Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Goldie korábbi B-Boy és graffitiművész státuszából lépett át a kilenceves évek elején a drum'n'bass/jungle színtérre. Az utóbbi években vált kultsztárrá, intenzíven színészkedik is (Blöff, Mindenki a napra tör, stb.).

Tavaly jelent meg legutóbbi albuma, a Goldie.co.uk: a cím azonos a szerző homepagének címével. Mint azt a Pacha bárban rendezett sajtótájékoztatón elmondta, a jövőben egyre inkább a világ- és a filmsztárság felé kíván konvergálni.

Korrekten válaszolgatott

A művész éjjel 11-kor, a meghirdetett kezdés idején még a szállodájában aludt, és egy és negyedórás késéssel érkezett meg a szimpatikus luxusban kialakított sajtótájékoztatóra. A luxusról annyit, hogy a sajtónak feltálalt svédasztal olyan extravagáns volt, hogy senkinek sem volt kedve enni.

A sztár megjőve, miután mindenkinek jó estét kívánt, elképesztően barátságosan és korrekten válaszolgatott a magyar újságírók szerényen feltett kérdéseire, rövid idő alatt alatt akkora respektet keltve ezzel, mintha az ENSZ főtitkára ülne köztünk.

- Min dolgozol most?

- Jelenleg egy olyan filmhez készítek zenét, amiben játszani is fogok.

- Pár évvel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, a média akar belőled mainstream sztárt csinálni. Mit szólnak a barátaid ahhoz, hogy ekkora sztár lettél?

- Az egyetlen dolog, ami engem most érdekel, hogy a munkámat élvezzem, új és új emberekkel dolgozzam, hogy új utakon járjak. Egyszerűen azért, mert egy nagyon kreatív arc vagyok. A zenész pályámon vissza akarok lépni a mainstreamtől. Most éppen a filmezés foglalkoztat a legjobban. A hírnévről annyit, hogy tíz éve is voltam itt, és akkor abszolút nem volt a zeném hallgatott, és ti nem ültetek itt az asztal túloldalán, szóval valami nyilvánvalóan történt velem azóta.

- Milyen filmen dolgozol most?

- A film amit csinálok, az ifjúsági kultúrának a mindennapi életre gyakorolt hatásáról szól. Azt veszem észre, hogy a fiatalok divatja egyre inkább egyforma a világon, egy nagyon furcsa folyamat zajlik le. Egy ilyen témát, mint ez az egész kulturális robbanás, zenében nem lehetne elmondani. Ezt senki sem tudja lemezre tenni.

- Hogy kerültél a Blöff című filmbe? ( A Blöffben Goldie egy piti bűnözőt alakított, ugyanúgy, mint az angol Szomszédok, az Eastenders pár részében)

- Szeretek színészkedni. Mikor filmzenén dolgozok, mindig ott szoktam lógni a stúdióban. Nagyon sokszor láttam már forgatást, és egyszer csak átkerültem a kamera túlsó oldalára. Ilyenkor egyszer csak azon veszed észre magad, hogy valaki látomásának a részévé váltál. Színészkedni nagyon könnyű, hiszen minden színjáték, mikor kinn állsz a DJ pultnál, vagy mikor lemész a boltba, vagy hogy te most itt ülsz, és eljátszod, hogy riporter vagy, én meg eljátszom, hogy sztár vagyok, és válaszolok neked. Sokkal könnyebb, mint néha a színpadon lenni. Mikor például Amerikában turnéztam a Jane's Addictionnal, és rockfanatikusok előtt kellett fellépnem, mivel ők nem igazán popzenét játszanak, az eléggé riasztó élmény volt.

- Te hogy határoznád meg a jungle és a drum'n'bass közti különbséget?

- Nem tudom, mi a különbség. Ezek a kategóriák a zenei újságírásból jöttek. Hogy határoznád meg például a rockzenét? Az ilyen gondolkodás a jungle-t kereskedelmi szempontból nézi. A jungle kulturális dolog, egy változó műfaj, ami még mindig nagyon fiatal. Én nem műfaji dobozok szerint foglalkozom a zenével. Hallgatni is nagyon sokféle zenét hallgatok, Miles Davistől a különböző világzenékig.

- A Mother album keletkezéséről szeretnék tőled kérdezni.

- A Mother nagyon kemény munka volt. Egészen belülről jött, az agyamban történt abban az időszakban valami, és ezt le kellett írnom. Meg akartam mutatni az embereknek, mi zajlik a fejemben. A saját életemmel küzdöttem, és úgy éreztem, egy utazás része vagyok, ami elvisz a következő szintre. Láttam magam előtt ezt az utazást.

- Technikailag hogy született a lemez?

- Hát az kemény volt. Nem csinálnám meg még egyszer, azzal a csomó unott fejű technikussal, aki dolgozott rajta. A Mother egy nagy kaland volt technikailag, óriási apparátust vetettünk be, de most úgy gondolom, nem tehetünk meg bármit a zenével. Köszönöm, hogy ezt megkérdezted, és emlékszel arra az albumra.

- Henry Rollins két nappal ezelőtt játszott itt Budapesten, mi a véleményed róla?

- Ismerem a csávót. Elég bolond, de bírom. Miamiban beszéltem egyszer vele, azt mondta nekem, hogy az élet nagyon komoly dolog, egy harc, nem szabad lazán venni. Néha én is félek az életemtől. Voltam már nagyon mélyen. ( " .. deep end of it" ) Mikor úszol a mélyben. De én nem vagyok olyan militáns, mint Rollins.

Nem ő a fontos, hanem a zene

A sajtótájékozatató végén, mikor a szervezők elköszöntek tőlünk, Goldie még egyszer magához ragadta a mikrofont, és elmondta az ő underground hitvallását, miszerint nem ő a fontos, hanem a zene.

Goldie ha eddig nem vette észre, most láthatta, hogy mégsem underground előadó: a közönség többsége ugyanis Home-tinédzserekből, nyalókás lányokból és a hozzájuk tartozó Beee-generációs fiúkból állt. Voltak persze jó arcok is, ott voltunk például mi, és a Vigadó is tökéletes helyszín a maga skizóságában az ilyen partikhoz. Az viszont különös volt, hogy a chillout terem csak a VIP vendégeknek volt fenntartva, ez teljesen új fejlemény a partiszervezés terén.

Goldie kezdetben ijesztően laza metalheadz slágereket játszott, - ráadásul először elég halkan - aztán szerencsére szép lassan a zene durvulásba fordult.

A ‘Temper temper'-hez, vagy az ‘Angel'-hez hasonló mélyszántást, főleg eleinte, igen finoman kevert csak, mintha tekintetbe venné, hogy a közönség táncolgatni akar. Mire letette a tűt, addigra ritka jó talpalávalót, és jó sok durva, mély zenét is játszott.

Csak éppen nem az volt az élmény, amit egy jungle-istentől, otthon mp3-al tréningezve az ember várt, annál több fokkal feledhetőbb. Megkockáztatom, hogy már elmúltak a sztár számára a golden years.