Egy új gardróbot kérek a Jézuskától

Azok az elvetemültek, akik nem kapnak már attól is allergiás rohamot, hogy kimondják előttük a használt ruha szót, egy hétvége alatt akár az egész téli szettjüket is lecserélhetik a csizmától a nagykabátig, méghozzá minimális költségvetéssel.

Az Akváriumban szombaton rendezték meg a második Gardrób Közösségi Vásárt, ahol bárki kirakhatta a gardróbjában felhalmozott megunt, kihízott, de jó állapotú gönceit, persze, ha jutott neki asztal.

Az impulzusvásárlók menyországa

Az eladók között szép számmal találni bevallottan impulzusvásárlásban szenvedő hölgyeket, akik legalább a töredékét szeretnék visszanyerni annak az összegnek, amiért anno azt a szép felsőt megvették, ami jó, ha kétszer rajtuk volt – persze azért, hogy újabb szép felsőket vegyenek. Na meg cipőfetisisztákat, fülbevaló gyűjtőket, dizájntáska-készítőket, kisebb lakásba költözőket, pasijuk által megfenyegetett szekrénybitorlókat – egyszóval nőket, akik külső vagy belső kényszertől vezérelve megválnának egykor nagy becsben tartott gönceiktől.

Szerencséjükre a vásárlók is hasonló „betegségekben” szenvednek, sőt, grátisznak még ott van a téli depresszió is, amit a legfrissebb zsákmányát mutogató 19 éves Judit szerint „köztudomásúan csak egy szép új farmerrel lehet elűzni”, legalábbis pillanatokra. Az érdekek tehát a pultok előtt összeérnek, már csak pénztárca kérdése, hogy ki mennyire orvosolhatja a baját.

Bár én most csak egy sosem hordott Tommy Hilfiger táskára tettem szert kétezer forintért, az egyik kolléganőnknek nagyobb szerencséje volt, egy 100 eurós vadiúj télikabátot zsákmányolt ötezerért, mert a tulajdonosára rövid volt, plusz egy eredetileg huszonezerbe kerülő csizmát négyezerért, egy órát egy ezresért, és egy karkötőt kétszáz forintért. Az árak nagyjából 300 és 5 ezer forint között mozognak, és alkudni szinte kötelező.

Mender Szilvia, a Gardrób Közösségi Vásár egyik szervezője szerint a ruhavásárt egy hirtelen ötlettől vezérelve indították el októberben, mondván, „kinek ne lenne tele a szekrénye olyan holmikkal, amiket sajnálna adománynak adni vagy kidobni, és ki ne akarna kedvezményesen márkás, vagy egyedi darabokat venni?”. Az első vásárt egy hét alatt dobták össze Hoffmann Petrával, a stilblog egyik szerzőjével, és bár voltak gyerekbetegségek – nem volt próbafülke és a benti teremben a világítás is halvány volt – szinte azonnal megérkezett a pozitív visszajelzés.

A szombati második vásár után már egy nappal elfogytak az árusító helyek a januári alkalomra, Szilvi szerint az árusok 70-80 százaléka újra jelentkezett, ami azt jelzi, hogy megérte nekik kifizetni a három ezer forintos standdíjat – ami, ha azt nézzük, hogy sokan fogasokon és az asztalok alól bőröndökben is árultak, nem olyan sok. Szilviéknek minimális hasznuk van az eseményen, inkább a közösségi akció megszervezésében lelik örömüket. „Márpedig a közösségi élmény már az árusok között is kialakul, egymással csereberélnek a nyitás előtt, és a vevők is barátságosabbak, mivel egy kazal süti várja őket minden asztalon” – mondja.

Minden nadrágnak van múltja

A szervezők nem akarnak beleszólni abba, hogy ki milyen cuccokat rak ki az asztalra, egyetlen kívánságuk van csak, az, hogy a nagyon gagyi, kilós ruhák ne jelenjenek meg a vásáron, ezért megpróbálják kiszűrni azokat, akik használt ruhaboltokat üzemeltetnek vagy koszos, lehasznált göncöket visznek ki (ez még nem annyira működik, sokan árulnak 300 forintos kosárkákban adománynak se való holmikat). Megfigyeléseik szerint a vásáron az egyedi, különleges cuccok fogynak jól, a nagyon átlagosak nem.

Enikő erre az állításra azonban rácáfol, nagyon szomorú miatta, de egyetlen saját készítésű, gumicukrokat mintázó ékszerét sem adta el, pedig nagyon büszke rájuk. De Norsy recycling papír táskái és az afrikai ruhaanyagokkal díszített ManuLin naptárak sem kellettek most szombaton. Enikő, akinek négy lánytestvére van, és mind a négyen táskagyűjtők, a legtöbbet ebből a termékből adta el. „Most nullszaldósak vagyunk, mivel ahogy az már nálunk van, ha van pénzünk, akkor el is költjük, most itt helyben elment már a bevétel” – teszi hozzá nevetve.

Ahogy ő, úgy egy másik árus, Judit is a vaterán szokott megválni féltve őrzött cuccaitól. Judit 7 ezer forintos bevétellel zárta a napot, náluk 500-tól már kapható karkötő, de a legdrágább holmi, egy bőrkabát is csak 5 ezer forintba kerül. „Ez sokkal jobb, mint a turik, vagy a vatera, itt legalább látod, hogy kinél kezd új életet az a nadrág, amiből már kifogytál, de amihez rengeteg emlék köt. Ha bátor vagy, még el is mesélheted őket az új tulajdonosának, hátha tovább hordja majd”.

Stipi-stopi, az enyém!

Arra az esetre, ha a felhalmozási vágytól fűtött nők nem akarnak standot bérelni, cuccaikat eladhatják saját szervezésű garázsvásáron is, vagy elmehetnek egy ruhacserére, ami a vinnyogva röhögés mennyiségét tekintve vetekszik a Jóbarátok összes évadával.

A játékszabályok: A baráti társaságok által egy nagyobb lakásban megszervezett ruhacsere partira mindenki elhozza a szekrény mélyéről előkotort holmijait, beborítja a szoba közepére, egy talkshow műsorvezető és egy versenybíró képességeivel megáldott barátnő pedig a darabokat egyenként előhúzza, felsorolja az értékeit, a méreteit, majd aki először nyújtja fel a kezét, viheti is próbálni. Ha több jelentkező van, akkor a közönség - állásegyenlőség esetén a "műsorvezető" - döntheti el, hogy melyiküknek áll a legjobban a ruha. A végeredmény: melltartóban és neccharisnyában lázasan futkorászó nők hada, akik kellő mennyiségű forralt bor és elhappolt ruha, táska, fülbevaló és cipő után új külsővel együtt indulnak az éjszakába.

Persze, a barátnőinket nem lehet minden hónapban rávenni egy ilyen bulira, így pont jól jön, hogy a Glamour és a Cosmopolitan ruhacseréi után a konfekcióruháktól irtozó belvárosi lányoknak is rendeznek immár ruhacseréket a Corvin áruház tetején szeptemberben megnyílt Művelődési szinten (közismertebb nevén a Müsziben).

A barátnőket ezúttal vadidegen nők helyettesítik, a padló helyett összetolt asztalokra dobálják a ruhákat, és nincs melltartóban futkorászás sem, csak szolidan és gyorsan próbálás a zuhanyzóban – a vadászat élménye viszont nem marad el, legfeljebb kevesebb jó darabbal távozunk. Mivel, ha idegenekkel csereberélsz, akkor biztos akad köztük olyan, aki úgy gondolja, hogy elhozza a felmosórongynak valókat és hazamegy a tuti göncökkel, ráadásul a házi ruhacserékkel ellentétben csak annyit vihetsz, amennyit hoztál.

Néni édes kosztümökkel

Anna szerint „a leányzó a számlálásnál irtó kedves volt, az asztalokon néhány cucc viszont kiábrándító volt, némelyiküket inkább párnába kellett varrni a hajláktalanoknak. Hosszú böngészés után két nadrág és egy hosszú ujjú jött haza velem. Viszont kellemes gyerekzsivalytól zizegett a levegő, és a mesekönyves cserebere szekcióban színezgető, alkotgató gyerekek, meg a kézműves lány kedvessége engem speciel mindenért kárpótolt. Gazdagabb lettem egy saját készítésű, decoupage mécsestartóval, egy fél óra felhőtlen szöszöléssel, és még egy csodaszép verses mesekönyvvel is. A büfében kapható házi pástétomos - napraforgós-szezámos-pestós - kenyérkék pedig melegséggel töltöttek el”.

A Müszis ruhacsere ötlete Domokos Emőkétől származik, aki önkéntesként dolgozik a kulturális intézményben, szerinte „ma már sokszor felesleges ruhát vásárolni, mivel gyakorlatilag mindent megkaphatunk ingyen, a cserekereskedelem modern formájában, ráadásul a non-profit cserebere akciók igazi közösségépítő erővel bírnak”.

„Vasárnap nagyjából hetven 5-67 év közötti ember jött el a Müszibe, nem egy közülük most járt először a Corvin tetején, és rádöbbent, hogy micsoda békés, boldog társaság tud itt összejönni ezen a hatalmas területen. Voltak, akik két-három órát is eltöltöttek itt, részt vettek a Sündörgő mesekönyv- és játékcseréjén és alkotóprogramjaiban is. A legidősebb látogatónk egy 67 éves néni volt, aki édes régi kosztümjeit, otthonkáit és retró ruháit hozta el, meg egy az 1900-as évek elejéről való bűvészdobozt. Látszott rajta, hogy nem szükségből jött, hanem a móka kedvéért" - meséli Enikő.