Az ajándéknál csak egyvalami fontosabb: amire vágyunk

Palkó úgy döntött, űrhajós lesz. Éppen óvodába tartott, tenyerét az apja kezébe csúsztatta, amikor közölte, hogy elmegy a Holdra, majd a Marsra, és ha kedve lesz hozzá, a Jupiterre is ellátogat.

Azt is kitalálta, hogy a Jézuskától űrhajót kér. Olyat, ami magától gurul, és ha orrával nekiütközik valaminek, a hajó teste felemelkedik, antennával az ég felé, majd amikor felvette már a kilövési pozíciót, az ajtaja kinyílik, a leereszkedő rámpa végén pedig ott áll az űrhajós. Az asztronauta. Vagyis ő maga.

Ilyennek képzelte az űrutazást. Ilyennek látta gyerekként, ám ahogyan teltek az évek, egyre távolabb került álmaitól. Az iskolatáskával új, másféle édes terheket vett magára.

Maga sem értette, miért mondta ezt. Matekból és fizikából épphogy csak elbillegett kettesekkel, szabadidejét pedig egyre gyakrabban a konyhában töltötte. Inkább sütött, bár a főzésben is örömét lelte. Inkább tortákat készített, süteményből többfélét, semmint töltött húsokat, így senki nem lepődött meg azon, hogy amikor évekkel később kézhez vette az államilag elismert okiratot arról, hogy a foglalkozása ezentúl cukrász. És Palkó már azon törte a fejét, hol és kitől tanulhatna még többet a mesterségről.

Megjárt néhány külföldi műhelyt, dolgozott kakaófarmon, a világ legkiválóbb édességmestereitől tanult, majd miután hazatért, megnyitotta üzletét.

Az élet pedig ment tovább. Az évszakok cipelték a hónapokat. A hónapok a napokat, és amikor már annyi idő eltelt, hogy Palkó egy napon óvodába vitte fiát, arról beszélgettek, hogy a világ milyen végtelen, mennyi csoda vár még felfedezésre.

Palkó fia ekkor közölte, de olyan hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, hogy ő bizony, ha felnő, űrhajós lesz. Bejárja az egész univerzumot, a fénynél is gyorsabb űrhajókon száguld. A Hold nem érdekli, a Mars nem izgalmas, de a Szaturnuszra, útközben vetne néhány pillantást.

Éppen ezért, már azt is tudja, mit kér a Jézuskától. Egy űrhajót, de olyat, amelyik helyből felszáll, fényével beragyogja az esti szobát, és ami kivetíti a falra a Naprendszer térképét, memóriájába pedig néhány galaxis rendszere simán beprogramozható.

Csak egy pillanatra. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy szeme előtt leperegjen harminc év. Gyerekként látta önmagát, a karácsonyfát, és a dobozt, ami az űrhajót rejtette. Látta, ahogyan kibontja az ajándékot, és újra érezte a mellkasában szétáradó örömöt, amit akkor, azon az estén érzett. Újra kisfiú volt, az a vágyakkal teli srác, aki egyszer, óvodába menet eldöntötte, hogy űrhajós lesz, és elmegy a Holdra, majd a Marsra, és ha még kedve lesz hozzá, a Jupiterre is ellátogat.

Fogta a fia kezét, nézte a gyermek kipirult arcát. És ahogyan hallgatta a tiszta és őszinte gyermeki szavakat, tudta, a karácsony végre megint olyan lesz, ahogyan a lelke mélyén mindig is emlékezett, és ahogyan vágyott rá.

(Borítókép: Képünk illusztráció! 20. századi német rugós holdrepülő játék. Fotó: DeAgostini / Getty Images Hungary)