Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Hogy kicsoda az említett úr, azt oldalakon keresztül magyarázhatnánk. Wino a stoner mozgalom atyja és istene, a Megváltó, első a Black Sabbath után, a megzakkant rock and roll, a melankolikus metál legnagyobb királya, egy meglassult Lemmy, na.

Kicsikét hasonlít rá, mármint az öreg Kilmisterre arcberendezésileg, ugyanaz a kemény tekintet, csak kicsit keseredettebb, még megviseltebb, mínusz Lemmy-bajusz, bár az már magának Lemmynek sincsen, plussz teljesen széjjelvarrt bőrfelületek, kézfejig, a szív fölött lángoló "rock and roll" felirat; egy tetovált, szomorú Jézus - úgy néz ki némelyik lemezén.

Wino 1978-ban kezdett az akkor még punk-glam vonalon halaldó az Obsessedben, és egyre szigorodó zenékkel gyalogolt vagy féltucat különböző felálláson át, míg 1985-ben kiszállt, oszlatott, ment a St. Vitusba énekelni, aztán, miután megsértődött gitárosára, aki le Axl Rose-ozta egyszer próbán, '90-ben újjáalakította az Obsessedet, 1996-ban pedig, kis - alkoholizmussal és erőteljes drogfogyasztással eltöltött - szünet után Shine néven csinált új zenekart, amelyet aztán Spirit Caravan névre kellett átkeresztelni, minthogy kiderült: a Shine név foglalt.

Amikor a magyar Metal Hammer főszerkesztője valamikor október elején rövid mailben értesített arról, hogy Wino zenekarát, a Spirit Caravant november 12-én a gödöllői Trafóban láthatja majd az értő hazai közönség, akkor a nemlétező magyar stonermozgalom nevében írtam felháborodott választ, hogy a Winót nekem ne vigyék Gödöllőre, hanem a Népstadionba, a BS-be, a PeCsába, az Országházba, de legalább az E-Klubba vagy a Wigwamba, valami tisztességes méretű helyre. A főszerkesztő azzal higgasztott, hogy akár mekkora isten a Wino, velem együtt ötven embert érdekelhet kábé. Sajnos, neki lett igaza.

A szinte titokban rendezett bulira talán százan jöhettek össze Gödöllőn, ha ennek a fele fizető, az már jó. Ez az underground vagy micsoda.
Négy zenekar: Convoj, Mood, Beaver, Spirit Caravan.

A Beaver közepére érkezem, Moodot megint késem, pedig alaprajongó volnék, lehallgattam már a biteket otthon az összes CD-ről, mindegy, túl korai a kezdés, az utolsó HÉV-re be kell fejezni, mehessen haza az a pár elszánt, aki nem személygépjárművel fölszerelt középosztálybeli polgármetálos.

A holland Beaver kábé a stoner-Neurosis, nagyon súlyos LSD-metál, az énekes részek gázosak csak, egyébként magával ragadó, kavargó zene, csaj dobol, egy szétcsúszott kopasz ember gitároz-énekel, a másik gitáros meg egy láthatóan kábítószerproblémákkal küszködo D'Artagnan.

Aztán kisétál a szípadra maga az isten, próbálgatja a mikrofont, hangol, kőkorszaki pedálszettjét állítja, csomagol. Roadol magának, szokva van mindenhez, öreg profi, aki mindig amatőr volt, aki huszoniksz éve játszik ekkora, százas-ötvenes koszos klubokban, aki negyvenen túl is gyűri a turnét keményen, elmegy mindenhová, ahol szeretik és kifizetik röhejes 500-1000 dollár körüli gázsiját. Érdemes figyelni a két zenésztársat (Gary Isom dobos és Dave Sherman basszgitáros), akiket egy-egy szemvillanással képes irányítani; tényleg félistenként tisztelik őt, pedig maguk is alapveto figurái a Washington (D. C.) környéki stonerszcénának. (És kituno zenészek, elhihetik!)

Aztán brutális lendülettel csap bele, nem hibátlanul, persze, de rettenetes elszántsággal. Újabb Lemmy-hasonlat: a Spirit Caravanhoz hasonló erejű rocktrió egyetlen van még: a Motörhead. A repertoár a teljes Wino-életműből áll össze, az igazán melankolikus Obsessedekből kevesebb, de a legutolsó (és eddig egyetlen) Spirit Caravan album pszichedelikus garázsrockjánál meglassultabb a program, talán túlzásban a szólók, és jönnek a patetikus, keserű, nagy Wino-riffek, ünnep van, boldog bólogatás, léggitár, csukott szemmel grimaszolás, mert ez az ember meg a zenéje úgy ahogy van: hibátlan, egy isten, mondom, vagy inkább kettő darab mindjárt.

Végére egy Sabbath (a Wicked World, ha jól emlékszem), aztán barátkozás a kevés számú lokális rajongókkal, fotók készítése, amelyeket alighanem a magyar Hammer népszerű levelezőoldalain láthatunk majd viszont.

A színpad előtt még percekkel a koncert vége után is dermedten álló hazai gitárhérosz jegyzi meg nekem lelkesen szakmázva, hogy "ez a csávó, figyelted, úgy szét van esve, hogy alig áll, nincsenek pupillái, és olyan párhuzamos mollskálákat nyomat…" Na ja, épp akartam mondani, hogy a párhuzamos mollskálák!