Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Téglás Zoli, azaz Zoli Teglas kicsit más. Sztárnak nem nevezhetjük, de lassan az egész világ ismeri zenekara, az Ignite nevét, azét a kaliforniai punkzenekarét, amelynek utolsó lemezéből Amerikában eddig százezer példány fogyott el. Nem rossz. Zoli énekes, szövegíró, magyar származású, és bár kint született, magyarul ad a Wantednak interjút, mintegy beharangozandó a március 29-én megrendezésre kerülő Vans Off The Wall klubturnét, melyen a Deviates, a Venerea, a Powerhouse és az SNFU társaságában játszik az Ignite. A zenekar egyébként már kétszer járt Magyarországon. A már a TVT Records-istállóhoz tartozó Ignite mellett Zolinak egyéb projektjei is vannak, tavaly kiadta a Zoli Band lemezanyagát, illetve a legendás Misfits énekeseként turnézott. Zoli az interjú során hullaszínű, rosszul van, hányingerrel küszködik. Éppen a magyar rokonlátogatás legrázósabbik részén van túl, egy mini-disznótoroson, ami szalmonella-mérgezéssel is járhat akár, ha nem a mátyásföldi nagyi készíti.

W: Te már kint születtél Amerikában. Szüleid mikor mentek ki?

TZ: Apám a második világháború után, anyám a hatvanas években. Én '69-ben születtem. Amerikai gyártmány vagyok magyar alkatrésszel. Rátetováltattam a hátamra a magyar címert, hogy soha ne felejtsem el, honnan is jöttem, ki is vagyok. Amikor visszamegyek Amerikába, nagyon össze kell szednem magam, hogy meg tudjam őrizni a magyarságom. A kinti magyarokkal az a baj, hogy inkább kicsesznek egymással, nehogy a másiknak is jó legyen. A lengyelek, a kínaiak, a románok, egyszóval minden más nemzet összetart. Én próbálom segíteni azokat, akik hozzám fordulnak. Például a Blind Myselfet: összehoztunk velük egy turnét. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert kint maradtak, élik az életüket, próbálnak megélni abból, amit szeretnek, a zenélésből. Egy szobában laknak New Yorkban. Nagyon büszke vagyok, hogy még ott vannak, gyakorolnak, fellépnek, és az amerikaiak imádják őket. Ahol csak megfordulok, mindig megkérdezi tőlem két-három ember, hogy mi van a Blind Myselffel, mikor lesz új lemez. Ha kijön egy magyar csapat Amerikába zenélni és segítséget kérnek tőlem, én biztos megpróbálom megtenni mindazt, amit tudok.

W: Te hogy csöppentél bele a punk-HC-mozgalomba?

TZ: Zoli a nevem, ilyen keresztnév Amerikában nincs. Kiskoromban sokat költöztünk, három vagy négy különböző iskolába jártam. A gyerekek mindig kipécéznek valamit, a kinézeted, a hajad, nekem a nevem szúrták ki. Folyton piszkáltak. Hatodikban már kezdett kurvára elegem lenni. Akkoriban hallottam a rádióban a Black Flaget Henry Rollinsszal. Olvastam, hogy Rollins is gyúr, ő is alacsony, kiskorában sokat bántották. Én is sokat verekedtem, de mindig összevertek, még a nálam pár évvel fiatalabbak is. Azon a nyáron kezdtem el gyúrni, én is olyan akartam lenni, mint Rollins, láttam a hátán a tetoválást, meg hogy milyen izmos. A zenében, a punk-rockban az tetszett, hogy végre más témákról énekelnek, nemcsak a sex, drugs and rock'n'roll megy. Aztán amikor meghallottam a Minor Threatet, majdnem beszartam! Ezek káromkodnak, politikáról írnak, a straight edge-et hirdetik, azt mondják, ne igyunk, ne kábítószerezzünk. Addig a Van Halent és a Led Zeppelint hallgattam, és ez valami egészen más volt, agresszív, de pozitív zene, okos szövegekkel. Az Ignite-tal is ezt próbálom csinálni, nem akarok igazából negatív dolgokról írni, mert tudom, hogy akár akarom, akár nem, amikor felmegyek a színpadra, a kölykök példaképnek tekintenek. Nem akarok arról írni, amiről sok zenekar, hogy megbántott a barátnőm, meg hogy ez szar, meg az szar. Az én életem nagyon fasza! Amerikában lakom, turnézom, mások csak álmodoznak ilyen életről. Úgy érzem, én vagyok az egyik legszerencsésebb ember a világon. A zenekarommal már tízszer voltunk Európában, jártam Japánban, megyünk Dél-Amerikába, Ausztráliába. Meg tudok élni a zenélésből, nem is kell dolgozom. Nem akarok olyan képmutató lenni, mint például a Limp Bizkit, akik azt mondják, hogy "everything sucks, life is sucks, milliomos vagyok, Beverly Hillsben lakom, de minden szar".

W: Szerinted mennyire változott meg a punk-rock a nyolcvanas évek eleje óta?

TZ: A punk-rock már nem igazán az, ami régen volt. Igazából a tartalom veszett el, a szövegek nem szólnak semmiről. A nyolcvanas években többen voltak a koncerteken, és nagyon népszerű volt az angol punk-rock, a GBH, az Exploited, a One Way System. Los Angelesben akkor ezer férőhelyes termekben voltak a koncertek, ott voltak a különböző helyi bandák, a skinheadek, a crips (a suicidal boys), a Circle One, a feketékből álló Punk-Rock, akikre mindig figyelned kellett, kit szúrnak le éppen a hátad mögött. Ez megölte a punk-rockot, senki nem akart a koncertekre menni, félt, hogy az ő fejét fogják betörni. Aztán a kilencvenes években megint visszajött a punk, de ez már nem ugyanaz, ez már inkább pop-punk, cukorzene. Mint például az Offspring, arra azt mondják punk-rock, pedig nem is igazából az, olyan punk-rock, mint a B-52's volt korábban, cukorzene.

W: Mennyire sírják vissza ezeket az időket az öregek? Nincs-e valamifajta nosztalgia?

TZ: A Social Distortion még létezik, elmentem egy koncertjükre. Elég jól ismerem Mike Nesst, bementem hozzá, beszéltem vele. Ott volt nála egy csomó öreg punkrockker, régi ismerősök, akik már régen nem voltak koncerten, ott ültek kövéren, pocakosan, mellettük a gyerekük, a feleségük. Előtte bent voltak a tömegben, pogóztak, elestek, valaki felemelte őket, és táncoltak tovább, élvezték, ami régen volt. A régiek közül már csak a Social Distortion játszik.

W: A fiatal közönség mennyire jár ezekre a koncertekre?

TZ: Járnak, de folyamatosan cserélődnek. Ignite-koncerten is ez van, aki két éve még az első sorban ugrált, azt ma már nem látom. Nincs az, ami régen volt, nem nagyon van már meggyőződés a rajongás mögött, inkább a divatra mennek rá.

W: Ti '93 óta zenéltek?

TZ: Igen, de mindannyian játszottunk már előtte más zenekarokban. Nagyon szerencsések voltunk, azonnal lemezt készíthettünk és elmehettünk koncertezni a Slapshottal. '93-ban kezdett nagyon felfutni a hardcore, befutott a Sick of It All, mi is több ezer ember előtt játszhattunk. Jó időben indultunk el. A hardcore közönség most már egyre kisebb és kisebb lesz, 4-5 zenekar áll össze egy koncertre, mint most ezen a márciusi budapesti koncerten. Ezelőtt az Agnostic Fronttal és még négy zenekarral voltunk közös turnén.

W: Mostanában jön ki egy új lemezetek.

TZ: Igazából nem új lemez, az A Place Called Home Amerikában már tavaly megjelent. Átvágott minket a TVT, fél évig vártunk, hogy elkezdjék az európai terjesztést is, aztán nem lett az egészből semmi. Most sikerült megjelentetni Európában, két bónusz számmal egészítettük ki a lemezt, az egyik egy U2-feldolgozás, a Sunday Bloody Sunday. Szerepel rajta egy magyar népdal, az A csitári hegyek alatt_ Ignite-verziója is, angol és magyar nyelven. Érdekes, hogy Amerikában jobban bejött a magyar változat. Már százezer példány kelt el a lemezből, százezer ember hallott magyar népdalt, és ez azért egy kicsit jólesik. Akárhány interjút adok, mindig kérik, hogy beszéljek Magyarországról, az itteni hardcore színtérről.

W: Akkor az, hogy most Európában turnéztok, az új lemez promóciója is egyben?

TZ: Igen.

W: Még nem láttam klipet tőletek. Most készül?

TZ: Igen, a Veteran című számhoz. Valami interjút készítettek velünk New Yorkban, jöttem ki az épületből, hideg volt, de tele volt a hasam, volt bennem egy-két sör is, szóval jól éreztem magam. Az ajtóban aztán majdnem pofára estem. Lenéztem, ott feküdt egy ember, arca a földön, egy vietnámi veterán volt. Arra gondoltam, milyen mocskos egy országunk is van, hogy hagyjuk itt feküdni ezt az embert, aki harcolt Értünk, közben meg több millió dollárt költünk fegyvervásárlásra. Arra kérdez rá a Veteran, hogy mért is kell azoknak az embereknek, akik már túlélték a vietnami háborút, kukákban turkálni élelem után, és megfagyni télen egy utcasarkon, vagy nyáron hőgutát kapni egy aluljáróban.

Az A Place Called Home elején egy boszniai kép van, melyet egy barátom készített, aki az IFOR-nál szolgált. Egy öregember jön felénk lovas kocsin, a háttérben pedig egy autóban szerb milicisták. Valószínű, hogyha ez a srác nem lett volna ott a fényképezőgépével, ez az öreg már nem élne. Akkor kezdték a népirtást a faluban.

W: A lemezen több karitatív és környezetvédelmi szervezet ismertetője megtalálható. A Doctors Without Bordersszel hogy kerültél kapcsolatba?

TZ: A boszniai háború híreit nyomták folyton a CNN-en, hogy embereket fogolytáborokba zárnak, nőket erőszakolnak, és senki nem tett semmit. Amikor láttam a koszovói képeket, olyan volt, mintha magyarokat látnék, magyar öregeket és fiatalokat, hiszen csak innen pár száz kilométerre történtek ezek a szörnyűségek. Úgy éreztem, teljesen tehetetlen vagyok. Felhívtam Clintont, van egy publikus szám, amit bárki hívhat, hívtam többször, de valahogy soha nem vette fel a telefont. Írtam leveleket, de nem értem el vele semmit. Aztán hallottam a Doctors Without Borders nevű szervezetről, akik kórházak létesítésével, testi és lelki sebesültek ellátásával foglalkoznak ott kint, Boszniában és a világ más részein. Adtam nekik pénzt, majd megkerestem Őket, felajánlottam Nekik, hogy szerepeljen a nevük a CD-n, így is felhívhatjuk a tevékenységükre az emberek figyelmét.

W: És a többi szervezet, a Pacific Wildlife, az Earth First?

TZ: Mindkettővel úgy kerültem kapcsolatba, hogy dolgoztam Velük, láttam, hová megy a pénz. Soha nem mondanám az embereknek, hogy adjanak pénzt erre vagy arra, ha nem tudnám, hogy azt az utolsó fillérig valóban karitatív célra használják. A bátyám állatorvos, otthon a Pacific Wildlife-fal dolgozom aktívan. De amikor turnézunk, az egy nagyon önző élet, csak magunkkal törődünk, nem csinálunk semmit, azért nyomom ezeket a szervezeteket, hogy az életemnek legyen más értelme is a zenén kívül. A zenekar többi tagja is segít ebben, de én vagyok a fő szervező. A többiek igazi amerikai srácok, el vannak egy kicsit kényeztetve. A sport az igazán fontos nekik.

(TZ nem akarja befejezni az interjút, bár igen rosszul van, de igen udvariasan előre is elnézést kér, ha esetleg lehányná a diktafont.)

W: Mi a véleményed a fegyvertartásról?

TZ: Van fegyverem. Utálom, de kell. Amerikában mindenkinek van fegyvere. Ott például nem fordulhatna elő az, ami Boszniában, hogy az embereket felemelt kézzel kizavarják a házaikból, mert Nálunk visszalőnének. Ugyanakkor szomorú, hogy Amerikában az egész nincs kontrollálva, Los Angelesben például naponta három lövés dördül az autópályán, mondjuk azért, mert valaki túl gyorsan vág be egy másik elé. A kölykök is, ha valamelyiknek baja van a másikkal, előránt egy pisztolyt, és lő. Nem verekszenek, hogy másnap mindkettő, kék-lila foltokkal ugyan, de bemehessen a suliba, hanem lepuffantják egymást. Erről szól a Bullets Included No Thought Required című szám. A kölykök nézik a tévét, videóról a sok rap hülyeséget, látják, hogy mindenkinek van fegyvere, nintendóznak. Aztán kimennek az utcára és kinyiffantják egymást.

W: Olvastam valahol, hogy vegetáriánus vagy...

TZ: Á, csak próbálok az lenni. Nem eszem igazából sok húst, a turnémon próbálok vegetáriánus koszton élni. Magyarországon igen nehéz ezt megtenni. Egyszer próbáltam meg, hogy nem ettem húst, a nagymamám majdnem seggbe rúgott. "Ezt a hülyeséget otthon csinálhatod, itt húst eszel!" Kemény nagymamám van nagyon. 80 éves, de azért ma is nagyon helyre tett. Nem merek visszapofázni.