Rituális mosdástól lehúzható gurigáig

Az egészség és tisztaság kéz a kézben járnak – felismerték ezt már az ókori görögök is, olyannyira, hogy mitológiájukban külön istennő vigyázta az élet e területét.

Hügieia, akinek a neve nem véletlenül cseng ismerősen, Aszklépiosznak, a gyógyítás istene és Épiónénak, a fájdalmakat csillapító istennőnek volt gyermeke.
Hügieiát szép fiatal lány testesítette meg, akit előszeretettel ábrázoltak kígyóval – utóbbi a megújuló életerőt szimbolizálta. Cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy az egészség, tisztaság és betegségmegelőzés ezen istennőjének kultusza a nagy athéni pestisjárvány után lendült fel igazán.

A rómaiak utat mutattak, a középkorban ürülék borította az utat

A személyes higiénia kérdéskörével már az ősi vallások is foglalkoznak, tisztálkodásra való utalás a hindu szent szövegekben és a hívő muszlimoknak szóló előírásokban is megtalálható – utóbbiak esetében a rituális mosakodás elengedhetetlen előfeltétele az imának is.Nem meglepő, hogy kiemelkedően fontos mérföldkő a tisztálkodástörténet terén (is) a római kor:

A személyes higiénia művelésében például a számos közfürdő volt a római polgár segítségére, a tisztálkodásra való számos kifinomult funkciójával, amely aztán hosszú századokon át inspirálta a fürdőépítészetet, például a mi Széchényi gyógyfürdőnk kialakítását is. A vízvezeték és szennyvízcsatorna is része volt a római városnak, és már léteztek nyilvános latrinák is,
a városokban uralkodó közegészségügyi állapotok kontrollálására pedig számos rendelkezés született.

Valószínűleg nem mondunk újat azzal, hogy a középkor ehhez képest hatalmas visszalépés volt. Az európai városokban sokszor leírhatatlan köztisztasági állapotok uralkodtak, például az utca játszotta egyben a szennyvízcsatorna szerepét is, és ide ürültek a megtelt éjjeliedények... így nem csoda, ha az ott lakók magasított cipőtalpakon voltak kénytelenek lavírozni a valószínűleg orrfacsaró bűzben úszó utcákon. Ehhez képest már vívmánynak tekinthető, hogy a 14. század Párizsában előírták: éjjeliedény utcára ürítése előtt legalább figyelmeztessék a gyanútlan arra járókat, hogy ne kapjanak a fejükre az áldásból. E tények ismeretében cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy a középkor Európáját sorozatosan tarolták le a súlyos járványok...

Meglepő módon egyébként nem is a középkor első fele volt a piszkosság igazi mélypontja: igaz, nagy egyéni eltérésekkel, de a fürdés mint olyan téma volt a 15. század végéig, és még fürdőházak is léteztek – bár ezeket sokszor egészen más célra vették igénybe, például szimplán bordélyháznak tekintették.

Mivel a vezetékes víz és a fürdőszoba nem volt opció, a közfürdőre volt igény, vagy maradt a patakban való fürdés. A saját kádszerűség vagy dézsa inkább a tehetőseknél volt jellemző – el lehet képzelni, hogy mekkora munka lehetett egy ilyet tiszta és meleg vízzel feltölteni.

Paradox módon a járványok, például a pestis terjedése egyenesen visszavetette a tisztálkodás szokását, hiszen a vizet betegségek hordozójának tekintették – és mivel a vízfertőtlenítés szokása nyilván nem állt túl magas szinten a korban, a tiszta vízhez való hozzáférés pedig sokszor ütközött akadályokba, ebben lehetett is valami. Ráadásul az egyház is igen felemásan viszonyult a középkorban a fürdés kérdéséhez, hiszen azt előszeretettel tekintette egyfajta testi élvezetnek.

Hogy azért mondjunk valami jót is e korról, a középkorban kezdett el meghonosodni a szappankészítés mestersége Európában, bár az első európai szappanok még állati zsírból készültek, és kifejezetten kellemetlen szagot árasztottak. Illatos szappant a Közel-Keletről lehetett beszerezni, így nem csoda, hogy luxuscikknek számított.

A királyi udvar illata

Azt gondolnánk, a Napkirály, 14. Lajos udvara a 17. században e tekintetben is maga volt a pompa és fény – azonban nem is járhatnánk messzebb az igazságtól. Történészek egybehangzó véleménye szerint a pompás látvány mellett ez a hely... nos, egyszerűen kimondva szimplán csak büdös volt, és lakói szintúgy. Bár a fürdés nem volt teljesen szokatlan tevékenység, vezetékes víz hiányában meglehetősen nagy luxusnak számított, és még mindig ellenjavallották az orvosok is. Nem is művelték túl gyakran, inkább csak az arc és kéz megmosása, illetve a test ledörzsölése dívott.

Ugyanakkor a közhiedelemmel ellentétben a Napkirálynak volt saját, fürdésre kialakított lakrésze a palotában, ahol ezt a műveletet szívesen művelte például Madame de Montespan társaságában... azonban őfelsége is alapvetően jobban kedvelte, ha áttörölte testét egy alkohollal megnedvesített kendővel. Mindennek fényében teljesen logikus, hogy a kényes orrok támogatására ebben a korban indult virágzásnak a parfümipar.

A királyi udvarba naponta látogatók hatalmas tömege fordult meg – ők pedig ott könnyítettek magukon, ahol épp érte őket a szükség. A hordozható árnyékszék olyannyira luxus volt, hogy annak birtoklása kifejezetten társadalmi felemelkedésnek számított – e luxus vívmány helyett azonban inkább éjjeliedények álltak a szükséget szenvedők rendelkezésére, de azok sem nagy számban. Így eshetett meg, hogy egyszer még le is szakadt egy kifejezetten ürülék tárolására szolgáló szóba padlója...

Kimondhatjuk: a 16-18. század Európa higiéniai szempontból a mélypont volt, mi sem jellemzi jobban, mint Patrick Süskind A parfüm című regényéből vett leírás:

„A paraszt ugyanúgy bűzlött, mint a pap, a kézműveslegény éppúgy, mint a mesterné asszony, bűzlött az egész nemesség, beleértve a királyt is.”

Széchenyi István nem csak a legnagyobb, a legtisztább magyar is volt?

Ezeknek az évszázadokon át fennálló állapotoknak gyürkőzött neki heroikusan a 19. századembere, akit mindebben a technika és a tudomány fejlődése is segített. Nagyon fontos felfedezések születtek ekkor, például azzal kapcsolatban, hogy mi okozza a fertőző betegségeket, és mik is azok a kórokozók... Ma, amikor ez a tudás már magától értetődő, már elképzelhetetlen, hogy mindez milyen szenzációként, sőt sokkolóan hathatott a kor (művelt) emberére. Mindez ahhoz vezetett, hogy a kor sok háziasszonya esett át a ló túlfelére, és vált folyamatosan takarító kórós tisztaságmániássá. Mivel az automata mosógép és a porszívó sem létezett akkortájt, képzelhetjük, hogy például egy polgári háziasszonynak mindez mekkora mindennapos munkamennyiséget jelentett.

A vezetékes vízellátás megjelenésével kezdte térhódító útját a tisztálkodást határozottan megkönnyítő fürdőszoba, amely a 19. század közepétől válhatott egyre inkább a polgári lakásoknak is részévé, bár ahogy Márai Sándor írja az Egy polgár vallomásaiban, azért a túl sok fürdés nem jellemezte még a 20. század elejének polgárságát sem.

Nem mehetünk el szó nélkül egy igazán meghatározó találmány, az angolvécé mellett, amely bátran mondhatjuk, hogy a higiénia talán legmeghatározóbb jelképének tekinthető objektum. Meglepő módon a termést folyó vízzel elmosó vécék már megjelentek például az ókori minószi civilizációban és természetesen a római birodalomban is, bár ezek inkább csak az ülőkék alatt futó csatorna kimosásával operáltak. Egy másik megoldás volt e kérdéskörben például középkori városokban vagy kastélyokban látható, az épületre fecskefészekként tapasztott, mintegy kilógatott árnyékszék, ahol az ülőkébe fúrt lyukon közvetlenül a külvilágba pottyant a termés. Létezett továbbá a néha ülőkével ellátott hordozható dobozba foglalt éjjeliedény – nos, mai szemmel egyik sem túl gusztusos, dacára annak, hogy utóbbit sokszor készítették el szinte műtárgyszerű igényességgel.

A 16. századi Angliába, a Tudor-korba nyúlnak vissza a vízöblítéses angolvécé gyökerei, amelynek ma is ismert formája azonban a 18. század végére kristályosodott ki. Emlékezzünk is meg a fej feletti tartályt, kanyarral ellátott csőrendszert és egyéb tartozékokat kidolgozó két úttörő nevéről:

Angliában a 19. század derekán kezdett el betörni a házakba e nagyszerű találmány. Hogy pedig gróf Széchenyi István nem méltatlanul kapta a legnagyobb magyar jelzőt, mi sem jelzi jobban, hogy valószínűleg az egész Habsburg Birodalomban elsőként (!!) az ő nagycenki kastélyában létesült vízöblítéses vécé, amihez mindennek a tetejébe még folyóvizes fürdőszoba is társult.

Tekintve, hogy a 19. században még bőven taroltak pusztító járványok, például Magyarországon a kolera vezetett sok százezer ember halálához, a közegészségügy erőfeszítései igazi gigászi küzdelmet jelentettek. Ekkor alakultak a nagy közegészségügyi intézmények, a kor neves orvosai pedig fáradhatatlanul küzdöttek a tömegek felvilágosításán.

Ma sem jár mindenkinek az egészséges, tiszta környezet

Számos nagy név csenghet ismerősen, akik mind-mind a 19. században éltek és dolgoztak.
Itt van mindjárt Louis Pasteur, a pasztörizálás névadója, aki múlhatatlan érdemeket szerzett a baktériumok kórokozó hatásával kapcsolatos elméletek, a járványtan és a védőoltások rendszerének kidolgozása terén –

Szintén meg kell emlékeznünk Dr. Korányi Frigyesről, aki többek között a tuberkulózis elleni küzdelem élharcosa és hosszú időn át az Országos Közegészségügyi Tanács elnöke volt, és nemcsak itthon, hanem világviszonylatban is úttörőnek számító módon alkalmazta klinikáján például a bakteriológiai vizsgálatokat.

Előszeretettel mutatott rá a betegségek társadalmi hátterére, felismerve a közegészségügy és az egyéni egészség közötti összefüggéseket. A járványok elleni küzdelemben kiemelt szerepe volt az Országos Közegészségügyi Intézetnek, amely 1927-ben alakult meg, és egyik fontos eredménye volt tevékenységüknek, hogy például az egészséges ivóvízellátás érdekében kutak ezreit létesítették országszerte.

A közegészségügy, a tisztaság és a jó egészség ma is kéz a kézben járó fogalmak, és az érte folyó küzdelemnek ma is megvannak, és mindig is meglesznek a maga kihívásai.
Gondoljunk csak az olyan problémákra, mint a tiszta ivóvíz hiánya, a globális felmelegedés és a környezeti katasztrófák, de ide sorolhatjuk az ezzel kapcsolatos ismeretek és edukáció hiányát is.