wcikkek

Zombifesztivál

Kispál és a Borz: Velőrózsák

2000. 10. 17., 14:58 | Frissítve: 2000. december 15., péntek 14:55

Egy-két hónapja agyalok ezen a lemezen. Vagy tökölök. Mikor hogy.
És most agyalok (tökölök) tovább nyilvánosan, jobb híján.
El is sumákolnám tehát a normális újságcikkben szükséges expozíciós elemeket, hogy a Kispál és a Borz micsoda, hogy jószerével az egyetlen (na jó, túlzás, persze) minden ízében vállalható magyar könnyűzenekar nekem (leszámítom, egyből: Mood, de a metált tegyük máshová!), hogy ez az ember, az emberem, a Lovasi mi mindent tett értünk, értem, úgy értem, mennyit segített nekem élni (mert a nagy mű, a nagy művész: segít élni; tudjuk, tanultuk), hogy ő a szövegeivel, ők a dalaikkal, szóval, igen.

Ugyanígy lazán mellőzném az új album keletkezése körüli nyavajákat, micsodákat, kulisszatitkokat és az alapvető infókat egyaránt, kezdve Dióssy billentyűs zenekari taggá válásától egészen a németországi stúdiózás rejtelmeiig. (Amit érdemes tudni, az Déri Zsolt interjújából kiolvasható.)

Tutira megyek most. Tudtam én előre, hogy év albuma meg minden, hogy nem érint, nem érinthet annyira más magyar poplemez, mint az új Kispál, így van ez évek óta, minden új Kispálnál, semmi rendkívüli tehát.
A Kispál túlontúl személyes ügy.

Szóval, akkor: itt van az új lemez, gyanakodva hallgatom, két hónapja. Érdemes gyanakodni. Erre a Lovasira érdemes. Sokan olyan igazi népi poplírikusnak tartják, aki fogja a szívét, és jól kiteszi, véresen az asztalra, hadd dobogja el az ő bánatát, egyebét. Pedig. Erősen ironikus alkat ő, amennyire én látom, és, megcsinálja, mindig megcsinálja – mint az igazán nagy focisták a cselt – a viccet, leginkább persze akkor, amikor már senkinek sincsen kedve számítani rá.
A Velőrózsák cím aztán pláne gyanússá tette a dolgot, mint hogy az előző albumnak (Holdfényexpressz) is ez volt a munkacíme, egyébként Kispál András gitáros találmánya, poénja, szóval akkor hogy van? Csak így fölcserélhetők a lemezcímek? Hol van akkor pazar gondolati ívet húzó koncept? A minden ízében kimunkált izé? (Na jó, ne hülyéskedjünk.)

Lovasi az előző, általa szerelmes-csajozós albumnak mondott Holdfényexpressz (énszerintem legjobb) után valami macsósat igért. Gyanús. Lovasi nem macsós fiús. (Tamás Gáspár Miklósnak és spanyolosoknak: mácsó.) Olyan gyógymacsó inkább. Hát itt is, az ilyen „áll a hős a pusztában” (homokos, vizes síkon – azaz: itt) típusú dalok bizony ironikusak csöppet, persze fájdalmasan és szépen, így lesz csak brutális a szíszorítás. Még a zene is alákarikíroz, legkonkrétabban Az autóm és én II című dalban: 16 Horse Power ihletésű lovaglós countryrock, az egész konstrukciót majdnem szétverő zongorajátékkal, amely a végén váratlanul klezmerbe vált. (Mintha Marton László Távolodónak lenne ez szívküldi.) Van szépség, keseredettség bőven, de végülis: vicc.
És hát van még egy-két ilyen viccnek vélhető (vagyis: másnak nehezen vélhető) darab, például a hullámok edzésmunkáját elemző, tengerparti toposzból kibontakozó sportóda (Hullámtanulmány).

Ha már tengerpart, akkor még: hullám és futball (cserék, főleg) és űr és gép, robot és autó és vitorlás és dugás és sok-sok halál – az ismerős Lovasi-univerzum, motívumhegyek, visszaköszönés. Ahogy az írókra szokják mondani okosan, hogy mindegyik ugyanazt a könyvet írja egész életében, most már Lovasira is lehet: ugyanazt a lemezt csinálja. Hellyel-közzel.

A Velőrózsák szinte minden számához csatlakozik bennem egy korábbi dal: a Hang és fény médiakritikai üzengetős mellé tenném az Én is azt szeretnémet (Holdfényexpressz), például, vagy kicsit még a Volumét; a Ha ez a véghez az Űrrockot (az Ülről), szép párokat, hármasok, négyeseket lehet csinálni, ne kombináljuk végig.

Mindenképp az Ül című, különösen sikeresnek vagy sikerültnek nem mondható album a Velőrózsák legközelebbi rokona. Az még ilyen agyalós, próbálkozós, fogáskeresős, nagyon-megfejtős. Igaz, az a zenekar egyik nagy kudarca; épp a szétesés szélén, Brautigam dobos utolsó próbálkozása, már föl sem tudta dobolni az egészet, nagyon úgy nézett ki, hogy vége van a Kispál és a Borznak. A leghidegebb lemez. Hideg ez is, a Velőrózsák mármint. Űrrock, Bowie, Pink Floyd. Tudok még nagy hívószavakat. (Visszatérünk.)

Mondom, agyalok, megfejtek két hónapja.
Muszáj. Ez a legagyalósabb Kispál-lemez.
Nem feltétlenül a legsűrűbb, de a legagyalósabb.

Ha nem hangozna olyan nagyon Ákososan, akkor azt is lehetne mondani: a legfilozofikusabb. Kevés rögtön érthető dolog, kevés primer ügy, több ravasz szimbólum, több bonyolult jelentés, azaz: feltehetően bonyolult.

Résen kell lenni, figyelni a Lovasi szavaira, szűrni a blöfföt, érteni, merre megy éppen. Ködben elbújni - az ilyen szövegekben blöffölni könnyebb, mint. Elkenni néhány rutinos mozdulattal ezt-azt, a semmit is akár.

És Lovasi már nagyon profi dalszövegíró. Hogy a legjobb, hogy minden idők, hogy mérföldkő, poptörténelmi, meghatározó és satöbbi, az nem volt kérdés eddig sem, de ma már, tizenkét-tizenhárom év tapasztalattal a háta mögött annyira rutinból képes lökni a szöveget, annyire ismer minden trükköt, képes nyújtani, álcázni, sumákolni, hogy tényleg figyelni kell.

Persze, a dalszöveg ilyen: nincsen pazar ritmika, bravúrrím és katartikus tartalom minden sorban, valamit elhúz szépen a zene, valami meg csak úgy van, halad előre, a számmal együtt, hogy, jó esetben elvezessen valami tényleg zseniálishoz. A dalszövegírás tehát erről is szól: kihúzni poénig, refrénig, kitölteni minden ütemet valahogy. A hatékonyság a lényeg, ott dől el sokminden, hogy mennyire sikerült tölteni és mivel. Lovasinál nagyon jó a hatásfok általában.

Mégis fölkapom a fejem néhány Velőrózsák-számra, hogy: hogy is van ez? Ki kivel? Feltűnik néhány időhúzás, egy poénra, egy refrénre fölhúzott valami, különösebb értelem vagy ok nélkül, relatíve profin blöffölve. Emlegettem már a Hullámtanulmány című darabot, rögtön csapnám hozzá a Kicsit had’ (egyébként tisztes, régi-kispálos, de inkább Police-os hangzású refrén, ugye, akár slágergyanú) címet viselőt, amelynél teljesen nyilvánvaló, hogy csakis a refrén miatt íródott.

Na jó, azért van ájuldozni való elég, a Kapcsolj le mindent énnekem tökéletes felütés, a Ha ez a vég szellemes és neuroticosan lendületes, a Vér és bél szintén a médiakritikás vonalból való szöveg, azaz onnan indul, és gyönyörű kis ál-ateista hittételbe torkollik néhány szép és fontos soron át, ahogy elégedett, igen, minden szempontból elégedett vagyok az Autóm és énnel két verzióban is, a Mialatt az éggel (azzal pláne!), és az egyszerűbb, ám helyes megfejtések között kell említeni a Hang és fény címűt, amely már lassan egy éve része a koncertrepertoárnak, és amelyet különös élvezettel játszik a zenekar minden nagyobb médiaszerepléskor, szivatásképpen, mert mindenképpen ez volna a Kispál legdirektebb tévé-, rádiógyalázós megnyilvánulása.

Egyszer már elgaloppoztunk a Lovasi-motívumok mellett, de most, a médiakritikai vonal okán eszünkbe juthat: hoppá, van a Velőzsákon egy motívum, amely korábban még nem nagyon bukkant fölfele: az élőhalott. Nem is olyan egyszerű megfejteni elsőre talán, de Lovasi segít nyilatkozataiban: azt kell tehát elgondolni, hogy vannak emberek, akik jóval előbb befejezik az életüket, mint hogy meghalnának. Vannak még, de minek már? És Lovasi szerint a tévé tele ilyenekkel, a popzene tele ilyenekkel, még magát is annak, élőholtnak tartja, vagy inkább fél tőle, hogy. És talán kicsikét élőholtébresztő funkciók volnának rejtve a lemezbe bele. Én, mint gyakorló zombi, mondhatom, használ.

A másik vezérmotívum, az autó már ismerős, a Föld, kalandtól akár.
Hogyan is lett abból a csontsovány, pengetős-döngölős kis alterzenekarból, ilyen szépen kigyúrt, telt hangzású, nehézsúlyú popegyüttes? (A vonásai nem sokat változtak, meg lehet simán ismerni.)

Érdemes említeni - a brahi kedvéért - Az emberek megértik címet viselő gügyögős latinrockot, amelyet én, mint a hazánkban lépfenekórként terjedő latinhullámtól hidegleléses aggódó, nem tudok nem gyilkos zenei iróniaként fogni. (A hazai latinhullámok brazil karneválokért és sorozatokért lelkesedő titkárnőket és zokniban, aktatáskával lambadázó művezetőket céloznak általában. A legújabb hullám hátán pedig olyan arcpirító gusztustalanságok tűnnek fel, mint a Haverok, buli, szamba kezdetű, minden idők legnemlétezőbb popegyüttesétől származó pofátlan reklámdal, Szűcs Judit is elővette viseletes latin ritmusait, és aligha kell sokat várni arra, hogy Zoltán Erika lábába is beleálljon a rumba.)

Az angol popzenében járatos szakírók körében általános vélekedés, hogy erőteljes Radiohead-hatások érték a lemezt. Erről igazán nem tudok mit mondani, engem a Vér és Bél című dal Creep-szerűsége zavar kissé, pedig roppant megrázó, izmos darab volna. Radiohead-ügyben egyébként nem bírok nyilatkozni, mert ha hangzásbeli hasonlóságok vannak is, énnekem a Radiohead az égvilágon semmit sem mond, hiába erőltetem néha, a Kispál viszont nagyon is. Thom Yorke nyafogós énekhangja kifejezetten idegesít, Lovasiéért pedig odavagyok. Erős népdalos hang. Lovasi népdalénekes, tessék megfigyelni!

Ha már hangzás, akkor: csoda, hogy mennyit bírt előrelépni az értelmes magyar popzene, amióta föltűnt egy kis német stúdió és egy kis német hangmérnök a színen! Berni Hahn (korábban Heaven Street Seven- és Quimby-lemezt is csinált) munkája a Velőrózsák jelentős része, a finom hetvenes-retró, a szép dobhangok. Sokkal érezhetőbb Dióssy hangzás- és dalalakító hatása is, szinte minden ütemben ott van: zongorál, effektel, zörög.

Jó, mindegy, vágjuk el itten.

Agyalhetnék tovább, sokáig. Amikor a lemez kijött (október közepén), gondoltam is, hogy megkérdezem én a Lovasit minderről, az élőhalottakról, az autókról, macsókról, mindenről. Tudtam, hogy nem jutok közelebb úgy sem, hogy elpofázzuk az időt majd, elvicceljük, hajlamosak vagyunk.

Aztán jött a lemezmegjelenésre szervezett buli az Est Caféban, a zenekar eljátszotta az egész Velőrózsát, gyönyörűen, aztán leültünk Lovasival megfejteni kicsikét. És nem jöttek poénok, és előre sem haladtunk, valahogy szomorú volt az ember, vagy kedvetlen inkább, azt mondta, elege van a popzenéből nagyon, zenélni szeret, de a popzene szar, vagyis unalmas; kocsmában, szintivel, presszórock, táncdal, talán az, az szórakoztató, meg a horgászás, de a popzene így, már nem esik jól, és az is lehet, hogy ez az utolsó igazi Kispál-lemez, még egy énekesnőt kipróbálna szíve szerint, ő menne vissza basszgitározni, hátha úgy...
Élőhalottnak gondolja magát néha.

Gólok, méterek, történetek

  • A Velőrózsák című album

    - megjelent: 2000. szeptember 18-án - formátuma: úgynevezett compact disc (CD)
    - formája: korong
    - átmérője: 12 centiméter
    - területe: jobbak kiszámolhatják (segítség: Pí=3,14)
    - színe: ezüst illetve ezüstös szürke (metál fényezés)
    - tartalmaz: tizennégy darab Kispál és a Borz-számot és szüneteket
    - playing timéja: 57 perc 9 másodperc
    - technológia: AAD (analóg felvétel, analóg keverés, digitális hordozó)
    - stúdió: E. L. C. H. Studio (Bietigheim), Főnix Stúdió (Budapest), Patacsi Művház (Patacs)
    - hangmérnök: Jánossy Béla, Bernhard Hahn A Kispál és a Borz nyolcadik stúdióalbuma egyébként.

  • A zenekar

    Kispál és a Borz 1988-ban, Pécsett születik Lovasi András, Kispál András, Ózdi Rezső és Brautigam Gábor házasságából. Ózdi hamar válik.
    Nagyon gitározós-dobolós gimnázirockjukkal keltenek feltűnést az 1990-es év Fekete Lyukjában, majd hamarosan országszerte. Az akkoriban erősen Fekete Lyukas Nagy Ferenc előadóművész (aka. Nagy Feró) jóvoltából a Petőfi Rádió a legszélesebb néprétegekhez röpíti el a Kispál-dalokat, amelyekért kezdenek lelkesedni a magyar tinédzserek erősen.

    1991-ben jelenik meg az első Kispál-album Napozz Holddal címen (valójában Naphoz Holddal, de a grafikus elírta).
    1992-ben a második (Föld kaland ilyesmi).
    1993-ban már mint az ország legnépszerűbb „alternatív zenekara” igazolnak a nagy kiadónak számítónak Rózsa Recordshoz, itt jelenik meg az Ágy, Asztal, Tévé.
    1994-ben a multinacionális Polygram kiadó magyarországi vállalata szerződteti a zenekart, és kiadja a Sika, kasza, léc című albumot.
    Az összes Kispál-album húszezer példány körül mozog, ami fantasztikus eredménynek számít nem nagyon kommerszos zenekarok közt.
    1996-ra Lovasi András szövegei révén már kisebbfajta kultusszá válik a Kispál és a Borz. Jönnek filmesek, művészek, egyebek. Lovasi szerepet kap a Csinibaba című filmben (szarul is játszik), a zenekar pedig lenyom kettő darab számot. A film sikere elsöprő. 1997-ben elsöpör majdnem százezer példányt a hozzája készült filmzenealbumból. (Rajta a két Kispál-féle táncdalfeldolgozás.)
    Közben, még 96-ban kijön az Ül című lemez, és Brautigam kiszáll. Az új dobos lokális hérosz: Tóth „Csülök” Zoltán, Pécs.
     
    1997 tavaszán, pár nappal a Csinibaba-album után újabb nagylemez: Bálnák, ki a partra!
     
    1997 őszén a zenekar tízéves születésnapi koncertjéről élő album készül: Happy Borzday.
    1998: Holdfényexpressz. Már állandó közreműködő Dióssy D. Ákos billentyűs (ex-Európa Kiadó, KimNowak, Pál utcai) és a technikusból lett másodgitáros Vittay Ferenc. Egyébként meg szerepek az új Jancsó-filmekben, filmzenélés, koncertek szokásos teltházakkal.
     
    2000: Velőrózsák. Dióssy D. Ákos állandó zenekari taggá simul.
  • hirdetés
    hirdetés