Tőlünk kezdhetjük! - Rádiókabaré '88

Kossuth és Petőfi Rádió, 1988. december 31., 20.32

Tőlünk kezdhetjük! - A Rádió szilveszteri műsora.

Szerkesztő Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós, Sinkó Péter./p>

Zenei vezető: Novák János

Szóvivő: Verebes István

Kedves Hallgatók, mindjárt a műsor elején határozottan kijelentem, hogy nagyon érzékeny időket élünk. A pluralizmus felé való első lépések során, ha homályosan is, de már kirajzolódott az ezer és egy különvélemény a számtalanul sokféle, más-más világnézetű, más-más módszerekkel operáló politikai és ideológiai törekvések képviselőinek arcéle, amely arcokra és élekre sajnos idei szilveszteri kabarénkban épp sokféleségük okán egyszerűen képtelenek vagyunk tekintettel lenni. Mert bizony idén már mi is nyakig ülünk a nagy büdös glasznosztyban, és hát akarva akaratlan, mi tagadás bizony zuhognak majd a pofonok jobbra is meg balra is. Meg még balrább. Sőt, legeslegbalrább, meg legeslegjobbrább, még kick-box is elképzelhető.

Így az egyetlen méltányos megoldás, amit még megtehetünk, hogy mielőtt meglendül tenyerünk, és milliméter pontosan bevinnénk egy jobb- vagy balcsapottat, tapin­tatosan kijelöljük, egyszerűen nevén nevezzük a célpontok tulajdono­sait, és akik felé elindul az irgalmatlan nyakleves, azoknak jó előre szólunk, hogy még időben hajoljanak előre, nyújtsák előre jobb kezüket, ragadják meg a rádió kapcsológombját, vagy alkarjuknak határozott elfordításával gondolkodás nélkül a saját jól felfogott érdekükben áramtalanítsák készüléküket. Állj! Nem egyszerre mindenki. Mindig csak az, akiről előre mondom, hogy szó lesz.

Szép sorban, mindig időben szólok, hogy akinek nekimegyünk a rákövetkező percekben, azok, mint egy jól nevelt és marxista szabadegyetemet végzett struccmadarak, még jókor megóvhassák magukat egy-egy poén becsapódásától. Én például. már most a műsor első percében szólok, hogy mondjuk nyugodtan dőlhet előre és emelkedhet mellső középtartásba a karja Stadinger Istvánnak. (Taps, nevetés.) Igen, igen, ha rám hallgat, ő már ebben a minutumban él az elkattintás általunk nyújtott soha vissza nem térő lehetőségével. És egyáltalán ne zavarja, hogy az a kis pikáns hajtincs, ami olyan játékosan szokott ágaskodni homloka fölött, most is a szemébe hullik. Ha már elzárta a rádiót, elég ideje marad visszahessenteni a fejbúbjára, ugyanis neki ezt a mű­sort elejétől végig nem tanácsos végighallgatnia. Félő, hogy három órán át nagyon is felzaklatnánk amúgy is megterhelt idegeit.

Szerintem tehát Stadinger elvtárs idén ne hallgasson bennünket, hiszen a novemberi ülésszakon számunkra is látni való volt, mennyire könnyen sértődik meg, amikor nincs igaza. (Taps, nevetés) Hát kérem az a bakatáncos levonulás az elnöki pulpitusról. Én például akkor arra számítottam, hogy Stadinger első felindulásától vezettetve egyetlen haragos huzattal hazamegy. De nem ment, hanem leült a Medgyessy mögé. Hát mit mondjak, el tudok képzelni masszívabb barikádot is, ha már arról van szó (taps).

Pedig Isten a tanúm, nekem Stadinger István nem hogy nem ellenszenves, hanem kifejezetten kedvelem sallangtalan, helyenként humorral bíró, ámbár eredeti módon szangvinikus személyiségét (taps). Minden iróniától mentesen állítom, hogy én tehetséges embernek sejtem őt, és bármi másra alkalmasnak találom (nagy taps). De akár menjünk még vissza a parlamenti televíziós közvetítéseink premierjéhez, a nyári ülésszak élő adásához, amikor is együtt megválasztottuk az új államelnököt, abból az egyből, akit jelöltek számunkra, és aki ott sem volt. Ilyen a világtörténelemben nem esett még meg, az indoklás úgy szólt, hogy azért nem volt jelen a saját megválasztásán, mert az Egyesült Államokban az egyetemen tartott előadást. Hát, ami igaz az igaz, ilyen a Németh Károllyal, vagy a Losonczival biztos, hogy nem fordulhatott volna elő ( óriási taps).

És ha már a nyilvánosság minapi sikereinél időzünk, végül is ne menjünk el szó nélkül az MSZMP Budapest Sportcsarnokbeli aktívaülése mellett sem. Közbevetőleg hívom fel a figyelmét mindazoknak, akiknek nem magyarosított a nevük és ráadásul ne adj Isten, éppen G-betűvel kezdődik, lassan elkezdhetnek kattintani. Én meg addig megzabolázom magam, nehogy bármelyik óvatlan mondatom ellenforradalminak minősüljön (taps). Mert a nyilvánosság elé lépőnek újabban minden ellenkező híresztelés ellenére úgy látszik megint jobb vigyázni.

Nos, nehogy a tömegek előtt gyakorta színre lépők lehetséges hibájába essek, hogy tudniillik én túlontúl nyomatékosan fogalmazva, kerek-perec direktívákkal álljak elő, tanulok az oktató szavakból, mint jó magaviseletű kisdiák nem feleselek a tanító bácsival, hanem csak kérdezek. Megkérdezem azt, amit nem értek. Megkérdezem azt, amit lehet, hogy félreértettem. A másként gondolkodók, akiket esetleg zavar, hogy egy kicsit ugyanúgy gondolkodom, akik nem akarnak bosszankodni megalkuvó szolgalelkűségem ilyetén való hallatán, mindazok, akiket a tájékoztatási hivatal megszűnésének ténye megfosztott attól a kényszerű élvezettől, hogy továbbra is stencilezett szamizdatokban publikáljanak illegálisan, helyette kénytelenek az MSZMP, a Hazafias Népfront és a kormány napilapjaiban is publikálni, zutty, keményen kapcsoljanak ki a gombbal, ha akarják. De ha be sem kapcsoltak, akkor felszólítom őket, hogy kapcsolják be a rádiót, Egyik esetben sem csalódnak, ha majd csalódást jelentek számukra.

Most vissza az érvényes pártpoli­tika mellvédje elé, ahová kérdésem intézem. Elhiszik-e nekem odafönt, hogy én például idelent nem vagyok a szocializmus ellensége. Meglepő? Nem meglepő? Pontosabban, ha már erről van szó, tudomással bírnak-e arról, hogy nem én vagyok, aki az elmúlt 43 évben többé vagy kevésbé lejárattam a szocializmus eredendően Marx Károly és Vlagyimir Iljics Lenin által tudományosan rögzített alapelveit. Ugye tetszik tudni odafönt, hogy nem én blamáltam a szocializmust – idelent. Ugye, hogy épp egyáltalán én nem vagyok az, hanem egészen mások azok, és hogy kik azok, még ha nem is mondják önök a nevüket ország-világ előtt, biztos ismerik őket, hiszen amint magabiztosságukból sugárzik, önök a tudói a szocializmus valamennyi rejtett titkának. Mert ugyan miért akarják odafönt, hogy folyton folyvást és furtonfurt, hogy én érezzek lelkiismeret furdalást idelent, csak mert négy évtized alatt sem sikerült az eredeti elképzelések tetemes részét megvalósítani. El tetszik-e hinni rólam, hogy én itt idelent az egyszerű magyar pártonkívüli, és az elkövetkezendő időkben minden párton kívüli, aki ebben a társadalmi rendben születtem, amibe legkevesebb 40 évem van befektetve, és kinek több van több befektetve nálam, még ha idősebb is bármennyivel, szóval eltetszik-e hinni rólam, odafönt, hogy esetleg hátha netalán, tudja Isten miért (nevetés), de én is szocializmust akarok idelent. Vagy ez önöknek odafönt már egyszerűen hihetetlen? És ha önök nem hiszik, hogy önökön kívül itt más is szocializmust akar, az vajon kinek a bizonytalanságát jelenti? Én ugyanis a szocializmus építéséhez még mindig önöket, kizárólag a Magyar Szocialista Munkáspárt élcsapatát választom vezető posztokra. Vagy tudják-e bizonyítani, hogy akár csak az elmúlt tíz évben annak ellenére, ami történt ebben az országban, más pártokból jelöltem volna valakit (nagy taps) ehhez a sok felelősséget igénylő feladathoz? Ugye nem?

És akkor fölteszek még egy szerény és rebbenő kérdést, de előbb halkan megkérném az ÁVH kötelékében egykor állományban lévőket, hogy gondoljanak a korán kelőkre és halkítsák le a rádiókészülékeiket teljesen, tessék mondani kérdem tehát alig hallhatóan, biztos, hogy a Marx Károly és Vlagyimir Iljics Lenin által elképzelt szocializmust a mi eddigi 43 éves szocializmusunk felől kell megközelíteni? Tessék olyan kedves lenni jelét adni majd, ha maradt erre még bármiféle nyomós érv. Ne tessék félni!

Aki az iménti kérdésemre nemmel válaszol, nem biztos, hogy antimarxista vagy ellenforradalmár. Sőt, ellenkezőleg. Hiszen mennyi, de mennyi mindent adtak be már nekünk az elmúlt évtizedekben a szocializmus védjegye által. Bocsánat, de én idejétmúlt feltételezésnek tartom, hogy a szocializmushoz vezető út csupa jó KB-határozatokkal van kikövezve. Hátha az utcán, a bérlakások, a panellakások rejtekén, távoli faluk portáin is lehetnek másfajta, másnemű elképzelések. És igenis a szocializmusról, arról az elképzelt valódiról, hátha a csöndesebb tömegek mindennek ellenére még mindig azt akarják? De Roma locuta, causa finita - Róma nyilatkozott, az ügy el van döntve, hangzik még mindig fentről. A hivatalban lévő bizony gyakorta összetéveszti Marx álláspontját a sajátjával. Bárki mondhatja nekem, maga hülye, maga nem tanult marxizmust! Amire én azt válaszolhatom neki, leszámítva azt, hogy maga tanult marxizmust, a jelenlegi helyzetben éppen olyan hülye, mint én vagyok (taps). Csakhogy ez a továbbiakban nem lehet tónus, sem a másik, sem az én részemről. Közgazdászaink pragmatista fajtája a döntéshozók között éppen, épp, hogy csak azt nem mondja, Marx Károlyt most úgy öt-tíz évre félre kellene tenni. Jó, nem így szemtől szembe jelenti ki, de a pénzügyi szociális intézkedések, a gazdasági lépések mineműsége egyértelműen ilyen tartalmat sugall. Hogy majd akkor hozzuk csak vissza Marxot a gazdaságpolitikába, ha végre már lábra álltunk. Mire megszólal néhány elvetemültebb hang, hogyha Marx nélkül is lábra állunk, minek kell akkor már őt egyáltalán visszahozni? (Taps.)

Szóval, érdemes lenne elgondolkodni, hogy ki vagy kik akarnak ebben az országban szocializmust? Hogy akik nem akarnak, az a kisebbség-e? Vagy akik akarnak, az a többség-e? Vagy fordítva. Van nekem egy párttag barátom és van egy párton kívüli barátom is. Azt mondja a párton kívüli barátom a párttag barátomnak, eddig ti, kommunisták próbáltátok fölépíteni a szocializmust. Nem sikerült! Mi nem kommunisták még nem próbáltuk úgy Isten igazából sohasem. Hagyjatok egy kicsit bennünket is, hátha nekünk jobban megy! (Taps.) És valljuk be, hogy van valami abban, amit mond. Mert szerintem is ott épülhet fel a szocializmus a világon, ahol a legjobban dolgoznak. És hol dolgoznak ma a legjobban a világon? Hát, szó, ami szó, a legjobban egy-két kapitalista államban dolgoznak. Így aztán abban a kapitalizmusban, ahol majd a legjobban dolgoznak, lehet, hogy egyszer csalta felépül egy szocializmus! (Nagy taps.) Amivel nem azt mondom, hogy csak a kapitalizmusból lehet szocializmus. Erre semmi biztosíték nincs, mert még nem valósult meg se ott náluk az, se itt nálunk ez.

A párttagság aktívaülésén mint párton kívüli a TV jóvoltából voltam hivatalos. Bizonyára az így megnyilvánult szándék azt jelentheti, hogy az ott elhangzottakkal egyeztessem én is az elveimet. Ha pedig az a cél, hogy párttagok és párton kívüliek együtt építsük a szocializmust, akkor váljunk eggyé és bízzunk egymásban. Én már bíztam 40 évig. És még 40 évig hajlandó vagyok bízni, ha elélek addig. De ha már küzdve küzdeni nem hagynak, legalább hagyjanak bízva bízni! (Taps.) Az én feltételezésem szerint a demokrácia nem luxuscikk, amit aján­dékként kapnak az ország lakói. A szocializmus történelmét, ha akarjuk, láthatjuk egy olyan folyamatként is, mint az elvett, elvont javak és jogok fokozatosan visszaáramoltatását a lakossághoz.

A második világ­háború után minden az államé lett. Az államé lett a tulajdon, az államé lett a döntések joga, az államé lett az elosztás lehetősége az államé lett a politikai intézmények megszüntetésének vagy újra rendeződésének kezelése. Az államé lett az összes szervezet, az összes fegyver, a sajtó, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, hogy az apróbb tárgyakat ne is említsem kicsinyes módon. A szocializmus kalandregényének alapötlete eddig abból állt, hogy ezt a sok-sok elvet valamit szép lassan, de igazán lassan és nagyon takarékosan adagolva, visszaajándékozta az egyénnek. Ezért is szerettük eddig olyan nagyon az államot, mert mindig adott valamit, mindig egy kicsivel többet engedett nekünk. Mára visszakapta az egyén az ingó javak és garmadszám préselt bankók zömét. Más kérdés, hogy ezek a javak elavultak, tönkrementek, hogy a bankók már nem érnek annyit, mint régen. Mára engedi nekünk a szólást, a szabadságot, visszaadja nekünk az útlevelünket. (Nevetés) Visszaadja nekünk Spéder Erzsébetet és Staller Ilonát, kapunk már tüntetést és sztrájkot, gázpisztolyt és ..., kapunk cserkészmozgalmat és fasori evangélikus gimnáziumot, kapunk Kaput és Hitelt, illetve hitelt csak az OTP-nél kapunk, az újságárusnál nagyon hamar elfogy. A Hitel c. folyóirat például azt kapta, hogy megjelenhet, akik pedig engedték, hogy megjelenhet, azok a Hiteltől cserébe másvalamit kapnak, pl. hideget, meg meleget. (Nevetés.) Vagy ott van a Reform újság, azt is kaptuk, abban aztán, kérem odamondogatnak az MSZMP-nek, méghozzá annak az MSZMP-nek, amelyik 15 százalékos tőkével részvényes a lapot kiadó társaságban. A Kommunista Párt 15 százalékkal bír az ellenzéki körben (nevetés). Az 1946-s koalíció pártharcaiban is ilyen aránnyal kezdtek, aztán a többit tudjuk ugyebár(taps, nevetés).

Szóval negyven év alatt az állam majdnem mindent visszaadott nekünk, amit anno dacumál elvett, mostanra viszont mindene elfogyott, és nincs mit adnia. Akkor meg, ha nem ad, mi nem szeretjük az államot. Na, most mit csináljon az állam? Kezdje elölről az egészet? Hát ez csak rontana a kettőnk viszonyán. Az egyetlen, amit tehet, hogy kér tőlünk. Kér ÁFÁ-t, kér személyit, kér vállalkozói adót, türelmet, na ez utóbbiból állunk fogytán, mert a lovat be lehet vezetni a víz­be, de hogy éred el, hogy igyon is? (Taps.) Belenyomod a fejét a vízbe, összeütöd a heréjét és akkor így csinál: hűűűűűűű! (taps), de akkor meg nagyon tele lesz a gyomra, nem lesz kedve húzni. Ez nagyon kimódolt és fájdalmas módszer, ebből csak az lehet, amijét össze­ütötted a lónak (taps).

Én azt mondom, bizalommal kell lenni Isten teremtményei iránt, nem kell állandóan lebiztosítania magát az állam­nak, abban a hamis tudatban, hogy minden alapvető átalakítás ve­szélyezteti a rendjét és biztonságát. Épp az állandó lebiztosítástól nem született meg az eddig, amiben reménykedtünk, ez személyes véleményem. Hogy miképp eshetett meg, arra vonatkozólag van egy példatörténetem.

Forgatott egyszer valamikor, valahol Amerikában, Hollywoodban egy amerikai filmrendező egy kalandos cowboy filmet, amiben volt egy rém komplikált és anyagilag nagyon nagyigényű jelenet. Nevezetesen az, amikor az indián erődöt felgyújtják a telepesek, és az erőd lángba borul, összeomlik, a bentlévők ottvesznek. Mindössze három perces jelenetről volt szó, és milliókba került, ezért a ren­dező úgy gondolta, hogy a legolcsóbb és legbiztosabb, ha egyetlen díszletet áldoznak fel a három percig tartó jelenet látványosságáért, de hogy biztosan minden a celluloid szalagra kerüljön, négy ope­ratőrt rendelt a forgatás négy különböző helyén felállított ka­merával. Úgy gondolta, itt bármi történik, a négyből három kamera legalább rögzíti azt, amiből zseniálisan összevághatja az egész komplexumot. Lepróbálták a színészekkel, a lovakkal a díszletben a mozgást, mindent megbeszéltek, mit, honnan, melyik kamera fotografál, majd tessék, elindult a felvétel.

A díszlet előbb parádés módon megsemmisült három perc alatt, és a rendező a felvétel után kezdte kérdezni az operatőröket, rögtön az elsőt, na hogy sikerült a felvétel? Mire az első operatőr azt mondta, fantasztikus volt főnök az egész, de hát egy baj volt mindössze, hogy a 10. másodpercben az egyik ló mellettem elügetett, földöntötte a kameraállványt, így a felvevőgép megfordult, beleesett a sárba, és én onnan vettem. Nem baj, mondta a rendező, semmi baj, még három kamera vette a jelenetet hála a jó istennek. Kérdezte a második operatőrtől, hogy mi van, mire az azt mondta, hogy OK minden főnök, baromi látványos volt az egész, csak hát a szél a műfüstöt éppen felém fújta, ezért azt csak egy tejfehér gomolygáson át vehette. Semmi baj, mondta a rendező, itt van Joe, a harmadik operatőr, nála aztán már biztos minden lát­szott. Látszott is, mondja Joe, csak az asszisztens véletlenül úgy fröcskölte a művért, hogy ráfolyt a kamerára, és végleg rá­ragadt a képre. Na, nem úgy apuskáim, hála Istennek, hogy előrelátók voltunk, mondta a rendező, ott a dombtetőn Jack, nála tutin jól látható az egész milliókba kerülő jelenet. Helló, Jack - ordít a dombtető felé a rendező, mire az készségesen visszainteget és vissza­ordít, OK főnök, kész vagyok, tőlem kezdhetjük! (Taps.)

Hát kérem valahogy így állok magam is a dombtetőn, és bízva abban, hogy egyszer látható lesz a szuper eredmény, visszakiabálok a rendezőknek, OK főnök, kész vagyok, tőlem kezdhetjük.(Taps.)

További részletek 1989-ről az OSA honlapján.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!