Eszter, Eliza
10 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Legyen szilveszter a rendszerváltás napja

2009.01.01. 00:00
34 hozzászólás

1988 szilveszter estéjén még senki nem tudta biztosan, hogy vége van. 1989 szilveszter estéjén viszont már csak nagyon kevesen hitték, hogy még nincs vége. Az Index és az OSA idén naponta bemutatja, hogy mi is történt húsz éve. A következő írásban a szerző, Mink András kevéssé tudományos, de forradalmi javaslatot tesz, hogy melyik napon ünnepeljük meg a rendszerváltást.

Egészen 1898. március 14-ig az ország minden lakosa magától értetődően március 15-én ünnepelte március 15-ét, a magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját. Ám ekkor, az 50. évforduló előestéjén a magyar országgyűlés törvényt fogadott el, amely március 15-ét ezentúl április 11-én rendelte ünnepelni. Néhány túlbuzgó vidéki iskolaigazgató legott le is fújta a másnapra tervezett, hagyományos iskolai ünnepélyt.

A ma már hagymázosnak tűnő törvényért nem báró Bánffy Dezső miniszterelnök volt a felelős, hanem Kossuth Ferenc ellenzéki vezér, aki néhány hónappal korábban fölvetette, hogy az 50. évfordulón illenék a T. Háznak törvénybe iktatnia 1848 emlékezetét, amelyet 1867 óta minden különösebb felszólítás és feltűnés nélkül az ország népe addig is megünnepelt. Kossuth képviselő javaslata így aligha tekinthető másnak, mint ravasz provokációnak. Az volt a szándéka, hogy leleplezze a kormánypárt képmutatását, és bizonyítsa: 1848 függetlenségi törekvései nem teljesültek. Vajon mihez kezd a kormánypárt, midőn a szabadságharcot leverő Ferenc József uralkodói jelenlétében és jóváhagyásával kell 1848-ról törvényben megemlékeznie? Mert kitérni a javaslat elől nem volt mód.

A zseniálisnak tetsző áthidaló megoldás az volt, hogy 1848-ra emlékezve ne a márciusi forradalmat ünnepelje az ország, hanem a forradalom vívmányait szentesítő alkotmányozási aktust, azaz a feudalizmust, cenzúrát, uralkodói önkényt történelmi lomtárba utaló törvények királyi szentesítését.

Az 1848-at angol mintára, a konzervatív-liberális, whig ízlésnek megfelelően amolyan „dicsőséges forradalommá” átstilizáló törvényben visszamenőleg teljes egyetértésben fonódhatott össze a nemzet és uralkodója. A parlamenti vitában csak Apponyi Albert gróf emelgette illetlenül a történelmi feledés fátylát: az áprilisi törvényeket szentesítő félnótás Ferdinándot többek között ezért menesztették, ami monarchiákban fölöttébb szokatlan fejlemény, és lett helyette Ferenc József, aki a nevezetes törvényeket rögvest visszavonta.

A vitában a kormánypárti szónokok nem mulasztották el kiemelni, hogy március 15-e meggondolatlan törvénybe iktatásával kiiktatnánk a történetből Kossuth Lajost, aki ismeretesen nem repesett a márciusi ifjak pest-budai megmozdulásáért. Polónyi Géza viszont azzal érvelt, hogy március 15-e elképzelhetetlen lett volna Kossuth március 3-i országgyűlési beszéde nélkül, vagyis március 15-e valójában 3-ra esett, ezzel szemben az áprilisi törvényeket csak 14-én hirdették ki. Az ellenzéki szónok sandán elhallgatta, amit egyébként mindenki tudott az ülésteremben, hogy április 14-e egyben a Habsburg-ház trónfosztásának is a napja, igaz, egy évvel későbbről. De Bánffyék ötlete főleg azért holt hamvába, mert hiábavaló kísérlet volt március 15-ét olyan napra tenni, amelyre senki nem emlékezett: „Meg vagyok győződve arról, hogy maga a t. miniszterelnök úr is, mielőtt április 11-ét kijelölte, kénytelen volt utánanézni a történelemkönyvben, hogy tulajdonképpen melyik napon jött létre a szentesítés” – szemtelenkedett a báróval Kossuth.

Mi, a bölcs utókor, ellenben már tudjuk, hogy március 15-e valójában 1825-ben kezdődött, amikor gróf Széchenyi István megtette akadémiai felajánlását, amellyel kezdetét vette a reformkor, és amely nélkül 1848. március 15-e elképzelhetetlen lett volna. Ezt maga Széchenyi is így tudta, és ez nagyban hozzájárult tragikus halálához. A sztálinizmus szárnyaló képzeletű történészei viszont ennél is messzebbre láttak. Egyenesen Dózsa parasztháborújáig vezették vissza március 15-ét, egyúttal Rákosi Mátyás pártfőtitkárig előre. De még ők sem tudták felülmúlni Eötvös Károlyt, aki az idézett 1898-as vitában némi éllel április 11-e helyett április 26-át javasolta a magyarság egyetemes nemzeti ünnepének. Ha valaki nem tudná, ezerszázhárom évvel korábban ezen a napon vívatott az alpári ütközet, amelyen Árpád vezér „a honfoglalás nagy tényét” befejezte, és amely nélkül nyilvánvalóan a nevezetes 1848-iki pest-budai március 15-i eseményekre sem kerülhetett volna sor.

A rencernek vége

Kádár utolsó május elsejei szereplése (1988)

Magyarországon nagyjából mindenki úgy tudja, hogy a pártállami diktatúra, a kommunizmus, vagy ahogy a nép ajkán élt, a „rencer" 1989-ben bukott meg. Ám közelebb hajolva észrevehetjük, hogy 1989-cel bajok vannak. 1848-cal ellentétben 1989-nek nincs napja, csak éve. Márpedig a valamirevaló forradalmak mind egy-egy naphoz kötődnek, és ez nem lehet véletlen. Ám ha sorra vesszük 1989 emlékezetes napjait, kiderül, hogy fontos napok voltak, de a rendszerváltás napjának szerepére egyik sem alkalmas.

Január 28.: Pozsgay Imre a rádióban „népfelkelésnek” nevezi 1956-ot. A dolog jelentőségét nehéz túlbecsülni, csak éppen a bejelentés pillanatában Pozsgay a „népfelkelést” vérbe fojtó MSZMP vezető politikusa, míg 1956 nem volt „népfelkelés”.

Március 15.: az ellenzéki pártok által szervezett felvonuláson százezer ember vesz részt. Az impozáns  tömeg meggyőzően bizonyítja, hogy az ellenzéknek van bázisa, de március 15-e több mint 140 éve foglalt.

Június 16.: ezen a napon temeti újra az ország Nagy Imrét, és küldi sírba vele együtt a Kádár-rendszert, ám az esemény bensőséges és megrendítő gyásza miatt ennek nincs semmi látható jele.

Nagy Imre ravatala a Hősök terén

Szeptember 18.: megszületik a megállapodás a politikai átmenetről, de azt nem írja alá minden résztvevő. Az Ellenzéki Kerekasztal széthullik, új politikai küzdelem kezdődik. Semminek nincs vége.

Október 23.: kikiáltják a harmadik Magyar Köztársaságot. Ez közjogi aktusnak éppenséggel megfelel, de a köztársaságot az ideiglenes kommunista államfő kiáltja ki, miközben az igazi október 23-ról hallgat, mint a sír.

November 26.: A „négyigenes” népszavazás jelentős fordulatot hoz a rendszerváltás folyamatában, amelynek jelentőségét azóta is ádázul vitatják. A végeredmény alig hatezer szavazaton múlott.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1989-ben végig hivatalban volt az utolsó pártállami parlament és kormány, akkor még inkább látható, hogy mekkora bajban vagyunk. 1989-ben, a rendszerváltás évében szerte a régióban omlottak a falak, buktak a regnáló kommunista kormányok. Egyedül a rendszerváltásban éllovasnak tekintett Magyarországon maradt hivatalban Németh Miklós kormánya egészen 1990 tavaszáig, az első demokratikus választásokig. 1989 forradalmi változások éve volt, egyúttal a forradalom elmaradásának is az éve.

Mivel Magyarországon a rendszerváltásnak nincs kitüntetett napja, megjósolható, hogy a kommunizmus bukása soha nem lesz nemzeti ünnep.  1999-ben Orbán Viktor akkori miniszterelnök javasolta, hogy ne is 1989-et, hanem az 1990-ben tartott első, szabad, többpárti választásokat tekintsük a rendszerváltás időpontjának. Közjogi értelemben valóban a választás tett pontot a folyamat végére. Azonban ugyanaz a baj vele, mint 1848. április 11-ével. Önök tudják fejből, hogy mikor volt 1990-ben a választások első fordulója? Elárulom: március 25-én.

Kommunista volt-e a Kádár-rendszer?

De nemcsak a rendszerváltás napja hibádzik, hanem voltaképpen a rendszerváltás ténye is. Sokféle válasz adható arra, hogy mikor volt 1989, azaz mikor bukott meg a rendszer. A lehetséges válaszok a leváltott rendszer mibenlétével, természetével kapcsolatos vélekedéseket tükröznek. Két szélsőséges álláspont: A sztálinisták a rendszer bukását meglehetősen korai időpontra hajlamosak tenni, 1953-ra, de legkésőbb 1957-re, amikor Kádár végleg száműzte Rákosit, és megszilárdította a hatalmát a párton belül. A Kádár-rendszer gazos ösvénye szerintük már nem a kommunizmusba vezetett, és valljuk be, ebben volt is valami. Ezzel szemben széles népi és értelmiségi körökben népszerű ma is az a nézet, amely szerint a rendszerváltás meg sem történt. A volt pártelit és kapcsolt részei, hálózatai, érdekcsoportjai jórészt sikeresen átmentették magukat, gazdasági-, majd rövidesen újra politikai hatalmat szereztek, élnek, mint hal a vízben. Valljuk meg, ebben is van valami. Mindkét állításban közös, hogy ugyanazt feszegeti. Kommunista volt-e a Kádár-rendszer? Mit értünk „kommunizmuson”, illetve mi is az, amit leváltottunk? Mitől van ez a valami leváltva, ha egyáltalán le van?

Az is közös bennük, hogy mindkét állítás teljes képtelenség.

Két, egymással összefüggő kérdést vizsgálva azonban növekszik a bizonytalanságunk. Mindkét kérdést közvetlenül a rendszerváltás után, 1990-ben, illetve 1991-ben tett föl magának egy-egy konferencia. Az első, amelynek ötlet- és házigazdája Bence György filozófus volt, arra kereste a választ, hogy láttuk-e, hogy jön, és ha nem, vajon miért nem. (Ld. Láttuk-e, hogy jön? Az ELTE Filozófiatörténeti Tanszékcsoportja és a Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) konferenciája, 1990. december 7. T-Twins Kiadó, Budapest, 1991.) Bence, aki a demokratikus ellenzék egyik meghatározó alakja volt az 1970-80-as évek fordulóján, bevezetőjében töredelmesen bevallotta, hogy nem látta előre, legalábbis azt semmiképpen sem, hogy az összeomlás ilyen sebesen fog végbemenni. “Ünnepélyesen és illő alázattal ki kell jelentenem, hogy például a a nagybátyám, aki nem a filozófiai, hanem a textiles szakmában működött, évtizedek óta mondogatta nekem: `Gyuri, hiába vagy te olyan okos, meg fogod látni, hogy ez nem tarthat örökké...`” Az előre nem látás okát a filozófus abban látta, hogy éppen a rendszer természetéről és mibenlétéről kialakított modellek és elméletek, a rendszer leírásának igénye gátolta a társadalomtudósokat abban, hogy pontosan előre lássák a bukást, miközben kimerítő diagnózist adtak az elkerülhetetlen romlásról. “Sokan voltak – és éppen a legkritikusabb elmék között –, akik valamiféle örökmozgó gépet láttak a kommunista rendszerben, amely legfeljebb külső erő hatására romolhat el. Azok pedig, akik valóban arra spekuláltak, hogy előbb-utóbb ... szét fog hullani a gépezet, olyan hosszú idő óta ismételgették már vészjóslatukat, hogy amikorra beigazolódott, úgy néztünk rájuk, mint egy megállt órára. Naponta kétszer az is a pontos időt mutatja.”

A konferencián Rév István történész vetette fel, hogy “ami történt, részben azért történt, mert nem volt előrelátható, hogy mi fog történni. (...) A kelet-németek 1989 nyarán hanyatt-homlok, ingóságaikat, autójukat is hátrahagyva menekültek Nyugat-Németországba. Pedig ha előre látták volna azt, ami történt, a berlini fal leomlását, akkor nem tették volna mindezt. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ha az összes kelet-német otthon ült volna, tudván előre, hogy a fal majd le fog omlani, akkor talán a fal nem akkor omlik, és nem úgy omlik, ahogy leomlott.”

Alig fél évvel később egy másik konferencia résztvevői, szociológusok, politológusok és aktív politikusok azt vizsgálták, mi történt, miért történt, és történt-e valami egyáltalán. (Ld. Csendes? Forradalom? Volt? Az ELTE Jogszociológia Tanszék, az ELTE Szociológia Tanszék és a Bibó István  Szakkollégium konferenciája, 1991. június 5-6. T-Twins Kiadó, Budapest, 1991.) Vajda Mihály filozófus a bevezetőjében azt emelte ki, hogy bár a rendszer eróziója Közép-Kelet Európából indult ki, a bomlás végső oka az volt, hogy a rendszer legitimitása Oroszországban is megszűnt. Az afganisztáni háború aláásta azt a képzetet, hogy a szovjet rendszer egy sikeres modernizáció révén erős hatalmat tud teremteni. A politikai hatalmat kezében tartó csoport úgy látta nem bírja tovább a versenyt a Nyugattal, ezért igyekezett felszámolni a hidegháborús légkört. “Ezzel azonban felszámolta az ellenségképet is, s így saját legitimitását.” A közép-európai kommunizmusok ezek után össze kellett, hogy omoljanak, mert világossá vált, hogy az oroszok nem képesek és nem is akarják többé megvédeni őket. Magyarországon is “megszűnt annak az evidenciája, hogy ebben a geopolitikai helyzetben nincsen jobb, mint a kádárista kommunizmus.”

Többen egyetértettek abban, hogy a rendszerváltás fő mozgatója nem a belső ellenzék vagy a társadalom ellenállása volt, hanem a geopolitikai helyzet megváltozása. A radikális váltás már csak azért sem következhetett be, hangzott számos vélemény, mert a késő-kádári technokrata apparátus maga is érdekeltté vált a változásban, és az ő közreműködésük nélkül az átmenet nem lehetett volna békés. Csurka István, az akkori kormányzó MDF egyik vezető politikusa ebben az összefüggésben még a geopolitikai szükségszerűséget is fordítva vélte látni: “a szovjet fél kínálta a portékát, az amerikai fél volt a vevő, s mint afféle fogyasztói gusztusúnak, csak egy követelése volt: a csomagolás. Kellemes, pasztellszínű plasztikzacskóban kívánta Közép-Európát, ahol nincs vérengzés, ... ahol nem támadnak fel a népek saját indulatai... (...) A cél az volt, és a biztonsági vezérkarok ezt kívánták mindkét oldalon, hogy a változási folyamatok ellenőrzés mellett történjenek. Az ellenőrzésre legalkalmasabbnak mindenütt azokat a reformerőket tartották, amelyekkel már korábban is tárgyalásban voltak. (...) Elsikkasztott forradalom? Nos igen... Mert mindvégig és mindmáig megmaradt azok között az értelmiségi keretek között, amelyekben elindult, mert megmaradt az alkuk és különalkuk szintjén, és mert további sorsa sincs a népnek kezében, hanem egymással versengő elitekében.”

Nem kell Csurka komor összesküvéselméletét magunkévá tennünk ahhoz, hogy belássuk, békés átmenetre nemigen van lehetőség a hatalmon lévők valamiféle közreműködésére nélkül. Utólag is kérdés, vajon ahelyett, ami történt, Csurka miképpen képzelte volna a “népek saját indulatainak” kitörését. Csak remélhetjük, hogy nem úgy, ahogy a Balkánon vagy a Kaukázusban annak tanúi lehettünk az 1990-es években. És bár kétségtelen, hogy a diktatúrák összeomlását a régióban a nagyhatalmi erőviszonyok megváltozása tette lehetővé, az sem vitatható, hogy az egykori szovjet blokk országaiban ott volt zökkenőmentesebb az alkotmányos demokrácia megteremtése, és a rendszerváltás kataklizmája ott nem torkollott véres etnikai konfliktusokba, polgárháborúba, ahol erősebb volt az emberi jogi alapon álló, és világos politikai elképzelésekkel fellépő ellenzék. Az ellenzék léte és minősége döntő befolyással volt a rendszerváltás mikéntjére éppúgy, mint az új politikai rend arculatára. Végül: nem tagadható az sem, hogy a békés átmenet lehetőséget adott a korábbi elit “puha” beilleszkedésére. Egy történelmi változás sosem a semmiből jön, olykor több évtizedes erjedés előzi meg, és sosem ér véget egycsapásra. Ám ez nem támasztja alá azt a posztkommunista körökben máig népszerű elbeszélést, miszerint a hatalmon lévők tudatosan és régóta készültek az általuk üzemeltetett rendszer leváltására, amiképp azt sem, hogy a változást abban a formában képzelték, ahogyan az végül végbement. A rendszerváltás idején tanúsított szándékaik és magatartásuk alapján ez erősen kétséges.

A rádiókabaréban még nem volt biztos, hogy vége van

A fentiekből is látható, hogy annak megítélése, hogy mi történt és mikor, jelentős mértékben attól függ, hogy kit tartunk a rendszerváltás főszereplőjének. Ez pedig nem független politikai vonzalmainktól. Ma leginkább (és még mindig) a liberálisok azok, aki 1989-et fogadják el a rendszerváltás évének. A megosztottság azonban egyidős a rendszerváltással, nyomait már 1989-ben észlelni lehetett. “A magyar demokratikus átmenetet különös kettősség jellemzi, melynek megértése nélkül nem sokat foghatunk fel a Harmadik Köztársaság állapotaiból. Egyfelől az összes kelet-európai kerekasztal között egyedül a miénk volt képes létrehozni az új rendszer alkotmányos kereteit. A mai napig a kerekasztal alkotmánya alatt élünk. Ez az alkotmány jó, méltó a védelemre. Másfelől a létrehozók túlnyomó többsége nem tekinti a magáénak. (...) 1989 hagyatékát e pillanatban alig óvja más, mint az alkotmánymódosítás eljárási szabályai. Azért élünk még mindig ugyanabban az alkotmányos berendezkedésben, melyet a rendszerváltáskor adtunk magunknak, mert az alkotmány átalakítását óhajtó parlamenti 90 százalék nem ért egyet abban, hogy mit kellene megváltoztatni. ” – írta kissé rezignáltan Kis János filozófus, a szamizdat Beszélő alapító szerkesztője tíz évvel ezelőtti esszéjében. (Kis János: 1989 – a víg esztendő. Beszélő, 1999. október)

Kőszeg Ferenc, a Beszélő szerkesztője és Kis János, a lap szerkesztőbizottságának vezetője a Fészek Klubban a sajtót tájékoztatja

Vessünk most egy röpke pillantást arra, miként látták a közeljövőt a kortársak 1988-89 fordulóján. Verebes István, az 1988 szilveszteri rádiókabaré konferansziéja szédítő retorikai mutatványokra kényszerült, hogy ne tűnjön maradinak, de azért véletlenül se fusson lesre. A Tőlünk kezdhetjük! címen futó műsor bevezetőjében hajlongott, és persze szurkapiszkált, már ha az nem volt túl kockázatos. Grósz Károly pártfőtitkár és Stadinger István parlamenti elnök mellett a biztonság kedvéért az ellenzék is kapott egy tockost, nehogy azt gondolják, hogy különbek, vagy jobban tudnak bármit is, mint a rendszer hű komédiásai. A szöveg legnagyobb mutatványa mégis az volt, hogy miként lehet beszélni valaminek a végéről, aminek még nem biztos, hogy vége van. Miként lehet úgy kibeszélni belőle, hogy bármikor vissza is lehessen sasszézni, ha az élet esetleg úgy hozná? “El tetszik-e hinni rólam, hogy én itt idelent, az egyszerű magyar pártonkívüli, és az elkövetkezendő időkben minden párton kívüli, aki ebben a társadalmi rendbe születtem, amibe legkevesebb 40 évem van befektetve az  üzletbe, ... szóval el tetszik-e hinni rólam odafönt, hogy esetleg, hátha netalán, tudja Isten miért? (nevetés) de én is szocializmust akarok idelent. ” Aligha kétséges, hogy a humorista nem volt egyedül. Nemcsak a bizonytalanságban és a félelelemben osztozhattak sokan – változás folyamatában elmosódtak a lehet, a szabad és az illik addig jól ismert határai, és még nem lehetett látni, mi lesz ennek a következménye –, hanem, úgy sejtem, az önsajnálat és az önfelmentés kódolt üzenetei is sokaknál értő fülekre találtak. Vajon mennyiben közös (felelősség) az a múlt, amelyet az ország maga mögött készült hagyni? Ki kinek tehet szemrehányást, ki miért tartozik elszámolással? Vajon osztozik-e az ország népe a rendszer hazugságának szégyenében csak azért, mert ebbe a hazugságba jobb híján beletörődött? Verebes fölvezetője (teljes terjedelmében itt olvasható) bravúrosan aknázza ki a Kádár-korszak kollektív frusztrációját. Fölmentést ad visszamenőleg, midőn azt sugallja, hogy a nép a szocializmust támogatta, amely sajnos kicsit félresikerült, nem pedig a nyugalmat és létbiztonságot, amelyet a rendszer a hallgatásért cserében fölkínált. Egyúttal fölvillantja a megszüntetve megőrzés lehetőségét is, amit a hallgatóság érezhető megkönnyebbüléssel fogad.

Márpedig a hatalom birtokosai valami effélére, a megszüntetve megőrzésre bazíroztak 1988-89 fordulóján, bár valószínűleg maguk sem tudták pontosan, hogy ez mit jelent. Ezt tükrözte  Straub F. Brunó, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökének 1989. január 1-én 0 óra 3 perckor elhangzott újévi szózata is: “Hiszem és vallom, hogy népünk nemcsak a gazdaság, a termelés ezernyi gondjával, bajával, az átállás tömérdek felada­tával képes megbirkózni, hanem érett elviselni a demokratizálódás, a politikai többszínűség, a legkülönfélébb érdekek világos megfogalmazásának alkalmait is. Úgy képes gazdasági, politikai és szociális feszültségekkel terhes korszakunkban szabadon gondolkodni, cselekedni, hogy közben nem téveszt utat, nem az anarchiát véli demokráciának, a szabadosságot szabadságnak. És közben azokat az értékeket se tagadja meg, melyeket szocializmus-keresésünk közben eddig megteremtettünk.” (A beszéd teljes szövege itt olvasható.) A neves biokémikusból lett “pártonkívüli” államelnök szavai egyfelől a rendpárti, konzervatív hátraarctól való aggodalomról tanúskodnak másfelől igyekeznek jó előre kijelölni a “demokratizálódás” józan (értsd: az uralkodó egypárt számára még elfogadható) politikai és intézményes határait. Vele szemben az 1956 óta párizsi emigrációban élő történész-politikatudós, Kende Péter, a magyarországi ellenzék egyik legfőbb külső támasza a Kádár-korszakban, óvatos, ámde optimista radikalizmusának adott hangot a Szabad Európa rádiónak adott interjújában: “Véleményem szerint Magyarország sorsa a következő évtizedekre most dől el. Magyarország az elmúlt esztendőben valóban új történelmi korszakba lépett. Most került napirendre az 1956-os forradalom kinyilvánított, vagy hallgatólag vallott követeléseinek a megvalósítása... Most kezdi a magyar nemzet a maga politikai programját kidolgozni a független szervezetetek keretében, és most kezd a magyar társadalomnak olyan politikai hatalma lenni, amely egy kiegyezésnek a legfontosabb feltétele. (...) Hangsúlyoznám, hogy kiegyezésről csak most van szó, és hogy ez az új magyar kiegyezés úgy kapcsolódik az 1956-os forradalomhoz, mint ahogy az 1867-es kiegyezés kapcsolódott az 1848-49-es szabadságharchoz.” (Elhangzott Kasza László Belpolitikai mérleg c. műsorában a Szabad Európa Rádió 1988. december 31-i adásában. A teljes szöveg itt olvasható)

Ezek tényleg nem tudták, hogy vége?

De vajon mit gondolt a pártállam még mindig aktív és készenlétben lévő ökle, az állambiztonsági szervezet a várható fejleményekről? A Várhelyi László mellékelt fotógárfiája Harangozó Szilveszter altábornagy, az állambiztonság főnöke hatvanadik születésnapja tiszteletére adott fogadáson készült 1989. január 29-én, Pozsgay 1956-tal kapcsolatos nevezetes bejelentése másnapján, a Belügyminisztérium épületében. A szűkkörű vacsorát a kép bal oldalán háttal ülő miniszter, Horváth István adta, vele szemben középen ül Harangozó, jobbján Borbély Sándor vezérőrnagy, az 1989. október 20-án a Parlament által feloszlatott Munkásőrség országos parancsnoka, balján Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes, a Duna-gate ügybe belebukott Horváth utóda a belügyminiszteri székben, majd 1994 és 1998 között a Parlament elnöke. A háttérben éppen a miniszter ajándékát, egy festményt bontanak ki a munkatársak. A képen vidám, felszabadult, magabiztosan mosolygó arcokat látunk. Vajon valóban nem tudták, mi következik? Vagy ellenkezőleg: nagyon is tudták?

De még mindig nem tudjuk, hogy akkor miért 1989. A megoldási javaslatom kevéssé tudományos, kissé a levegőben lóg, de kellően egyszerű. 1988 szilveszter estéjén még senki nem tudta biztosan, hogy vége van. Ahogy Kis János írta idézett esszéjében: “Az MSZMP már nem volt elég erős ahhoz, hogy megtartsa a hatalmat, de még nem volt elég gyönge ahhoz, hogy kénytelen legyen lemondani róla.” 1989 szilveszter estéjén viszont már csak nagyon kevesen hitték, hogy még nincs vége. A kettő között pedig egyvalami történt: 1989.

1898. március 12-ikének szombatján Rohonczy Gedeon kormánypárti képviselő emelkedett szólásra az Országházban. Arra a rejtett összefüggésre hívta föl a figyelmet, hogy abban az évben a nemzeti ünnepnek javasolt április 11-e éppen húsvét hétfőjére esik: „Ugyanis nekem az volna a nézetem, hogy az 50 éves szabadság évfordulóját ez évben április 11-én ünnepeljük meg, a mennyiben pedig az isteni gondviselésből e nap az idén ép husvét hétfőre esik, mondatnék ki a törvényben, hogy ezentúl a jövőben nem ápril 11-ikét, hanem husvét hétfőjét ünnepli, szabadságának és kegyeletének emlékéűl, szóval a nemzeti ünnep husvét hétfőjén fog mindenkor megtartatni.”

Rohonczy képviselő nyomán van szerencsém javasolni, hogy a rendszerváltás napja ezentúl minden évben szilveszter napjára essen. Az első szabad szilveszteri buli emlékére.

 

A szerző történész, a Nyílt Társadalom Archívum munkatársa.

További részletek 1989-ről az OSA honlapján.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!