Kis karácsony, nagy család, még nagyobb zűrzavar

Kis karácsony, nagy család, még nagyobb zűrzavar – valahogy így nézett ki az elmúlt két és fél évtized a nagyszüleimnél Szenteste napján. Legidősebb unokatestvéremet (egy nap híján 24 éve) a Mikulás hozta. Azóta pedig – 2007-tel bezárólag – szinte minden évre jutott egy unoka, 1998-ra és 2003-ra kettő is...

A nagypapám három gyermeke – és azok családja – minden Szenteste összegyűlt a családi házban, hogy közösen ünnepeljék az év legszebb estéjét. Az unokáknak kötelező volt valamit előadni, csak így kaphattak ajándékot.

A társaság létszáma időnként a 25 főt is megközelítette, aztán az évek során ilyen-olyan okból elkezdtünk megfogyatkozni, de most nem ez a lényeg... 

A gyerekek azóta felnőttek, tavaly már csak a 12 éves kislány szerepelt, idén talán ő sem fog... De miért volt kötelező az ajándékozás előtti produkció, és hogyan éltük ezt meg mi, többségünk lámpalázas gyerek? (Szörnyen...)

Kezdjük ott, hogy gyermekfejjel (és felnőttként sem) értettem, a szüleink miért nem önmagukból csinálnak bohócot. Ők akarták ezt az egészet, hát akkor énekeljenek ők, nem?! Nem. Nekünk kellett. Meg táncolni. Meg szavalni. Meg színészkedni. Satöbbi, satöbbi, satöbbi. Mert csak ezzel érdemeltük ki, hogy jöjjön a Jézuska. Jézusom...

A testvéreim és a csupa lány unokatestvérem nevében nem szólnék: legyen most elég a saját kálváriám. Minden évben más produkcióval készültem, fő a változatosság, meg aztán az ember remélhetőleg másodszorra nem lép ugyanabba a szarba. Íme néhány konkrét példa.

Egyszer például előadtam egy saját verset. A mai napig emlékszem rá, bevésődött az agyamba. Így hangzik:

Mindjárt itt a karácsony, ezt a napot rég várom.
Mindig mást és mást kapok, s a fa alá valamit én rakok.
Mindjárt itt az új év, de a versem tart még.
Remélem, hogy fog havazni, és lehet a kertben szánkázni.
Most végzek a versemmel, táncol minden hóember.

Mit ne mondjak, elég cringe. Hét-nyolc éves lehettem, de sikerem volt. A nagymamám legalábbis el volt ájulva. Büszke voltam magamra, hiszen nem csak bevágtam egy Kányádi-verset, vagy Szabó Lőrinc Esik a hó költeményét, mint az óvodában. Szintet léptem, azt hiszem.   

Aztán jött a leggázabb sztori, vagyis amikor egy rókás mesét olvastam fel a hatalmas, kékfedeles képeskönyvemből. Büszke voltam arra, hogy milyen szépen és folyékonyan tudok olvasni, emellett az állatos történetekért is rajongtam, így esett a választás a rendhagyó szereplésre.   A fotelban ültem, körülöttem a család – apám horkolt, a nagynéném kínjában vihogott, a testvérem a fejét fogta.

Visszagondolva, negyedórát pofáztam valami érdektelen és gyerekes izéről, nem csoda, hogy mindenki eret akart vágni magán. Én is.

Következő évben ment a közös családi kórus, vagyis amikor anyukámmal és a két testvéremmel karöltve ABBA csokrot énekeltünk nagypapámnak, hiszen a svéd együttes volt a mindene. Életemben nem éreztem magam annyira kínosan. Lengtünk ott, mint a vitorla a szélben, szörnyű volt, főleg a hangzás. Az én vokálozásom azért valamit dobott az egészen, azt hiszem. A többiek szerintem máshogy gondolták. A nagypapám könnyezett. Lehet, hogy ezért... 

Ennyi maradt meg, hiszen ezek voltak a traumaként megélt Szentesték. A többiek bénázásán nevetni persze remek volt, csak ne az emberen (vagyis jelen esetben rajtam) nevessenek. A zeneileg totál képzetlen húgom furulyázását hallgatva például a fulladás határán voltam, csakúgy, mint amikor a legkisebb unokatestvéremet a saját anyja röhögőgörcse akasztotta félbe a népdaléneklésben. Tipikus. 

És most abba is hagynám, mert kezd előjönni a PTSD-m.

Borítókép: Getty Images Hungary Fotós: NurPhoto