|
|
Zsiráf2001. 03. 13., 11:49 | Frissítve: 2001. március 13., kedd 11:55
A közmondásbéli „állatorvosi ló” helyett a magyar nyelvben hamarosan az „arany zsiráf” hasonlat lesz használatos, hiszen egy adott „személyben” (helyen, időben, ponton - de ez esetben: rendezvényen) egyszerre az összes létező probléma szinte csak itt fordult - és fordul - elő.
Eddigi pályafutásom során végignéztem már 8 (nyolc!) Arany Zsiráf díjkiosztót (vagyis az összeset), ezért már előre elhatároztam, hogy tőlem akár a műsor alatt fel is robbanhat az egész Budapesti Kongresszusi Központ, akkor sem engedem meg magamnak, hogy bármin is csodálkozzak. „Az idén nem írok rosszat”, „Jó leszek”, „Nem cikizem a MAHASZ-t” (Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége – a rendező szerv), „Nem bántom a szervezőket, a műsorvezetőt, a résztvevőket, a fellépőket, a díjazottakat, a közönséget, a szakmát, a sajtót, senkit…”; szóval, az idén ilyen fogadalmakkal vágtam neki a feladatnak, ezért aztán - talán - most elnézőbbnek tűnik e beszámoló hangvétele.
Érdektelen fellépések, rosszul összeszámolt szavazatok, helytelenül kiejtett idegen nevek, tévesen átadott díj, összefüggéstelen beszédek, megcserélt bejátszások, rossz kategóriákba besorolt jelöltek - kit érdekel mindez, nyolc évi kísérletezgetés után? Ha végigtekintünk a popipar eredményein, a média állapotán és az általános zeneipari viszonyokon, igazán sikeresnek mondható egy olyan könnyűzenei rendezvény, aminek lebonyolítása után nem marad hátra per és halálos áldozat. Láttunk egy jó szándékkal indított, de már megvalósításakor széteső, a végén pedig botrányba fulladó rendezvényt, ahol ugyanakkor jól elszórakozgatott ezer-ezerötszáz ember, találkozott sok régi barát és ellenség, volt ingyen kaja, és lehetett kérni autogramot a kedvencektől. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük sorjában! A külsőségek A helyszín kiválasztásával az idén nem volt gond. Több elvetélt és őrült próbálkozás (Honvéd Művelődési Ház, Kiscelli templom, Vigadó) után a Zsiráf oda érkezett, ahonnan indult: a Kongresszusi Központba. Megfelelő méretű színpad, nézőtér, fogadórész és technikai felszereltség nagyon kevés helyszínen van Budapesten. Ez itt egy ilyen, és az Arany Zsiráf díjátadásának illik ezzel is megadni a módját. A színpadkép ezúttal a mediterrán városok sikátorainak hangulatát idézte: Az asszonyok által száradásra gondosan kiteregetett lepedők imitációi uralták a teret, amik közé becsúszott a szponzorok egy-egy indiszkrét felirata, afféle nyaralásból visszamaradt, panzióból ellopott törölközőkre emlékeztetően. Az aktuális prezidenttől kölcsönkért átlátszó műsorközlői pulpitus előtt a mikrofonok ismét a Hupikék Törpikék méretére lettek beállítva (sajnos hiába, mert ők most nem kaptak díjat), viszont így mindenkinek hajlongania kellett, aki hallatni akarta hangját. Mindezek mellett – bizonyára a nőnap alkalmából – egy kovácsoltvas tekervényen egy pezsgősvödör-szerű valamiben rózsacsokor – a műsorvezető ezt előbb szálanként, később végkiárusítás-jelleggel, egyben osztotta. További látványelem a színpad előtt, és a kifutó mögött, afféle karámban, bekerítve, 50-60 tinédzser, akik bizonyára nyerték valahol a kiváló lehetőséget, hogy statisztaként itt most látványosan örüljenek a színpadi eseményeknek (arra vagyok csak kíváncsi, hogy ha valakinek pisilni-kakilni kellett volna, netán rosszul lesz, azzal mi történik?). Philip ezúttal elegánsan és szellemesen vezényelte a ceremóniát, bár nem volt igazán formában, igaz, mitől is lett volna. Zavarba még olyankor sem jött, amikor bekonferálta az Év külföldi rapalbumát, majd a kivetítőn megjelent a dance-jelölt Boomfunk MC’s, röviddel ezután pedig a „Kollégáim időközben bizonyára megtalálták a rap kategória szalagját” szavaira felcsendült a dallam a Buena Vista Social Club előadásában a filmzene kategóriából. A díjesőben az idén tarolt az igazság Visszatérő téma évről-évre az előadók és a produkciók kategória-besorolása, és a lemezek jelölésének jogosultsága. Soha, senki nem tudta még megmondani, hogy a kiadók teljesen hülyék-e, amikor nem képesek meghatározni egy-egy albumuk műfaját, avagy nagyon is pontosan számolnak, amikor tisztában vannak azzal, hogy az adott lemez a saját kategóriájában tök esélytelen, de egy gyengébb mezőnyű másikban talán még díjat is hazavihet. A korábban persze kizárólag barokk kamaramuzsikát hallgató zenekedvelők számára már akár Harangozó Teri is beleférhet a modern rock kategóriába, és az önkritika nélküli kiadói megmondó emberek jelölhetnek az év lemezének olyan produkciókat is, amik nemcsak a közönség előtt buktak meg, hanem a szakmai érdektelenségbe is rég belefulladtak. Az is érdekes, hogy vajon mennyi zeneidőtől album egy lemez, avagy hat dal már elegendő-e a besoroláshoz (Irigy Hónaljmirigy: Ráncdalfesztivál), feldolgozás-e a saját művek áthangszerelése (Metallica: S & M), 2000. évi lemeznek tekinthető-e az 1999 őszén megjelent kabaré (Fábry Sándor: A vietnámi balzsam) stb. A „jelölés és a szavazatszámlálás tisztaságára ügyelő”, sokat emlegetett közjegyző felelősségéről itt most hadd ne essék szó; nehéz szakma lehet az, amelyikben egyaránt érteni kell a durvahengerművekhez, a munkahelyi zaklatás határainak kérdéséhez, a talajmelorizációs-program EU-előírásaihoz valamint a hazai popipar legújabb irányzataihoz. Sokkal fontosabb itt a kiadók – vagyishogy a jelölők – no meg persze az őket némiképp felügyelő de a tenyereikből csipegető) MAHASZ hozzáállása a kérdéshez. Ha valaki, akkor itt ezek a szervezetek tudnának rendet tenni. A díjazottak persze örülnek, hogyne örülnének, és a ceremónián már-már hihető „zavarba esésnek” is szemtanúi lehettünk. Mindenki a maga módján szépen meg is köszönte a díjat, úgy, ahogyan azt a tévében látott külföldi díjkiosztók közvetítéseiből sikerült megtanulni. A hálaadáson Istenről és az Akadémiáról némileg kevesebb szó esett, de a zenésztársak, a kiadó, a producer, a család, a közönség, no meg „akik hittek bennem” mind szóba kerültek. Egy-két üzenet az idén ugyancsak elhangzott: „Bízzuk a közönségre a döntést!” (mármint, hogy melyik klip megy a tévében és melyik nem; Szabó Gábor), „Másoljátok a lemezünket!” (az Anima Sound System üzenete jelenlegi kiadójának), illetve „Az idén miért nincs ajándék telefon?” (Kartel). A fellépők… Nos, a fellépők mindig érdekesek, ha másnak nem, hát a kiadóknak Olyannyira, hogy az idei évben az EMI ez ügyben való sértődöttsége a cég munkatársainak látványos távolmaradását is eredményezte. A jól értesültek tudni vélték, hogy az EMI-nak az fájt, csak egy előadójuk szerepelhetett a gálán. Műbalhé ez persze, hiszen az igazi bojkott az lett volna, ha a művészeik sem jönnek el, és a díjaikat sem veszik át, netán kilépnek a MAHASZ-ból, hadat üzennek az ötödik kerületnek, nem adnak ki több lemezt, vagy jövőre a Arany Hal néven új versenyt indítanak. Tehát a produkciók: Gála, tehetségkutató, „mi majd most megmutatjuk” és „csakazértsem csinálom, amit elvárnak tőlem” típusú fellépések között tallózhatott a figyelmes néző. A Venus még tisztes iparosként lenyomta a nyitószámot, a Crystal (akik eddig csak azt nem tudták eldönteni, hogy Hevia vagy Corrs), most már Feet of Flames-idézetet is bevették a fellépésbe. A Kozmix húsz másodperces techno-intrója után belecsapott a Dupla Kávé-féle Se veled, se nélküled-be, hogy aztán a közönség elképedése közepette ezzel be is fejezze kissé furán elsült, vicces-cikizősnek szánt produkcióját. Roy és Ádám a technikával küszködött, mint ahogy mindenkinél, náluk is hangtechnikai káosz uralkodott, de talán ők voltak a legütősebbek az Irigy Hónaljmirigy mellett. Sub Bass Monster ezúttal „nem itt volt”, pedig tavaly fellépés nélkül is vastapsot kapott – vajon az új lemez munkálatai tették indiszponálttá Szabit? A Heaven Street Seven klubos rutinnal intézte el a kissé fáradt fellépést. Ákos ismét készült, akusztikus gitár és cselló kísérettel énekelte slágerét, hogy aztán – forgatókönyvön kívül - két perces taps formájában „közönségdíjat” kapjon. Charlie nem igazán találta a helyét, végül pedig „külföldi sztárvendégünk” Anastacia is éppen annyit tett, amennyi a szerződés szerint a gázsi felvételének jogosultságához éppen elegendő lehetett. A kínos malőr avagy a szerk. megjegyzése Ezek után következett a már meglepetésnek sem nevezhető fordulat. Philip botrányt jelentett be, amikor a hét zsűritag (Ámon László/Bravo TV, Bihari Balázs/Wanted, Buza Sándor/Danubius Rádió, Déri Zsolt/Pesti Est, Jeszenszky Zsolt, Madarász Judit/Z+ TV, Szever Pál/Danubius Rádió) felment a színpadra a közjegyző kíséretében. A szóvivő Buza azonban módosított, botrányról szó nincs, a zsűri egyszerűen a MAHASZ tévedését korrigálja, amelyet akkor észlelt, amikor a színpadon a hazai pop kategória nyertesének a V-Tech együttes lemezét jelentették be a United zenekar Első című lemeze helyett. Ugyanis a zsűri szavazatai alapján négyen a Unitedre, hárman a V-Techre adták voksukat, melyet a MAHASZ képviselője rosszul összesített, amely tény sajnos elkerülte a közjegyző figyelmét. Ez a kis tévedés csak két zenekart alázott meg, a díjat már átvett V-Techet és a Unitedet, melynek a tagsága már csak részben maradt ott, és amely 27-i koncertjén kapja meg utólag a Zsiráfot. Csak azok lepődtek meg, akik először vettek részt a magyar Grammyn, csak a zsűrinek ment fel a vérnyomása, a sokat látott újságírók, zenészek inkább a tiszteletjegyüket keresték, hogy bemenjenek a gálát követő fogadásra. A fogadáson aztán végre mindenki felszabadultan döfhette a másik hátába a kést, majd megfogadhatta, hogy „idén jöttem el utoljára”, hogy aztán jövőre ismét büszkén és vesztesen vigasztalódhasson a hidegtálak környékén. Arany Zsiráf 2001. díjazottak: Az év hazai rock albuma: Velőrózsák (Kispál és a Borz) Kapcsolódó anyagokhirdetés
|
hirdetés
|
