Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Tehát léteznek még csodák, de az igazi csoda maga a 32 éves Los Angeles-i énekesnő volt, aki 2001 decemberében ezúttal zenekara nélkül, egy szál gitárral lépett fel a Trafó Bár Tangóban, szeptemberben indult amerikai és európai turnéjának záró koncertjét adva Bécs után. Nos, az órányi koncerten nagyon átjöttek a dobozgitár-ének dalok ebben az egyszemélyesre szűkített verzióban is, a két szólólemez számai mellett már a tervezett új albumról is előadott néhányat, majd barátságosan fogadta kérdezősködésem.

Wanted: Lemezeid alapján méltán tagja lettél azon női dalszerzők-előadók klubjának, melynek a Patti Smith, Suzanne Vega, P.J.Harvey stb. kaliberű művésznők a legismertebb tagjai. Hogy látod a különbséget köztetek? Azért ők más-más korosztályt képviselnek.

Eleni Mandell: A fő különbség, hogy férfiak a zenészkedvenceim. Bár felnézek két olyan nagy női énekes-dalszerző egyéniségre is, mint Carole King és Nina Simone, de azért főleg Tom Waitset hallgattam, meg Bob Dylant és Randy Newmant. Ugyancsak hízelgő rám nézve, hogy fontosnak tartasz, de nem hiszem, hogy oly sokan tudnák egyáltalán, hogy létezek, mint az említett énekesnők esetében. De szerencsésnek érzem magam: sokfelé turnézhatok, találkozhatok emberekkel, zenélhetek_ Én azonban soha nem kaptam olyan támogatást, mint amit Patti Smith, P.J. Harvey vagy Suzanne Vega a multi lemezkiadójától. Ez a másik különbség, engem az underground lét eléggé megkeményített.

Wanted: A lemezeiden szereplő dalaid nagyon különböző stílusúak, hangulatukban, a hangzásokban is ugyanezt észleltem: akusztikus és elektromos megszólalás váltakozik. Hogyan születtek ezek?

Eleni Mandell: Sokfajta zenét szeretek. Kelet-európai zsidó a származásom, gondolom emiatt a véremben van egyfajta szomorúság, melankólia, borúsabb hangulat. Én azonban az Egyesült Államokban nőttem fel latin zenén, punk-rockon, a Beatlesen, a Rolling Stoneson, Elvis Presleyn, és egyáltalán a dzsesszműfajon, amiben minden keveredett. S mivel sokfajta zenét kedveltem, ezért nem is akartam dönteni egyetlen stílus mellett sem.

Wanted: Ha már itt tartunk, gyerekkorodban taníttattak zenélni valamilyen hangszeren?

Eleni Mandell: Már 5 évesen hegedülni tanultam, ez anyám nyomására egészen 13 éves koromig tartott. Amikor 15 lettem, úgy döntöttem, hogy dalokat fogok írni, olyanokat, mint kedvenc zenekaromtól, a kaliforniai X-től hallottam. Kíváncsi voltam, hogy vajon képes leszek erre ugyanúgy, és ezért kezdtem gitározni is, egészen megszerettem. És csak hat hónapja kezdtem újra hegedülni, most megint kedvvel játszom rajta, persze nem valami jól megy. Igazából az érdekelt, hogy ennyi év kihagyás után mire emlékezem egyáltalán. Gyerekkoromban még zongoráztam is, de azt sem értékeltem igazán, mint ahogy a zenetanulást és a kötelező darabokat sem. Bár akkor a nem igazán jó dolgok közé soroltam a zenei tanulmányaimat, de nyilvánvaló, hogy később sokszor mégis ezek segítettek.

Wanted: Úgy tudom, hogy az egyetemen művészeti tanulmányokat is folytattál, konkrétan mivel foglalkoztál?

Eleni Mandell: Festészetet tanultam, olajfestészetet, de metszetekkel, kőnyomatokkal is foglalkoztam. De festékkel is néhányszor be akartam mutatni, hogy mi is az elképzelésem a képekről. És a fotográfiát is kedveltem. Mindig is kreatív ember voltam, mindig vonzott a művészet. Anyám és apám fontosnak tartották, hogy már gyerekkoromban megismerkedjek a művészetekkel, így nem véletlen, hogy ilyen fontos lett számomra. Így vált egyre teljesebbé az életem, csak az okozhatott nekik szívfájdalmat, hogy a zenét választottam, de én szerencsésnek tartom magam, mert ennél jobbat kitalálni sem lehetett volna.

Wanted: Köztudott a kapcsolatod Chuck E. Weiss dobossal és Tom Waitsszel. Hogy is kezdődött ez?

Eleni Mandell: Tom Waitsre 16 évesen figyeltem fel: egy késő éjszakai MTV programban (The Cutting Edge) láttam, és nagyon megérintett. A zenéje valamiféle kelet-európai hangulatot is árasztott, és a hangja is különbözött mindattól, amit addig ismertem. Egészen beleszerettem a zenéjébe, és évekkel később megismerkedtem egyik barátjával, Chuck E. Weissszel. Eljátszottam neki egy saját dalomat, elég rettenetes lehetett, de ő csak biztatott. Közben már az egyetemen tanultam, így aztán döntenem kellett, hogy mit is válasszak. Chuck egyre biztatott, hogy csak írjak dalokat, így vált a barátommá, mentorommá. És Tom Waits is, akit rajta keresztül ismertem meg, bátorított, évekig segített, hogy kialakítsam a saját zenémet, hiszen ez nem is egyszerű dolog.

Wanted: Kikkel dolgoztál a lemezeiden? Ők csak veled játszanak? És mi a fő zenei különbség a két lemezed között?

Eleni Mandell: Az első lemezemet Jon Brionnal kezdtem, mindenféle különleges húros- és ütőhangszerhez, akusztikushoz, elektromoshoz értett. Elég hosszú ideig készült, számonként és sávonként vettük fel: először az énekemet és a gitárokat, aztán Jon vette kezelésbe, különböző hangzásokat alakított ki. Végül Brian Kehew-vel együtt fejeztük be az albumot. A másodikon is vele dolgoztam, még több zenei lehetőséget próbáltunk ki, trombitát, kürtöt, vibrafont, harmonikát, ütőhangszereket, és mivel nagy rajongója voltam Danny Frankel dobosnak, őt is megnyertem az ügynek, a basszgitárosom pedig Sheldon Gomberg lett. Először az alapokat: a basszust, dobot, gitárt, az éneket vettük fel együtt élőben. Ez a legfőbb különbség a munkamódszerben. Az első lemez egyébként két évig készült, hétvégeken, amikor épp volt rá időnk és pénzünk, néha ezek hiányában hónapokig nem tudtuk folytatni. A másodikat már három hét alatt vettük fel. Ezt a fajta munkát jobban kedvelem, nem volt idő ráunni a dalokra, olyan gyorsan elkészült. Tehát ezt az albumot már igazi zenekarként vettük fel, színesebb is a hangzása. És a következő albumom is velük készítem. De ők sajnos nemcsak velem játszanak, sok az elfoglaltságuk, ezért például megtörtént, hogy turnéra Andrew Borger dobossal mentem, aki egyébként Tom Waits zenésze, és az is előfordult, hogy Woody Jackson gitáros segített ki. Azonban az említett csapatommal szeretném folytatni, igen tehetséges muzsikusok, remélem ők is annak tartanak engem. (Nevet)

Wanted: Könnyen jönnek a dalaid?

Eleni Mandell: A dalírás nálam valami olyasmi, hogy amikor csinálom, csak úgy jön, beindul, nem sokat gondolkodom rajta, mert úgy nem megy. De attól is függ, milyen inspirációk érnek, néha megkedvelek bizonyos szavakat, néha pedig gondolkodom, hogy melyik szó is illene bele, miről is akarok írni. Amikor aztán minden szó meglesz, és lassan összeáll a kép, még mielőtt kész lenne a dal, különböző verziókat is kipróbálok, míg rá nem lelek a legjobbra. Ezek a szövegek 2-3 percesek, ennyi időbe kell sűríteni a mondanivalót, ezt nem könnyű összehozni.

Wanted: A második lemezed szürrealista borítója úgy néz ki a felhőkarcolókkal és a hátoldalon a repülőgéppel, mintha megérezted volna a jövőt, a szeptember 11-i drámai eseményeket.

Eleni Mandell: Nem igazán, hiszen a borítóján nem repülőgépet látni, hanem engem és nincs becsapódás, ütközés, hanem én repülök Los Angeles belvárosának látképe felett. Sajnos a szeptemberi tragédia óta még jobban gyűlölöm - addig is ki nem állhattam - a repülést. Mindez megváltoztatta az életünket, sosem lesz már olyan, mint korábban.

Wanted: Megjelent a napokban egy új kislemezed, két eddig még ki nem adott dallal, ami a Thrillről lemaradt. Miért hagytad le az albumról, hisz ráfért volna?

Eleni Mandell: Már nem is tudom miért nem került rá, de öt ilyen dal maradt le az albumról. Na és utána megkeresett egy minneapolisi kiadótól egy fazon, hogy érdekelné valamilyen anyag tőlem, kérdezte, hogy mit szólnék, ha bakeliten adná ki. Mondtam, hogy természetesen oké, hiszen ilyen lemezeken nőttem fel, persze hogy izgatott a dolog, s ez a két dal tetszett meg neki, s így került a Turn On The Light és az I Still Think About You ilyen különleges lemezre.

Wanted: Tervek: új lemez, turné?

Eleni Mandell: Néhány hónap múlva meg fog jelenni az új lemezem. És a következő turnémat ismét a zenekarral tervezem, beindulunk, miután kijött a lemez, hogy megtámogassuk koncertekkel. Remélem, Európába is eljutok, de inkább tavasszal vagy nyáron jönnék, amikor süt a nap, mert ez itt most elég hideg nekem. Szívesen térnék vissza ide is, ha hívnak, Budapest jó kis hely, remekül érzem magam.