Vilmos
10 °C
22 °C

A közgazdászok a karácsonyt is elrontják

2012.12.04. 07:30 Módosítva: 2012-12-04 10:44:15
Az a szokás, hogy karácsonykor megajándékozzuk szeretteinket egy meglehetősen nemesnek tűnő hagyomány. Valójában azonban egy káros dolog: évente nagyjából 25 milliárd dollárt bukik rajta a fejlett világ. Normális esetben ugyanis akkor veszünk meg valamit, ha az többet ér nekünk, mint a termék ára. Amikor viszont ajándékot kapunk, mások választanak helyettünk, akik nem tudják pontosan felmérni, hogy nekünk megérne-e annyit az ajándék. Különösen a nagyszülők dolgoznak rossz hatékonysággal, és Magyarország élen jár a karácsonyi károkozásban. Valamit viszont muszáj adni, mert az önmagában jó dolog.

A hatalmas karácsonyi hűhó, költekezés, jó szándék és önzetlenség kapcsán azt gondolhatnánk, hogy az ajándékozás egy csodálatos dolog, ami jobbá teszi a világot. Nos, pont az ellenkezője igaz, ritka az olyan jelenség, ami ilyen szintű pusztítást tudna véghezvinni a gazdaságban. A karácsonyi ajándékozási szokás az OECD adatai szerint a fejlett világban hozzávetőleg 25 milliárd dollár (5400 milliárd forint) kárt okoz évente. Ez annyi, amennyit a magyar gazdaság nagyjából két hónap alatt megtermel – vagyis a magyar GDP egyhatoda a karácsonyi kár.

Leginkább a szekrény mélyére kerülő nyakkendőkkel, a továbbajándékozott kenyérpirítókkal vagy a szinte rögtön kidobott vicceskedő dísztárgyakkal lehet jól elképzelni az okozott kárt. Az az igazság ugyanis, hogy nem ismerjük tökéletesen mások elvárásait, preferenciáit, vagyis azt, hogy mit szeretnének igazán és főleg azt, hogy mennyiért.

Egy fél jó pólónyi kár

Tegyük fel, hogy egy barátom vesz nekem egy pólót hatezer forintért, amiről meg van győződve, hogy tetszeni fog nekem és hordanám. Jobb esetben ez így is van, viszont én csak háromezret adtam volna érte maximum, a másik háromezret szívesebben költöttem volna zoknikra vagy bármi másra. Így az a háromezer, amennyivel az én igényeimnél többet adtak a pólóért, teljesen pocsékba megy.

Még könnyebb ezt elképzelni olyan ajándéktárgyakkal, amikért egy vasat sem adtunk volna. Vagy ha egyenesen tudjuk, hogy az ajándékozott nem azt szeretné igazán: lehet például, hogy a hatéves unokaöcsénk tíz kiló gumicukornak tudna csak igazán örülni, de mi pedagógiai célból földgömböt adunk neki – ilyen esetben a bukás garantált, és ezt már az ajándékozás pillanatában tudhatjuk. Még durvább esetként mondjuk egy súlyos alkoholistának sem fogunk egy hordó pálinkát adni karácsonyra, noha egészen biztosan méltányolná.

De ez jó a gazdaságnak

Sokan eshetnek abba hibába, hogy azt mondják: ami növeli fogyasztást, az jó az ország gazdaságának. Ez azonban túlzottan leegyszerűsíti a gazdaság működését, és több okból is tévedésnek számít. Az ajándékozásnál különösen azt a részt érdemes hangsúlyozni, hogy a gazdaságnak az a jó, ha az eladó és a vevő többletét egyszerre sikerül maximalizálni.

A pólóárus többlete meg is volna a fenti példában, hiszen az ő profitjának mindegy, hogy kinek értékesíti a termékét. A vevői oldalon azonban a megajándékozott áll, és mivel ő a végső felhasználó, gyakran kevesebbre értékeli, így veszteséget szenved, ami összességében a gazdaságnak rossz, hiszen nem hatékony a mechanizmus. A pólóárus eladta volna másnak a pólót hatezerért (ha pedig nem tudja ennyiért, csődbe megy), viszont a háromezer forint hatékony elköltése másutt segített volna. És olyanokba még bele se gondoltunk, hogy lehet: így olyan nem tudja majd megvenni a pólót, akinek sokkal jobban tetszett volna, arról nem is beszélve, hogy a megtakarítás sem az ördög találmánya, azt a 3000 forintot félre is lehetett volna tenni.

De adni jó érzés

Azt is lehetne mondani, hogy a példában említett háromezer forint nem is ment pocsékba, hiszen ennél még többet is érhet maga az ajándékozás öröme. Ezt nem is szabad lebecsülni, tényleg sokat ér nekünk az, hogy jó dolog adni. Ugyanakkor a legkevésbé sem indokolja, hogy pazaroljunk.

Az ajándékozás öröme ugyanúgy megmaradna, ha legfeljebb háromezerért vettünk volna egy olyan pólót, amit az ajándékozott háromezerre értékel, és minden érintett jobban jár. A két dolognak egyszerűen nincs köze egymáshoz, nagyon ritka lehet ugyanis, ha valakinek az extra örömet okoz, hogy drágán vehetett meg valamit, ami az ajándékozottnak nem különösebben kell. Ráadásul ez a példa még arról az ideálisabb esetről szólt, amikor a megajándékozott fel tudta használni az ajándékot, csak sokallotta az árát.

És a helyzet még rosszabb

Külön káros az a nézet, hogy annyit ér az ajándék, amennyi energiát közvetlenül beleölt a ajándékozó. Ugyanilyen kár keletkezik, ha mondjuk anyu egy hétig köt nekünk egy szvettert, miközben ha egy napot dolgozik inkább a munkahelyén, akkor megvehette volna nekünk ugyanazt a típusú szvettert, és hat napot együtt lehettünk volna. Ugyanolyan varázsa lesz a szvetternek is, ha belegondolunk, hogy anyu csak miattunk húzott le egy napot a gyárban.

A helyzetet pedig még bonyolítja, hogy vissza sem jelezhetünk az ajándék minőségéről. Sőt, általában muszáj képességeinkhez mérten azonnal és lehetőleg látványosan örülni bármilyen ajándéknak, minden más udvariatlanságnak számít. Ez azért baj, mert így nehezebben tanulják meg az ízlését annak, akinek ajándékot adnak, így sorozatosan is elkövethetünk nagy hibákat hosszú időn át.

Lehetne még kekeckedni azon is, hogy hogyan lehet egy olyan dolog rossz, amit az emberek önkéntesen csinálnak. Hát úgy, hogy ezt egyrészt nem önkéntesen csináljuk: próbáljunk csak meg egyszer hazaállítani karácsonykor ajándék nélkül. Másrészt vannak olyan régi szokások is, amik károsak, és ki kell kopniuk: például ma már elég kevés halottal temetjük el együtt a vagyonát, a feleségét vagy a beosztottjait.

Ajándékok mindenhol

Az ajándékozás problémája fennáll például az állami beruházásokra is. Ha építenek egy játszóteret, az nyilván nem értéktelen, de gyakorlatilag a helyieknek ajándék, mivel felhúzhatták volna máshol is. De persze nem biztos, hogy ér annyit a helyi közösségnek, amennyibe került. Az USA-ban több független szervezet is vizsgálja az állami beruházások közösségnek teremtett jelenértékét, és ha ez kevesebb, mint amibe került, akkor pénzkidobásnak minősítik az egészet. De ha jobban belegondolunk, ugyanez a gond jelentkezik mondjuk az önkéntes munkánál is, ahol segítenek ingyen egy csoportnak, de úgy, ahogy a segítők elképzelik.

Vannak jó ajándékozók

A Stanfordon doktorált Joel Waldfogel húsz éve kutatja az ajándékozás témáját, főleg kérdőíves módszerekkel.  Ezekben többek közt rákérdez, hogy válaszadók milyen ajándékokat kaptak, szerintük ezeket mennyiért vették, hogy mennyi pénzt érne meg nekik amúgy vagy hogy egyébként milyen dolgokat vásárolnak maguknak.

Az eredményeiből az derül ki világosan, hogy bár átlagosan az ajándékok értekének egyötöde megy pocsékba, komoly különbségek vannak aközött, hogy kitől kapjuk az ajándékot. Nem túl meglepő módon, aki gyakrabban találkozik velünk, az jobban ismer minket, és jobb ajándékot is ad.

A rokonok közül, a párunk a legjobb ajándékozó, körülbelül 10 százalékkal adnak jobb ajándékokat, mint a szüleink. A legrosszabbul a nagyszülők, nagynénik és nagybácsik csoportja teljesít, ők mintegy 60 százalékkal adnak rosszabb ajándékokat, a szüleinkhez viszonyítva. Persze ez nem azért van mert ostobábbak lennének, egyszerűen ritkábban találkozunk velük (és bátran hozzátehetjük, hogy általában kevésbé az ő hibájukból). A jó ajándékozási képesség tehát nem egy isteni adottság, hanem egyszerűen csak jól ismerjük az illetőt.

Ezeknek megfelelően nyilvánvalóan a kötelező ajándékok kvázi ismeretleneknek szinte teljesen értelmetlen pocsékolást hoznak, mint a munkahelyi és az egyéb tágabb közösségi karácsonyi „húzások”. Abból a szempontból jók mindössze, hogy legalább csak egy embernek kell valami fölösleges holmit venni. A közösségi izgalomszintet lehet, hogy el lehetne érni már azzal is, ha mindenki rajzolna a húzottjának, esetleg énekelnek valami szépet, az legalább a szűken vett anyagi veszteségeket minimalizálná.

Magyarország a csúcson

Külön érdekes emellett, hogy Magyarország nem csak a forgalmi adó mértékében rekorder, de Waldfogel adatai alapján az arányos karácsonyi költésekben is messze mi vezetjük világranglistát.

 

A karácsonyi ajándék terhe csak a keresztény országokat sújtja, Kína, Dél-Korea és Izrael például teljesen jól elvannak az egész nélkül, érdekes viszont, hogy Japánban keresztény hagyományok nélkül is lett decemberi ajándékszezon.

Elszámoltuk magunkat

Valószínűleg nem sokáig lehetünk bajnokok, mivel nálunk az is probléma volt, hogy ezeket a karácsony ajándékokat jellemzően fogyasztási hitelből vettük meg. Ez teljesen praktikus és jó dolog volt azoknál, akik tudták, hogy a jövőbeli énük meg fogja tudni engedni magának a gáláns ajándékokat. Azonban erős a gyanú, hogy a többséggel épp fordítva sült ez el, így az elszegényedés kevés pozitív mellékhatásainak egyike az ajándékozási láz csökkenése is lehet középtávon.

Ez egyelőre nem látszik, nálunk folyamatosan nő december súlya a kiskereskedelmi forgalomban, 2010-ben és 2011-ben is már több mint 60 százalékkal vásároltunk többet, mint az év többi hónapjainak átlagában. Ha ennek a többletnek a 20 százaléka nálunk is kárba megy, akkor tavaly 110 milliárd forintot bukhattunk a karácsonyi ajándékozáson.

Waldfogel megnézte az első világháború végétől is az ajándékozás mértékét. Azt találta, hogy a világban a karácsonyi ajándékozási kedv fokozatosan csökken, egyre kisebb értékben költenek ilyenkor. Úgy tűnik, hogy ha bár egy több száz éves szokásnál  lassan is, az emberek kezdenek maguktól alkalmazkodni ahhoz, hogy valami itt nem működik tökéletesen.

Bankszámlakivonat a fa alá

A fentiekből egyenesen következhetne az, hogy akkor a készpénz a legjobb ajándék, hiszen azt a saját ízlése szerint arra költi majd a szerettünk, amire akarja, a probléma megoldva. Sőt, még ennél is praktikusabb lenne, ha egyszerűen csak átutalhatnánk az összeget. Ez nem is volna rossz, csak az a baj, hogy lehetetlen.

A pénzajándéknak ugyanis nem csak hogy nincs elfogadott kultúrája (feltéve, hogy a korrupciót vagy az állam és kedvezményezettjei közti gyanús speciális kapcsolatokat nem tekintjük ennek), hanem teljesen stigmatizált, sokszor kifejezetten az ötlettelenség vagy a suttyóság jelének számít. A legtisztább közgazdasági érvek után sem tartanánk vonzó embernek azt, aki azzal lépne a szerelméhez, hogy „boldog karácsonyt, nagyon szeretlek, ezért ez a húszezres most a tiéd”.

Ahol elfogadott használni, ott egyébként terjed is, mint például ballagáskor vagy nászajándékként a tizenötödik karóra és turmixgép helyett. A nagyszülők és a még távolabbi rokonok szerencséje egyébként, hogy tőlük megszokottabb, hogy pénzt adnak akár karácsonyra is, náluk valamiért kevésbé vonjuk kétségbe a jó szándékot.

Adni muszáj

Ha nem adnánk soha semmit ajándékba, az első ránézésre tényleg megoldaná a kérdést, bár kétségkívül szörnyen drasztikusan. Egyrészt elég nehezen eladható egy ilyen ötlet, senki nem nézne szívesen a gyereke szemébe, amikor elmondja neki, hogy a „bátyád még kapott ajándékokat, de te már soha nem fogsz, mert leszoktunk erről a hülyeségről”. Másrészt tényleg szeretünk adni, az ajándékozásnak magának van értéke, az se lenne hatékony, ha ettől megfosztanánk magunkat.

A megoldás a fenti problémák miatt nem magától értetődő. A jó ajándékozóknak, tehát a nagyon gyakran találkozó rokonoknak, barátoknak semmi esetre sem érdemes abbahagyniuk, hiszen ők könnyen teremthetnek értéket is. Leginkább azzal, hogy olyanról is tudhatnak, amiről az ajándékozott nem, viszonylag jól eltalálják az ízlését, így olyan terméket is hozzá tudják segíteni, amit magának is megvett volna, ha tud róla.

Akit kevésbé ismerünk, annak pedig valami szinte ingyenes dolgot kéne adni, mint mondjuk egy fényképet vagy olyasmit, hogy egy napig nevetünk a munkatársunk minden viccén. Ha muszáj valami komolyabbat előhúzni, jó ötletek lehetnek az egyre népszerűbb pénzhelyettesítők, mint a szabadon felhasználható utalványok, ajándékkártyák.  Ezeknél az ajándékozott levásárolhat egy összeget, de csak az adott kereskedőnél. Ezek sem teljesen problémamentesek, de így mégiscsak az ajándékozott választ, és nem kell lélektelen gazembernek érezni magunkat ajándékozás közben.