|
Mi is U2All That You Can't Leave Behind2000. 10. 27., 13:32 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:55
Hogy uszkve két éve imár megbonthatatlan a magyar-ír barátság (vagy tán rokonság?), az olyan fajsúlyú tény, amibe még a legmegveszekedettebb kétkedők sem mernek belekötni. Az viszont még megválaszolandó kérdés, hogy honnan is ered. Azt hiszem, tudom rá a választ. Meg még egy pár százan, akik '88-'89-ben a Vén Diákban gintonickal sújtott szombat estéken tették meg első lépéseiket a felnőtté válás rögös útján. Bátran tegye fel a kezét, aki a Sunday Bloody Sunday alatt egy picit sem érezte úgy, hogy zöld a szíve! Na ugye.
Ennek a korosztálynak a Wave, a Dob, a Solaris jóval többet jelent egy szimpla lemezboltnál. Ide jártunk ugyanis felvetetni. Abban az időben még mindenki kazettázott: ha megjelent egy új lemez, legegyszerűbben úgy lehetett hozzájutni, hogy
![]() Sok mindenre megtanított minket ez a lemez. Megtanított a létező legegyszerűbb módon szerelmet vallani (csak a Love is Blindness-szel kell televenni egy kazettát és szó nélkül átnyújtani), megtanított egy alapigazságra, miszerint ha valaki nagyon eltér a szokványostól és nagyon tehetséges, akkor előbb utóbb úgyis neki lesz igaza, és persze megtanított arra is, hogy jobb ezt belátni és felismerni, mint azonnal gerincből fikázni. Nem utolsó sorban sokunk számára szalonképessé tette a Stereo MC's, Happy Mondays, Stone Roses, EMF stb. zenekarokat, akik aztán szépen elkalauzoltak bennünket az elektronikus tánczenék világába. És ez csak egy a U2 tizenkét lemezéből, melyekből huszonhárom éves pályafutásuk során 100 milliónál is többet sikerült eladniuk. Hosszasan lehetne még citálni adatokat, eseményeket és tényeket, de egyrészről ezt már megtették mások (Déri kolléga enciklopédikus igényességű munkája a 97/3-as számban olvasható), másrészt annyi kérdés merül fel az emberben, amennyi megválaszolásához bizony könyvnyi terjedelemre és tengernyi időre lenne szükség. A két évtizednyi sztori legalább két fejezet, a szövegek formai és tartalmi feldolgozása még egy, a zenéé szintén, az együtt dolgozó producerek és hatásuk az már öt, vizuális megjelenés hat, a koncertturnéknak egy talán kevés is, a politikai tevékenységgel együtt ez már legalább egy kötet. És még egy szó sem esett a zenekar és Amerika kapcsolatáról, a Berlin által betöltött szerepről, arról a bizonyos napszemüvegről, a hippikorszak előtt tisztelgő katonai kabátról, Trabantról, a popkultúráról, Paul McGuinnessről, no és persze magáról Bonóról, a Popikonról.
Már most, még harmincon épphogy innen jól esik egy kicsit visszapörgetni az időt, hát még milyen jó lesz úgy jó tíz év múlva.
Maradjunk a földön inkább. Megkértünk néhány szakembert, hogy valljanak színt, meséljenek a zenekarral kapcsolatos élményeikről. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen srác lehet Bono, milyen lehet velük dolgozni, hogy lesz valakiből fan, és mit gondol róluk mondjuk Magyarország immár kétszeresen közönség-kedvenc riportere, és a többi. Mi sokszor egyetértően bólogattunk, egyenes magunkra ismertünk, cöcögtünk, ühüztünk, többször is elhangzott, hogy "na nee!" és hogy "iiigen?", és egészen pontosan kétszer az is, hogy "Na ne bassz!". Íme a nyilatkozók Kapcsolódó anyagok |
hirdetés
|