilóg ám a lóláb: a vélhetően a koncert utómunkáiban is aktívan részt vállaló, vagy éppen a fáradalmakat kipihenő Ákos maga intézhet minden ezzel kapcsolatos dolgot is, de erre most nem maradhatott ideje. Csak ezzel magyarázható, hogy a honlap Aktuális rovatának legfrissebb híre - most, december elején - az áprilisban megjelent maxiról való tudósítás
Ehhez képest már csak az EMI Music - Ákos lemezeinek magyarországi terjesztője - honlapja az érdekesebb, ahol Ákost mint művészt, illetve legutóbbi lemezét (Hűség) hiába kerestem Ágnes és Balázs Pali között. A kiadónál vajon mit gondolhatnak az internetről?)
Egyéb forrás híján tehát, maradt az Ákos site-on élő Fórum rovat. Még szerencse, hogy van Magyarországon egy-két elvetemült civil, aki használni próbálja a világhálót!
Nos, ez alkalommal azt kell mondanom, szerencse, hogy ide tévedtem, mert a koncert utáni rajongói reakciókat olvasgatva, más véleményeket megismerve, számomra is egyre élesebben rajzolódik ki az a valami, amit a következő sorokban megpróbálok kevésbé zavarosan kifejteni, s melyek előzetes summázatául (ilyen is lehet
?) prejudikálom: Ákos keresi az utat - s akár tudatosan, akár ösztönösen, ez az út egyre távolabb viszi ortodox rajongóitól, viszont egyre jobban közelíti a Köztársasági Középkereszt vagy a Liszt-díj felé.
Mindezt persze még nem tudtam, amikor a koncertre elmentem. Bár, az elmúlt években folyamatosan követtem Ákos pályafutását, magam is azok közé tartozom, akik számára nagy kérdőjelet rajzolt a falra a Hűség című lemez. Az első alkalommal csak az tűnt fel, hogy ez az album (megint) más, mint az előzőek, de nem kicsit; nagyon. Másodszorra már azt is éreztem, hogy harmadszor nem biztos, hogy végig bírom hallgatni az anyagot. Nem tetszett, na!
Koncert előtt aztán lekerült a polcról a korong, és mély lélegzetet véve, egynapi rideg tartásra berendezkedve kocsiban és otthon ezt hallgattam, mondván: a bulin az új számok hallatán mégse nézzek olyan nagyon hülyén, ahogy pedig igazán tudok!
Ennyi bemelegítés után a koncerten körülbelül a "Mit keresek én itt?" mardosó kétségbeesésével lestem az órámra (Vajon milyen hosszú lesz
?), amikor a teremben sötét lett, és elkezdődött a program.
És ekkortól kezdve egy pillanatig sem unatkoztam! Bár magam is azok közé a "nyugdíjasok" közé tartozom, akik a Banner nickname mögé rejtőző szakértő szerint "nem tudták magukat jól érezni, csak álltak a küzdőtér közepén és néztek", de az itt idézett hozzászóló és társai legnagyobb sajnálatára el kell rontanom kárörömüket, mert állati jól éreztem magamat. Bizonyára hasonlóan élvezte az estét az a nem kevés bőrjakós yuppie, ezüstblúzos diszkócica, öltönyös kistisztviselő, kisgyerekes házaspár, szimatszatyros ősrocker, kordbársony-zakós bölcsészhallgató, álruhás BKV-ellenőr, civil műbőr-dzsekis vidéki rendőrtörzszászlós, aranyláncos izomtrikós, autóstásákás szódásszemüveges, kétmobilos makkoscipős is, akik a harmadik szám után nem a ruhatárban köpködve követelték vissza a belépőjegyük árát, hanem az utolsó percig kitartva nézték, hallgatták a műsort.
Szociológiailag ilyen sokféle réteg együttes megjelenése a popszakmában utoljára talán a Bon Jovi-koncerteken volt megfigyelhető. Érdekes, hogy a magyar mezőnyben Ákos lett aktuálisan az az előadó, aki ennyi különböző embert képes nemcsak elérni és megérinteni, hanem mozgatni is! Mert más dolog ropit rágva szeretni az Irigy Hónaljmirigyet Balmazújvárosban, a tévé előtt ülve, a Dáridót bámulva, és megint más pénzért jegyet venni, és télen, este elmenni, elutazni otthonról a jó meleg lakásból, csak azért, hogy egy koncerten ott lehessen az ember.
Ákos tehát valami olyasmit tett, ami keveseknek sikerül ebben az országban: Összeterelni az embereket egy ügy zászlaja alá.
A kérdés már csak az, mihez kezd e tömeg előtt, egyáltalán: érzékeli-e, hogy az ő új közönsége nem az általa "kitenyésztett" rajongók hada, hanem egy egészen más, sokkal többrétegű publikum?
Talán tudatosan, talán nem, de Ákos a koncerten a legjobb megoldást választotta: Önmagát adta. Jó, persze, volt néhány póz, és lehetne itt fanyalogni olyan dolgokon, amik remegtetik a jó ízlés lécét, de hát belátható, a régi rajongókat sem lehet seggbe rúgni egy laza mozdulattal, csupán azért, mert már nem ők az igazi célcsoport.
Levetve korábbi manírjainak többségét, egy "őszinte kőkemény rocker", ugyanakkor egy hús-vér ember, vagyis "közülünk egy" állt a színpadon, aki képes volt az általa fontosnak tartott üzeneteket olyan közös nyelvre lefordítani, amit mindenki könnyen megértett. Mindeközben minőségét és külsőségeit tekintve is, ez az előadás éppen egy színvonalon állt vele, a sztárral, aki a parádét vezényelte, és aki köré épült az egész produkció. Ákos pontosan annyit vállalt, amennyit teljesíteni bírt, és munkatársairól is tudja már, ki mire képes. Tisztában van azzal, hogy mennyi energiájukkal gazdálkodhat. És ami talán a legfontosabb: azt is felmérte, hogy a közönség mit vár minimum, és mit hajlandó elfogadni maximum.
Ákos jól csinálja, mert miközben igazi sztár, a legkevésbé sem "médiaszemélyiség", vagyis nem lép fel idióta tévéműsorokban, nem szerepel a Story címlapján, nem megy el a "ródsókra", nem fényképezkedik a sajtó számára gyermekével az épülő háza előtt, és klipforgatás ürügyén sem valami "ócsó" szponzorral fizetteti meg nyaralásait. Ezek ellenére mindenki tudja, hogy ki az az Ákos (így, egyszerűen, a "Kovács" előtag nélkül, mert hát tényleg: "ki a nyavalya az a Kovács Ákos
?).
A sokak számára kibogozhatatlan gondolatvilágot tükröző szövegeket, a tömegeknek inkább riasztó zenei megoldásokat felvonultató lemez ellenére, és az említett médiacirkusz hiánya ellenére is, az emberek (a "civilek", nem a rajongók!) elmentek a koncertre. Miért?
Talán, mert valami miatt hittek Ákosban. Felfogtak valamit abból az energiából, ami őt magát is hajtja. Elhitték neki, hogy jó, amit csinál, s elfogadták, hogy ha nem is mindig értik az éppen aktuális szavakat, összefüggéseket, ha nem is mindig nekik tetszőek a dallamok - azok ennek ellenére valami jóvá állhatnak össze. Elhitték ezt, elmentek a koncertre.
Ez a koncert a művész és a közönség közös vállalkozása volt. Ákos sokat kockáztatott: drága technika, rengeteg új dal, tuti sikerek kihagyása a műsorból, friss hangszerelés. A közönség pedig a pénzén és az idején kívül a legfontosabbat vitte a vásárra - a bizalmát.
Ákos ezzel egy lapra tett fel mindent. Ha ezen a koncerten bukik, gondolkodhatott volna a Bonanza Banzai revivalen, a vidéki élet szépségein, vagy akármin, ehelyett azonban "csupán" a mennyből kellett leszállnia. Ákos szocializációja e koncerttel jól indult, hiszen láthatóan rendelkezik azzal a fajta művészi alázattal és érzékenységgel, ami ahhoz kell, hogy a közönséget megszólíthassa; az a drága közönség pedig értékeli ezt, befogadja őt.
Ez persze, csak egy koncert - mondhatják a fanyalgók. Egy pillanat, egy esemény. Mi lesz azután?
Ákost az elmúlt években, évtizedekben a pályáját tudatosan építő sztárnak ismerhettük meg, művészként és magánemberként azonban egy sokat vívódó, néha önmagát is kívülről szemlélő, gondolatait és tetteit alig vállaló személyiséget tükröznek a versei. "Keresem az utam" - hallhatjuk tőle néhány hónapja, s ez a mottó beleillik abba az önmagát és tetteit magyarázni, igazolni próbáló sorozatba, amely sok évvel ezelőtt a Hello című dal "Minden bűnöm megbocsátható
" gondolatával indult.
Nos, ezen már túl vagyunk. Harminc fölött mindenki nagyobb felelősséggel tartozhat önmagának és környezetének is.
Egy koncert az igazság pillanata is, hiszen itt nem lehet a szalagot visszatekerni, nem lehet a már kimondott, megénekelt szavakat kitörölni.
Ákost ez a teher ezúttal jó irányba rántotta. A koncerten az is újra bebizonyosodott, hogy a sokat szidott hazai popmezőnyben szükség van "kohéziós sztárokra", olyanokra, akik nem megosztják, hanem összefogják a közönséget. A bulin a "régi szép idők" juthattak az ember eszébe, hiszen látható volt, milyen sok és milyen sokféle ember kíváncsi a minőségi popzenére, s jó, hogy van előadó, van zenekar, amelyik képes megfelelni ennek az elvárásnak.
A rajongók és a művész által közösen felfújt isteni fellegekből ez a közönség most lerángatta a sztárt a földre, ez a sztár pedig nemcsak hagyta, de láthatóan élvezte is mindezt!