A tigrisszemű macik nem bútoroznak össze akárkivel

Gyerekként sokat gondoltam arra, hogy az addig rendben van, hogy vágyunk egy-egy játékra. Macira, babára, autóra, építőkockára. Könyvre, ruhára, biciklire, utazásra. De vajon a játékok is vágynak-e arra, hogy hazavigyék őket. Ki tudja, jó helyre kerülnek-e, jól bánnak-e velük.

Az egyik ilyen ünnepi ajándék, Maci, ami még ma is megvan, talán nem is kerülhetett volna jobb helyre. Eredetileg nem én kaptam, hanem az édesanyám édesapámtól. Fiatalok voltak, épp csak elmúltak kamaszok, egy egész élet állt előttük. Maci kabalaállat lett, nem is egy emberé, hanem mindjárt kettőé. A szüleim úgy vigyáztak rá, úgy bántak vele, mintha élt volna. Mert élt is, és él még ma is, csak másként, mint amit mi, felnőttek életnek gondolunk.

Kölyök voltam még, tejfogakkal, amikor Maci hozzám költözött. Emlékszem az első éjszakákra. Velem aludt, betakartam, jutott neki párna. Elalvás előtt sokáig néztem, gyakran belealudtam a bámulásba. Reggel pedig mindig ott volt. Úgy és abban a pózban, ahogyan hagytam. Csak néha fordult hasra, máskor meg az oldalán ébredt. De ha egy gyerek álmában forgolódik, egy Maci miért ne tenné.

Budája ma szürke, egykor talán jegesmedve lehetett. Vagy tejeskávé színű keverékféle. De olyan, hogy tejesmedve nem nagyon létezik. Illetve de, hiszen kitaláltam. Ifjúkorában pockos lehetett, puffadt mancsú, az arca pedig gömbszerű, bolyhos fülekkel. A szeme pedig akár egy aranybarna tigrisszem, de erre csak később jöttem rá. Mert a gyerekek nem úgy születnek, hogy kívülről fújják az ásványtant. A tigrisszemű macik amúgy is ritka példányok, nem bútoroznak össze csak úgy akárkivel.

Sok évet megéltünk mi együtt. Maci ma is él. Pőre szőrme, annak is kopott. Számos mosást és költözést túlélt. Lakott dobozban, polcon, üveg mögött, párnák alatt. Elbújt iskolatáskába, kabátzsebbe, mosatlan ruhák közé. Volt hogy esőben ázott, egyszer eltűnt két hónapra. Biztosan téli álmot aludt, mert olyat a Macik is tudnak.

Egyik gombszeme hiányzik. Maci lelkéből az egyik tigris már eltávozott. Az egyik pillanatban még megvolt. Itt, közöttünk. Most meg sehol. Illetve: ami egyszer volt, az onnantól kezdve örökké van. Sokat kerestem, hiába. Biztosan elkerült egy olyan helyre, ahonnan Édesanyám rajta keresztül tekint vissza erre világra. Látja, hogyan mennek földi dolgaink. Hogyan fordul a Föld s remegnek a csillagok.

Jól vagyunk, Anyu, haladnak a napok. Mindjárt megint itt a karácsony. Remélem, ott, ahol vagy, vannak ünnepek. Ha játék lennék abban a világban, és arra várnék egy polcon, hogy valaki hazavigyen, örülnék, ha te lennél az.

(Borítókép: Images by Victoria J Baxter / Getty Images Hungary)