Ferencből soha nem lesz Mikulás

Erről az esetről csak azért nem számoltak be a krónikások, mert utólag már mindenki másként emlékszik rá. Vagy csak másként magyarázza. Vagy nem is akar emlékezni rá.

Történt ugyanis, hogy a falu vezetője, bizonyos Ferenc, nagy hatalommal bíró potentát, támogatóinak köre széles, legalábbis így hitték róla, elhatározta, hogy abban az évben nem Miklós napján, hanem már Ferenckor megérkezik a Mikulás.

December elején összehívta a falu vezető testületét.

• A tagok először azt hitték, rosszul hallják Ferenc szavait.
• Majd nem hitték, hogy annak, amit végre kellene hajtani, értelme volna.
• Majd azt hitték, hogy vezetőjük megbolondult.
• Végül belátták, hogy mindaz, amit hallottak, nem ötlet, hanem feladat.

Ferenc elégedetten dőlt hátra székében, kezeit tarkóján összekulcsolta, lelkét mennyei béke árasztotta el. Idén minden másként lesz, suttogta. Mert mindaz, ami régi, az avítt és unott, és különben is, a tévében az egyik országos megmondó is azt szajkózza, hogy ami nem fejlődik, az elenyészik. Márpedig ő nem akar az enyészet részévé válni. Tarra nyírt fejbőre alatt olyan gondolat született, amire, és ebben biztos volt, az egész ország, de talán még a világ is felkapja a fejét.

A rá következő napon a raktárból előhozatta a Mikulás-gúnyát, vattából friss szakállat tapasztatott, a puttonyt megtöltötte mindenféle földi jóval, dióval és mogyoróval; szaloncukrot hozatott, táblás csokit, szán helyett meg lovas kocsit, és ő maga, beöltözve Mikulásnak, Ferenc napjának reggelén felült a bakra, és kihajtott a főútra.

Voltak, akik elbizonytalanodva vitatkoztak azon, hogy a harmadika hatodika-e vagy valami köztes időzóna. Majd amikor Ferenc a lovakkal – amik, ugye, mégse szarvasok, de minden kétséget kizárólag patások – befordult az iskola udvarára, az igazgatónő tenyerét összecsapva rohant a furcsa fogat elé.

Korán érkezett, nagyon korán, mondta, az ünnepi program csak hatodikán estére várta a Mikulást, majd amikor a direktorasszony szembesült a valósággal, hogy a szakáll mögött ki rejtőzik, tekintete elkomorult.

Ám diplomás ember lévén, mégiscsak gyerekekkel foglalkozik, szelíden átkarolta a korai Mikulást, és visszakísérte a fogathoz. Azt mondta neki, hogy soha senkinek nem árulja el, kit rejt a jelmez, bár ezt faluhelyen ígérni olyan, mint ajtót és ablakot nyitni a világra, de amikor Ferenc végül megértette, hogy a jeles napok is éppen attól jelesek, hogy minden évben ugyanakkor érkeznek, a rend helyreállt.

December negyedikén ugyanúgy nem történt semmi különös, mint egyébként szokott. Csak a hivatal takarítónője morgott tovább a szokásosnál, mert Ferenc dolgozószobájában egyenként kellett összeszednie a szétdobált szaloncukros és csokoládés papírokat, a szőnyegből pedig alig tudta kiporszívózni a mogyoróhéjat.  Mondta is magában, hogy azért nagy szerencse, hogy ez a Ferenc nem Miklós, mert abba bele se merne gondolni, mi lenne itt Mikuláskor.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Hámori Gyula / FORTEPAN)