Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Ennek a korosztálynak a Wave, a Dob, a Solaris jóval többet jelent egy szimpla lemezboltnál. Ide jártunk ugyanis felvetetni. Abban az időben még mindenki kazettázott: ha megjelent egy új lemez, legegyszerűbben úgy lehetett hozzájutni, hogy elballagott az ember valamelyik boltba, leszurkolt iksz forintot (én 150-nél hagytam abba), másnap elment a kaziért, számcímek egy cetlin a dobozban, walkman beizzítva, lehetett örülni. Egyszer nagyon nem sikerült. Amint megjelent, azonnal felvetettem az Achtung Baby-t, amit első meghallgatása után vittem is vissza. Véleményem szerint néhol féloldalas volt, meg túl volt vezérelve... Nem égetem tovább magamat, jó időbe telt, mire sikerült megbarátkozni azzal az albummal, amely egy bizonyos mátyásföldi erkélyen sűrű rendszerességgel összeállított a-világ-tíz-legjobb-lemeze vitában mint közös nevező mindig benne van.

Sok mindenre megtanított minket ez a lemez. Megtanított a létező legegyszerűbb módon szerelmet vallani (csak a Love is Blindness-szel kell televenni egy kazettát és szó nélkül átnyújtani), megtanított egy alapigazságra, miszerint ha valaki nagyon eltér a szokványostól és nagyon tehetséges, akkor előbb utóbb úgyis neki lesz igaza, és persze megtanított arra is, hogy jobb ezt belátni és felismerni, mint azonnal gerincből fikázni. Nem utolsó sorban sokunk számára szalonképessé tette a Stereo MC's, Happy Mondays, Stone Roses, EMF stb. zenekarokat, akik aztán szépen elkalauzoltak bennünket az elektronikus tánczenék világába.

És ez csak egy a U2 tizenkét lemezéből, melyekből huszonhárom éves pályafutásuk során 100 milliónál is többet sikerült eladniuk. Hosszasan lehetne még citálni adatokat, eseményeket és tényeket, de egyrészről ezt már megtették mások (Déri kolléga enciklopédikus igényességű munkája a 97/3-as számban olvasható), másrészt annyi kérdés merül fel az emberben, amennyi megválaszolásához bizony könyvnyi terjedelemre és tengernyi időre lenne szükség. A két évtizednyi sztori legalább két fejezet, a szövegek formai és tartalmi feldolgozása még egy, a zenéé szintén, az együtt dolgozó producerek és hatásuk az már öt, vizuális megjelenés hat, a koncertturnéknak egy talán kevés is, a politikai tevékenységgel együtt ez már legalább egy kötet. És még egy szó sem esett a zenekar és Amerika kapcsolatáról, a Berlin által betöltött szerepről, arról a bizonyos napszemüvegről, a hippikorszak előtt tisztelgő katonai kabátról, Trabantról, a popkultúráról, Paul McGuinnessről, no és persze magáról Bonóról, a Popikonról.

Már most, még harmincon épphogy innen jól esik egy kicsit visszapörgetni az időt, hát még milyen jó lesz úgy jó tíz év múlva. Egyre inkább kezdem érezni is, hogy miért gyűlik a könny a mamám szemében, mikor együtt nézünk egy utazási magazint Liverpoolról teljes egészében a Beatles oltárán feláldozva, és már egyáltalán nem röhögök azokon az ötvenes palikon, akik ha meghallják a Get No-t, akkor azonnal elkezdenek udvarolni a feleségüknek. Tudom, hogy (még) nem lehet a Beatleshez hasonlítani a U2-t, de hogy a mi vén diákos generációnknak ez a zenekar a Beatlese, abban biztos vagyok. És szinte abban is, hogy ha majdan valaki úgy gondolja, hogy a kilencvenes évek popkultúrájáról ír mondjuk egy szakdolgozatot, akkor bőven elég lesz a U2-val foglalkoznia. Akiről és amiről szól az a történet, az nagyjából mind megtalálható lesz ezen a környéken. Hiszen a '90-es évek U2-ja maga a popkultúra.

Maradjunk a földön inkább. Megkértünk néhány szakembert, hogy valljanak színt, meséljenek a zenekarral kapcsolatos élményeikről. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen srác lehet Bono, milyen lehet velük dolgozni, hogy lesz valakiből fan, és mit gondol róluk mondjuk Magyarország immár kétszeresen közönség-kedvenc riportere, és a többi. Mi sokszor egyetértően bólogattunk, egyenes magunkra ismertünk, cöcögtünk, ühüztünk, többször is elhangzott, hogy "na nee!" és hogy "iiigen?", és egészen pontosan kétszer az is, hogy "Na ne bassz!". Íme a nyilatkozók
(bővebben a wanted novemberi számában):
Hegedűs László: a Universal Music ügyvezető igazgatója
Knézy Jenő: sportriporter
Lacfi András: rajongó
Ligeti Nagy Tamás: újságíró
Mizó (Mező György): promóter
Pritz Péter: újságíró
Vértes György: fotós, a Hungaroton könnyűzenei szerkesztője