Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Új albumuk megjelenésének másnapján, május 29-én Bécsben ad koncertet a Stereo MC's. A várakozás enyhén szólva felfokozott: legutóbb '93-ban, a U2 vendégeként turnézott a zenekar Európában, a Connecteddel, ami valószínűleg a legjobb dance-rap album evör, ha el kell helyezni valahol azt a hiphop gyökerű, ám hangminta-mentes, élő hangszeres groove-okkal által hajtott, remekül táncolható zenét, amit a Stereo MC's néhány év alatt kialakított magának.

A zenekar megalakulásakor, a nyolcvanas évek második felében még a brit hiphop fronton tevékenykedett, akkor még a két kulcsfigura, a rapper Rob B és a samplereket kezelő Nick "The Head" Hallam, valamint a dobos Owen If melett volt velük egy negyedik tag is, DJ Cesare. Az első, Gee Street nevű saját kiadójuknál megjelent lemez, a 33-45-78 még vele készült '89-ben. A következő évben Cesare kivált, helyére jött az énekesnő Cath Coffey; a zenekar ebben a felállásban működik a mai napig.

'90-ben, a Supernatural című lemezzel új irányba indultak el, amely egyenesen vezetett a Connectedhez. Igazi hőstettet hajtottak végre, amikor brit hiphop(nak mondott) zenekar létükre az Elevate My Mind című kislemezük felkerült az amerikai slágerlistára - ezzel kitörtek az ismeretlenségből is. A Happy Mondays-zel, majd az EMF-el végigturnézták Amerikát és a hazájukat, aztán stúdióba vonultak, hogy elkészítsék azt a lemezt, amellyel átütő siker lett az egész világon. Ebben a helyzetben logikus lett volna, ha ezt meglovagolják, de nem: szép csendben eltűntek a színről.

A következő közel kilenc évben a lemezvásárló közönség számára csupán egy filmzenelemezen (The Avengers), néhány remixen (pl. Jungle Brothers, Madonna, Tricky), és egy mixlemezen (DJ-Kicks) adtak életjelet magukról. Nem tartoznak ugyan elszámolással az "elvesztegetett" évekről, de hát az ember kíváncsi. A hivatalos verzió szerint a Connected-turné után pihentek egy ideig, aztán új kiadót alapítottak (Response Records), beindítottak egy zeneműkiadót (Spirit Records), mindeközben pedig folyamatosan dolgoztak azon, hogy visszanyerjék, amit elveszettnek hittek: a Stereo MC's hangzásának egyediségét.

A Deep Down & Dirty azt mutatja, ez sikerült is nekik. Pontosabban: sikerült tökéletesen rekonstruálniuk a Connected hangzásvilágát. Ugyanazok az élettel teli, baggys (lásd Stone Roses) groove-ok, ugyanaz a pozitív fíling, ugyanaz az kótyagos igehirdetés, talán az egész egy kicsit deepebb, meg dirtybb, de tényleg, a cím abszolút helytálló. Nincs csalódottság, nincs hiányérzetünk, csak a hosszú várakozás szülte reszketeg izgalom szűnik meg a 3-4. szám után. Ez a lemez az elmúlt 10 évben bármikor készülhetett volna, ami nem jelenti azt, hogy korszerűtlen, de mintha azok, akik csinálták, hermetikusan elzárva éltek volna a kilencvenes években. És ami a legelképesztőbb, hogy ez így is történt!

Rob és Nick a bécsi koncert délutánján adott interjút a Wantednek, amiből kiderült, hogy a Connected után teljesen bezárkóztak, és nem csupán fizikai értelemben, a házi stúdiójukba, ahol közösen dolgoznak a dalokon. Magukba fordultak, kizártak minden külső hatást, lemezeket se vettek, pedig mindketten nagy bakelit dzsánkik, arra koncentráltak, hogy újra a birtokukban legyen az a definiálatlan valami, amitől tényleg ők a Stereo MC's, és nem csak úgy hangzanak, mint a Stereo MC's. Ködösítés? Lehet. Közben megállt velük az idő. Egészen biztos. Hallgassátok meg a Connectedet és utána rögtön az új lemezt és rá fogtok jönni, hogy a zenekar belső ideje szerint mindössze 1-2 év telt el. Nem visszatértek, mert el se mentek igazán; csupán a mi időnkkel szemben van némi lemaradásuk. Nick meggyőződéssel állította, hogy egy-két éven belül kiadják a következő lemezt. Ha ez valóban így lesz, az majd eldönti, hogy hajlandóak-e velünk tartani a 21. századba.

Addig is, itt és most, május-júniusra néhány klubfellépést vállalt a zenekar. Nem valószínű, hogy azért, mert attól féltek, elfelejtették/leírták őket. Hiszen a Connected slágereit a mai napig játsszák funky diszkóban ugyanúgy, mint indie buliban, rock kocsmában, no és a jobbízlésű rádiók szelektorában is biztos helyük van.

Mindenesetre úgy jönnek ki a színpadra, mintha mi sem történt volna, mintha a ma esti koncertjük lenne az évi rendes turnéjuk 123. fellépése; a zenekarban mindenki tudja a helyét, összeszokott társaság, flottul megy minden, működnek a reflexek, semmi "oly sokáig voltunk távol" nosztalgiázás. Viszont a 123. fellépésekre jellemző fásultság helyett óriási intenzitással nyomják le a bulit. Kezdésnek értelemszerűen a Fade Away (arról, hogy a múltat nem lehet kitörölni) majd az új album kétharmada + greatest hits (Step It Up, Connected, Ground Level, stb.), zárásként vissza a gyökerekhez, Lost In The Music a második albumról, visszataps után először az Elevate My Mind, a Creation '92-ből és végül a Bring It On az első lemezről.

The Head, Owen If, valamint az ütős fickó tökéletes összhangja életre kelti a groove-okat, baloldalt az énekes-rapper Rob B csukott szemmel, jellegzetes terpeszpózban, meg néha az ég felé fohászkodó mozdulatokkal, extázisba esett önjelölt próféta módjára kántálja üzenetét a közösség összetartásának fontosságáról, a pozitív életfelfogásról, a nagy pofonok utáni talpra állásról, az élet dolgairól, a színpad jobboldala pedig a három vokalistalányé, akik úgy festenek így együtt, mint valami Supremes-paródia; csinosak, fantasztikus a hangjuk, de ahogy ugrabugrálnak és táncolnak, az tiszta ovi. Nekik köszönhetően a színpadon is nagy a nyüzsgés, ettől még élőbb a produkció.

Néhány órával korábban, az interjú alatt Rob az autisták üres tekintetével ült előttem, mint valami vegetáló élőhalott, Nick meg napszemüvege mögé rejtette tekintetét, úgy beszélt a levegőbe. De a koncert alatt is, bár láthatóan - mintegy áramütésre vagy gombnyomásra - feléledtek, nyilvánvaló volt, hogy sem térben, sem időben nincsenek ott. Nem akarnak tudomást venni a világról. Mázlijuk, hogy ez fordítva nem igaz. De ahhoz, hogy ez továbbra így is maradjon, nyitniuk kell.