Vanda, Paula
-2 °C
3 °C

A legszebb ajándék, amit nem kell megvenni

GettyImages-690478996
2020.11.27. 08:46
Venni jó, kapni jó, és az se rossz, ha csak úgy örülünk.

Sose értettem, miért van olyan kevés nap, amikor ajándékot szokás venni szeretteinknek, és miért van sok, amikor az a szabály, hogy nem veszünk.

Mivel helyes és általánosan elfogadott cél, hogy lehetőleg minél gyakrabban szerezzünk örömet, talán azt a néhány napot kellene megjelölni a kalendáriumban, amikor valamilyen oknál fogva ezt biztosan nem tesszük.

Ha az év legnagyobb része az örömszerzésé, akkor kizárólag a kiemelt napokon – évente egyszer, maximum kétszer – némi bánatot, vagy bosszúságot ajándékozhatnánk, hogy annál inkább megbecsüljük a többit.

Nevezhetnénk az ilyen fajtájú jeles napokat örömböjtnek, savazó szerdának, kushadó keddnek, bankkártya szentelőnek, vagy lópikulásnak.

De nem nevezzük, mert nincsenek ilyenek. Jelenleg az év legtöbb napján nem kell ajándékozni, sőt, bizonyos félreértések is származhatnak abból, ha valaki indokolatlanul tér haza meglepetéscsomaggal a kezében. „Mit művelt már megint, ezt miért kaptam?” – Ágaskodik marásra készen a váratlan csomagot bontogató megajándékozott lelkében a gyanú mérges kígyója.

Tehát óvatosan az ötletszerű örömszerzéssel, minden szempontból!

Amikor viszont ajándékozni kell, akkor nagyon kell. A karácsony például hagyományosan ajándékozós nap. Ilyenkor elvárás, hogy kisebb-nagyobb holmikat rejtő csomagok átadásával szerezzünk örömöt.

Gyerekkoromban logikusan gondolkodtam, ráadásul a világ tele volt rejtélyekkel, amikről akkor még azt hittem, hogy mindet meg kell fejtenem. Miután átkerültem a hittanos haladó csoportba, például arra a felismerésre jutottam, hogy a bibliai háromkirályok miatt szokás ajándékot tenni a fa alá. Ők tudvalevőleg egy vasfazéknyi tömjént, hat marék aranyat, és – más források szerint – valamennyi mirhát is ajándékoztak az újszülött Megváltónak. Az aranyat ismertem, azt is megtanultam, hogy tömjénfüst jön a ki abból a likacsos fém edényből, amit a ministráns lóbál láncon a szagos misén.

Csak a mirhával voltam zavarban. Azóta kinyomoztam, hogy ez egy természetes antibakteriális anyag, ami lábgomba ellen is használható, és kiválóan lehet balzsamozni vele.

A háromkirályok által a betlehemi jászolhoz szállított mirha mennyiségéről azóta sem tudok bizonyosat. Erre sajnos nem tért ki József Attila sem, aki a legszebben tudósított magyarul az eseményről.

Tehát Jézus születésnapján dukál a ajándék, amit gyerekkoromban abszolút méltányos és örömteli szokásnak gondoltam. Az vetett rá némi árnyékot, hogy nekem is illett megajándékozni szeretteimet. Mind azt mondta, hogy annak örül a legjobban, amit saját kezemmel készítek. Emiatt aztán négy-öt éves koromban rengeteg időt töltöttem rajzolgatással, ollóval és ragasztóval, olyan tárgyakat hozva létre, amik fölött látványosan örültek a megajándékozottak, ám néhány napon belül feltűnés nélkül rejtették őket a szemetesbe. Ez azért nekem is feltűnt.

De honnan vegyek én az anyukámnak görkorcsolyát, amiről úgy gondoltam, hogy nagyon szép ajándék lenne, amikor évek óta ő se tud venni nekem? Mert különben nyilván vett volna. Vagy vetetett volna a Jézuskával. Pulóvert persze tud, mert köti, de én nem tudok kötni se.

Később a helyzet nagyot változott. Mikor szerelmes lettem, és még karácsonykor is jártunk a kedvessel, illetve később, miután gyerekeim lettek, ismét kivételes örömmé változott az ajándékvadászat. Kitalálni, minek örülnének, akiket nagyon szeretek, látni, hogy annak örülnek, amit kaptak, az páratlan érzés.

A kötelező meglepetések nagy tételben történő begyűjtése már kevésbé felhőtlen öröm, de még abban is van valami szellemi kihívás. A „mindenki kapjon valamit, de csak ennyi pénzünk van” típusú feladat újfent egy bibliai példázatot idéz. Egy bizonyos menyegző dilemmáját, ahol minimális mennyiségben rendelkezésre álló borral sikerült kielégítően leitatni a sokadalmat.

Jók ezek a hétköznapi csodák, csak meg kell találni bennünk a szépet.

Néhány éve azzal ajándékozzuk meg egymást az öcsémmel, hogy karácsonyra nem veszünk a másiknak semmit.

Minden évben újra és újra boldoggá tesz a megkönnyebbülés, hogy neki nem kell ingeket nézegetnie boltokat járva karácsony előtt, így azon se kell lamentálnia, vajon mennyit híztam tavaly óta. Fordítva is hasonlóképp áll a dolog. Biztosan tudom: neki is örömet szerez, hogy levette a vállamról a „mit vegyek már megint az öcsémnek" dilemma terhét.

Találkozunk a fa alatt, és csakúgy örülünk egymásnak. A legszebb ajándék persze mindkét ősz legénynek az, hogy idén is vehetnek valami apróságot édesanyjuknak. 

(Borítókép: Keystone-France / Getty Images Hungary)