Szilvia
10 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Németh Miklósnak elege lesz a reformblablából

2009.01.01. 00:00
22 hozzászólás

1989-es újévi beszélgetés Németh Miklóssal, a Minisztertanács elnökével. A Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban elhangzott interjú.

Nincs egészen két hónapja, hogy ön a miniszterelnök és nem lesz nagyon szabatos a kérdésem, de talán indokolt. Fölmérte-e, hogy mit vállalt?

Ez korábban kezdődött, mint öt-hat héttel ezelőtt. Az tudniillik, hogy megszűnik a pártfőtitkár és a miniszterelnök szimbiózisa. A kezdet kezdetétől nagyon sok, vagy több jelölt is – hogy úgy mondjam – futott a listán és a Politikai Bizottságon belüli beszélgetésen szerepelt az a három név, amelyik a konzultációkra is kiment. Azt hiszem, hogy mindhármunknak – tehát Pozsgay Imrének, Iványi Pálnak és jómagamnak – attól a pillanattól kezdve módja volt arra, hogy végiggondolja egyfelől a helyzetet, végiggondolja a követelményrendszert, aminek meg kell felelni és végiggondolja önmagát is. Önmagát olyan értelemben, hogy vajon mindannak, ami egyfelől a helyzetből fakad, másfelől a követelményrendszerből szükségszerűen megjelenik a társadalom előtt is és az egyén előtt is, meg tud-e felelni. Én először a helyzetet gondoltam végig és úgy gondoltam, hogy egy ország, amelyik kétségtelenül súlyos helyzetbe került az utóbbi években, a gazdaságban ismert a strukturális gondok tömege, a külső egyensúlyi problémák feszítése, másfelől a társadalmi problémák felhalmozódása, a feszültségek megjelenése, akkor egy becsületes magyar állampolgárnak – ha mindent megtett, felkészült és az a megtiszteltetés éri, hogy erre a feladatra jelölik vagy a kiválasztás során indítják –, azt hiszem, hogy elemi erkölcsi kötelessége a helyzetet felvállalni, pontosan a helyzet ismeretében vállalni ezt a munkát azért, hogy ezen az országon vagy ezen a népen segítsen. Magamat megvizsgálva természetesen találtam pozitív vonásokat és találtam  hiányosságokat is. Pozitív vonásként mindenképpen azt kell kiemeljem, hogy én már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik éppen a hatvanas években, a reformunk indulásakor járt egyetemre, egy nagyon pezsdülő, sokarcú és sokirányú közéletet ízlelgetett, miközben egyre korszerűbb tananyaggal ismerkedett. Ezt követően módom volt arra, hogy nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is eltöltsek hosszabb-rövidebb időket, tehát a szakmai felkészültségemet tovább mélyítsem vagy megalapozzam. Pozitívumként kell talán kiemelnem emellett azt is, hogy rám, akik ismernek, azt hiszem, azt tudják mondani, hogy nagy a munkabírásom és nagy a munkaszeretetem. A negatívumokat illetően is számot vetettem magammal. Sokkal higgadtabban, körültekintőbben kell ebben a székben ülve – az egyes alternatívákra, az egyes megfogalmazásokra, az egyes emberekre jobban odafigyelve – a kompromisszumokat keresni, mint ahogy ezt tettem esetleg korábban.

Föltételezem, bár egyáltalán nem biztos, hogy mivel az imént ön által említett másik két jelöltről is tudott, hármójukat önmagában mérlegre tette.

Igen. Külön-külön beszélgettem Pozsgay Imrével is és Iványi Pállal is. És azt tudom mondani, hogy a legtisztességesebb értékelést alakítottuk ki, ami az adott helyzetben kialakítható. Hogy a konzultáció eredményeképpen, essen bármelyikünkre a választás a jelölés végén, kutyakötelességünk azt a személyt, legyen az bármelyikünk, teljes erővel támogatni, segíteni azért, hogy sikerrel vegyük az első akadályokat.

Bocsássa meg a kérdést, minden sandaság nélkül kérdezem, nem volt ez magától értetődő?

De, én szerintem magától értetődő, de a legmagátólértetődőbb dolgok, tehát a legtermészetesebb dolgok kihangsúlyozása a politikában és az emberekkel való közlekedésben, a kapcsolatépítésben, azt hiszem, nagyon fontos.

A sors véletlenje úgy hozta, hogy a fölmerülő jelöltek, szóba kerülő jelöltek egyikével volt alkalmam beszélgetni és kérdeztem, hogy elvállalta volna-e a miniszterelnökséget. Azt mondta, nem, mert nem lenne már ideje. Olyan fontos a poszt és olyan mértékű felkészülést kíván, amire nincs ideje most az országnak. Fölmerül bennem, hogy ugyanez végülis önre is igaz lehet. Tehát nagy nekiveselkedésre, nagy rákészülésre nincs lehetősége, holott nagy gyakorlata sincs.

Ezt én a magam számára úgy fogalmaztam meg, hogy újabb kísérletekre nincs idő. Vagy, ha úgy tetszik, másként fogalmazva, tanulóidő sincs ezen a poszton.

Nem tudom kevésbé nyersen fogalmazni, tudja-e a kormány pontosan, hogy mit akar?>

Megújítani a magyar társadalmat, méghozzá egy határozott és markáns reformprogram vonalán és reformprogrammal. Én rendkívül kedvező feltételnek tartom azt, hogy az utóbbi időben végre-valahára együtt halad a gazdasági és a politikai reform. Ami alatt én azt értem, hogy ’68 óta mi kisebb-nagyobb intenzítással, megtorpanásokkal, kacskaringókkal elkezdtük a magunk gazdasági mechanizmusát és gazdasági reformját, mégis nehéz helyzetbe jutott az ország, mégis nehéz helyzetben vagyunk. És ennek az egyik döntő okát – a következetlenségünk mellett – én abban látom, hogy a gazdasági reformot nem egészítette ki politikai intézményrendszerbeli reform. Tehát nem segítette, nem követte, nagy volt az aszinkron a két terület között. Illetve nem egészítette ki sem a politikát, sem a gazdaságot egy nagyon fontos feltétel: az, hogy társadalomban kell gondolkodni, vagyis a társadalomnak van gazdasága és politikája és nem fordítva. Ezt fordítottan csináltuk. Meg kell fordítani a dolgokat és talpára kell állítani ezt az összefüggést is. Ebben a megújulási folyamatban tudjunk és merjünk a magyar fejlődéstörténet örökségére, vagy másképpen fogalmazva, a hagyományainkra támaszkodni. Csak egy olyan reform lehet sikeres, legyen az társadalompolitikai, politikai, intézményrendszer-beli, vagy éppen szűkebben értelmezett gazdasági reform, amely mer és tud támaszkodni a hagyományaira, a megőrzendő értékeire. Erről az utóbbi időben kevesebbet szoktak beszélni és kevesebbet vitatkozunk, pedig én nagyon lényeges összefüggésnek tartom.

Szeretném, hogyha egy kicsit konkrétabb példán is megvilágítaná, hogy mit ért ezen.

Ezen én azt értem, hogy kicsit hasonló a felfogásom – bár minden analógia, történelmi összehasonlítás sántít –, mint amit a reformizmusról vagy a reformokról például a két világháború között a Hitel című akkori erdélyi folyóirat főideológusa mondott. Nevezetesen az, hogy csak egy olyan társadalom képes lépést tartani a világgal, képes megújulásra, amelyik karakteresen tudja, hogy melyek azok az értékei, amelyekre neki feltétlenül támaszkodnia kell ebben a folyamatban. Illetve úgy nézi a környezetét, adott esetben Európát vagy a világot, hogy ezekre az értékekre építve tudja követni, vagy ha szükséges, asszimilálni az új jelenségeket vagy az új követelményeket. Egy olyan társadalom és egy olyan gazdaság, amelyik ilyenekkel nem rendelkezik, tehát amelyik a munka becsületét rangján és helyén kezeli, amelyik a teljesítmények ösztönzését és a teljesítménykényszert az értékek rangsorában nagyon előkelő helyre helyezi, ahol a tisztesség, ahol a becsület és számadás és számonkérés van jelen a mindennapok életében, és ahol a demokrácia, a nyilvánosság jelen van, csak egy ilyen társadalom lesz képes a külső hatásokat is pozitív módon befogadni, magáévá tenni, ha úgy tetszik, asszimilálni. Ellenkező esetben, én azt hiszem, üres hajbókolás és másolás következhet be, vagy éppen azt tudnám bizonyítani vagy azt tudjuk magunknak bizonyítani, hogy képtelenek vagyunk a megújulásra.

Nagyon lényeges itt még talán két momentum. Az egyik, hogy azt a külpolitikai feltételrendszert, ami ehhez a reformprogramhoz mostanában kedvezően változik, ki tudjuk használni. Tehát meg tudjuk mutatni a világnak és magunknak is azt, hogy a magyar ember és magyar társadalom igenis képes a lépéstartásra, a felemelkedésre, mert szeret és tud dolgozni, csak a feltételeket kell olyanná tennünk.

>A kérdés az, hogy a hazán belül ön hogyan látja a kormányba vetett bizalom jellegét, erősségét, helyzetét? Mennyire bíznak az emberek a kormányban?

Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok, hogy azt a bizalmi tőkét, ami 56 után elég erőteljes vagy elég nagy volt, ha úgy tetszik, a hetvenes évektől kezdődően a politikai és állami vezetés elfogyasztotta.

Az újratermelése nélkül.

Az újratermelése nélkül. Köztudott, hogy gazdasági problémáink és nehézségeink miatt az életszínvonal rendszeres és állandó emelésére az utóbbi években már nem került sor, sőt, ellenkezőleg, jelentős életszínvonal-csökkenés következett be az országban. Ilyen értelemben a bizalmi tőke alól, hogy úgy mondjam, a szőnyeg egy kicsit ki lett a gazdaság által húzva. Ugyanakkor van ennek – a megítélésem szerint – egy nagyon lényeges tudati összetevője is. A háború után, a felszabadulást követően a szocialista országok majd mindegyikében jelen volt, a politikában is és a közéletben is, az utolérés hite, hogy rövid idő alatt mi a fejlettebb országokat – mivel szocializmust építünk – utol fogjuk érni. És ehhez társult még az is, hogy van egy élcsapat – ez adott esetben egy szűkebb körű vezető testület, mondjuk a párt akkori vezetése –, amelyik tudja is azt, hogy ezt az utolérést hogy kell vezényelni, mit kell ahhoz tenni a társadalomnak vagy a gazdaságnak, hogy ez bekövetkezzék. Kiderült, hogy az utolérés sokkal nehezebb, hogy ahhoz munkára, tisztességes, becsületes munkára van mindenekelőtt szükség. És kiderült az is, hogy az élcsapat nem mindig volt élcsapat és nem mindenben hordozta a kezében a bölcsek kövét. Ennek a kiábrándultságnak vagy az ebből való kiábrándulásnak az árát egy kicsit meg kell fizetnünk. Ezt most kezdjük fizetni, de én azt hiszem, hogy jobb előbb elkezdeni a fizetést és a törlesztést, mint a problémákat magunk előtt görgetni. Ez az ország igen sokat szenvedett. A háború előtt, a még régebbi történelmében és azt követően is. Tehát az egyes ember is nagy áldozatokat hozott és tudjuk az emberi természetről, hogyha valamiből nagyon hosszú ideig nagy a hiány és aztán hozzájut, a lehetőségei megvannak arra, hogy ezt pótolja, akkor egy kicsit mohó lesz, ha úgy tetszik, túlfogyaszt és mindent megtesz azért, hogy pótolja az előző kieséseket. De azt hiszem, hogy elmúlt az az időszak, és én vallom, hogy helyes, hogy ezen túl vagyunk, és hogy a bizalmat csak és kizárólag életkörülményekkel és életszínvonallal lehet megalapozni. Vissza kell adni az embereknek a hitet abban, hogy mi képesek leszünk belátható időn belül – nem utolérni, mert az illúzió – ebből a nehéz helyzetből elindulni, kimozdulni egy pozitív irányú, modernebb társadalom felé. Én nem hiszem, hogy felelőtlen ígérgetésekkel ez a bizalmi tőke visszaállítható lenne. Nem hiszek abban sem, hogy valamiféle új szocializmuskép felvázolása lenne az a húzóerő, ami a társadalmat ismét egységbe kovácsolná és egységes cselekvésre ösztönözné. Amiben én hiszek, az az, hogy meg kell adni az embereknek a cselekvés lehetőségét,  a vállalatoknak a szabadabb gazdálkodás lehetőségét, meg kell adni a választás lehetőségét, demokratizálni kell a társadalmat és akkor azok az indítóerők, hajtóerők, tehát nem húzóerők lépnek működésbe szép fokozatosan, lépésről-lépésre, amelyek annyira hiányzanak ma még a mi rendszerünkből és társadalmunkból.

A szót már ön is használta, mióta beszélgetünk: reform. Az az ember benyomása, hogy ezt a szót ki-ki – hogy mondjam – szándékai, hovatartozása, meggyőződése, akár, ha úgy tetszik, elkeseredése, bizalmatlansága vagy bizalma arányában használja. Úgyszólván mindenkinek mást jelent. Nekem legalábbis nem egyszer az a benyomásom, hogy mindenki máshogyan értelmezi. Elmondaná azt, hogy önnek mi a reform?

A reformok természete olyan, hogy előbb általában jelentkeznek a reformnak az úgymond kellemetlen oldalai, a negatív oldalai, és ha nincs türelme egy vezetésnek, egy kormányzatnak kivárni, túlélni ezt a periódust, akkor következett be rendszerint az, ami oly gyakran Magyarországon is bekövetkezett, hogy megijedtünk, félúton megálltunk, nem vittük végig következetesen és utána csodálkoztunk és csodálkozunk azon, hogy a pozitív oldalak sem jelentkeznek. Tehát ma a pártban, a parlamentben és hozzá merem tenni, az emberek többségében, a felelősen gondolkodó emberek többségében is az fogalmazódik meg, hogy nincs más útja a mi problémáink megoldásának, mint a reformprogram következetes megvalósítása és véghezvitele. Az én számomra tehát a reform jelent egy emberközpontúságot, egy társadalompolitikai közelítést és érzékenységet, valamint egy harmonikus egységet a gazdasági és a politikai, jogi intézményrendszerbeli oldalak között. Aminek a vége szép lassan, fokról-fokra az kell legyen, hogy kiépítünk egy olyan demokratikus és nyílt társadalmat, amelyben a piacgazdaság hajtóerői a mainál sokkal rugalmasabban, sokkal szabadabban hathatnak és dolgozhatnak, vagyis vállalkozás jellemzi a mindennapjainkat. Néhány év múlva én egy olyan társadalmat és gazdaságot szeretnék látni, amelyik már a piacgazdaság kiépítésének folyamatában kellő mértékben előrehaladt, ahol a politikai intézményrendszerben – ha szabad így fogalmazni – a nemes és szabad versengés segíti a társadalmi érdekek vagy a különböző érdekek megmérettetését és – kompromisszumok eredményeképpen – azok kifejeződését. Hogy egy rugalmas, demokratikus és nyílt rendszerben élünk és dolgozunk.

Amikor azt mondja, hogy nemes  és szabad versenyben, akkor ebben a nemes és szabad versenyben kik vesznek részt vagy mik vesznek részt, pártok?

Azt én ma megjósolni nem tudom, hogy pártok, vagy mozgalmak, vagy különféle  csoportosulások vesznek ebben részt, mert én nem hiszek abban és nem is tartom jónak, hogy a kormányzat vagy akár a parlament ezt rendeleti úton, felülről való kezdeményezéssel hajthatná végre. Az még egy társadalomnak sohasem ártott, hanem inkább használt és hasznára volt az embereknek is, ha az érdekek nyíltan megjelenhettek, ha azok ütközhettek, ha lehetett különböző alternatívákban gondolkodni, politizálni és vitatkozni, és nyílt viták alapján alakult ki az a program és közmegegyezés,ami mögé a társadalom vagy a nép odaállhatott. Tehát én most azt gondolom és azt látom, hogy a különböző érdekkifejeződések, illetve azok megjelenítése vagy megjelenése ma Magyarországon a reformfolyamat egyik lendítőerejét képezik. Ezeket nekünk hagyni  kell.

Fölmerülhet bárkiben a kérdés, aki önt hallja, hogy vajon nemcsak úgy érvényesül-e ez, hogy  minden szabad, amit megengednek?

Hát amit a törvény nem tilt, ugye.

>Jó, jó, jó, de viszont a törvény mennyiben enged befolyást az önmaga megalkotásába mindenki számára?

Minden törvény annyit ér, ugye, amennyit a társadalom abból hosszabb távot tekintve elfogad és magáénak vall. Ezért nem véletlen, hogy az alaptörvényünk újrafogalmazását is megkezdtük, mert maga az alkotmány olyan tételmondatokat tartalmaz, ami alapján a ma, vagy a közeljövő feladatait és problémáit, azt hiszem, nem tudnánk jól vagy elfogadhatóan jól megoldani.

Mindenesetre az biztos, hogy az ön reformképe és mindaz, amit most itt kifejtett, már ez is eltér például az ugyancsak a reformról beszélő vezető emberek véleményétől. Igaz, nem szögesen, de jelentős árnyalataiban.

Én ebben nem  látok semmi veszélyt. Ahhoz, hogy az alapkérdésekben közeledni tudjunk egymáshoz, vagy az alapkérdésekben azonos nézeteket, azonos felfogást valljunk, ahhoz először mindenkinek, nekem is, magunkban kell tisztázni azt, hogy ki mit ért reform alatt, milyen tartalmat tulajdonít annak. Nem szabad a múlt egy – meggyőződésem szerint – sarkalatos hibájába esni, abba ugyanis, hogy ideológiai tételek, tételmondatok döntik el és határozzák meg a társadalomban vagy a gazdaságban a lehetőségeket, a mozgást. Én nagyon fontosnak tartom, hogy ne a politika, ne az ideológia és még csak ne is a tudomány mondja meg azt, hogy akkor szocializmusról beszélünk, ha a magántulajdon részaránya 5 vagy 6 százalék mondjuk a nemzeti jövedelemben, de akkor az már nem szocializmus, ha 15, 20 vagy 25 százalék .

Szóval magyarul, ne elméleti tételhez szabjuk a helyzetet, hanem a helyzet befolyásolhassa az elméleti tételt.>

A helyzetben a racionalitás, a hatékonyság vezessen bennünket. Nem az a fontos, hogy mi marad ebből a szocializmusból, aminek az összes gyengéit és hibáit – sajnos – most a bőrünkön is tapasztaljuk. Hanem úgy fogalmazzuk meg, hogy mi lesz például a reformprogram megvalósítása által a szocializmusból, ha mindazt, amit elhatároztunk, végre következetesen megcsináljuk. Tehát nem az a lényeg, hogy mi marad abból, amit tudunk, hogy rossz és szembe kell néznünk ezzel az örökséggel és föl is kell vállaljuk ezt, hanem, az vezessen és az vezéreljen bennünket, hogy mivé lesz ez a szocializmus. És e tekintetben egy demokratikus, egy humánus és emberközpontú szocializmusban hiszek én. Látványos reformprogramokat szoktunk mi az utóbbi években megfogalmazni, megalkotni, ha úgy tetszik, eladni a külvilág számára. De ahogy itthon, belül az ígérgetések kora lejárt, ugyanúgy lejárt kívül is. Ezért fogalmazzák meg – hozzáteszem, joggal –, hogy most már ne új programok, ne új reformcsomag megfogalmazására fecséreljük az időnket, hanem hajtsuk végre azt az egyet, ami most érvényben van, amit a parlament elfogadott: a stabilizációs programot. És ha ezt a programot sikerrel megvalósítottuk, akkor minden esélyünk megvan ahhoz, hogy hozzájussunk ahhoz a politikai – és hozzáteszem, gazdasági-pénzügyi – segítséghez is, ami a kibontakozáshoz szükséges lesz a jövőben.

Szoktuk olvasni és egyre többet és egyre többen használják azt az újonnan meghonosodott terminust, kifejezést, hogy alternatív mozgalmak.

Én félve használom ezt a kifejezést – megmondom őszintén –, hogy alternatív mozgalmak, mert ebben éppen az foglaltatna benne, amire a kérdésében is utalt, hogy akár egy részterületre, akár a társadalompolitika egészére van egy kész koncepciójuk. Ma ez nem mondható el a mozgalmak vagy szervezet-tervezetek, szerveződések többségéről. Én a kormány részéről minden olyan erővel és szervezettel, amelyik az alkotmány talaján áll, az alkotmányt elfogadja és képes felelősséget és részt vállalni a közös munkában, az összefogásban, tehát abban, hogy változtassunk, jó irányba változtassunk a helyzetünkön, ha úgy tetszik, a kezemet nyújtom. Párbeszédre és közös cselekvésre hívunk mindenkit. Persze, ha szélsőséges megnyilvánulások jellemeznék ezt a kapcsolatrendszert, netán sanda szándékok derülnének ki, akkor a kormányzatnak és személy szerint nekem is más lesz az álláspontom. De mindaddig, amíg egy vagy több kérdésben párbeszéd folytatható és az együttműködés közös nevezője, ha úgy tetszik, kialakítható, ezek hasznára válhatnak és hasznára is lesznek a magyar társadalomnak, gazdaságnak egyaránt.

El tud képzelni egy olyan helyzetet, hogy ezek az ön által szélsőségesnek és sandaságnak jelzett momentumok odáig fajulhatnak, hogy robbanásig jutnak?

Én ma a helyzetet nem látom ilyennek.

Kétféle módon lehet megfogalmazni, amit most szeretnék megkérdezni. A szocialista táborról van szó. Ezt kétféleképpen mondják manapság. A mi oldalunkon – mondjuk – szelíden úgy fogalmaznak, hogy sokszínűbb lett. A másik oldalon azt mondják,  hogy legalábbis ideológiailag, szétesett. Hogyan látja ezt ön?

A sokszínűség, azt hiszem, mindenképpen igaz. Mert hiszen a szocialista tábor egyes országaiban, ha az irányokat meg a módszereket illetően nagyok is az eltérések, de azért egyfajta reformfolyamat megindult, folyamatba tettek lépéseket. Az a korábbi, homogén egység, amiből mi a magunk ’68-ban megkezdett reformjával egy kicsit ki is lógtunk, hál’istennek már a múlté és a meggyőződésem szerint nem is fog visszatérni.

Mindenesetre elképzelhetetlen lett volna, hogy nemzetiségi viták éles formában, mint ahogy bennünket is éppen érint, nyilvánosságra kerüljenek. Különösképpen, hogy szovjet lapot ne engedjenek az utcára egy másik szocialista országban és így tovább, most éppen sorolhatnám.

A sokszínűséget illetően ezek nagyon figyelmeztető és fontos példák, amikre most utalt. A nemzetiségi problémáról, azt hiszem, mindnyájan tudjuk, néhány évvel ezelőtt még a legtöbb szocialista országban, de még a Szovjetunió vezetésében is úgy nyilatkoztak, hogy egyszer s mindenkorra megoldott a lenini nemzetiségi politika alapelvei alapján. S kiderült – tudtuk akkor is! –, hogy nem megoldott. De nem beszéltünk róla. Valami hamisan értelmezett szolidaritásból, hamisan értelmezett egység látszatának a keltéséből kiindulva – és látjuk a kárát. Ezek is egy fajta illúziók voltak a korábbi gyakorlatból. Vagy ilyen a másik kérdés is, hogy az egyik szocialista országban kitiltanak egy lapot, a másikban egy másik szocialista ország lapját, egy másik országban az ellenzék részt vehet a televízió fórumán, nyilatkozhat, vitatkozhat a hatalom képviselőivel, egy másik szocialista országban ezt esetleg még a hatalom feladásaként is értelmezik és így tovább. Színes ez a szocialista világ, de a sokszínűségben, én azt hiszem, előbb-utóbb meg fogja mindegyik ország találni a maga választotta út helyességét vagy a maga választotta utat. Ez nem fog könnyen menni és nagyon sok gyötrelemmel és ellentmondással teli folyamat lesz, de a világnak – hadd fogalmazzam így – szüksége van a szocialista táborra, még a kapitalista országoknak is szükségük van rá. S nekünk is azokra.

Fordulhat-e vissza az idő kereke? Mi a biztosítéka annak, hogy nem?

Az én meglátásom szerint a Szovjetunióban mindent megtesz a vezetés azért, hogy visszafordíthatatlan legyen ez a peresztrojka vagy az átalakítás folyamata, és én meg vagyok róla győződve, hogy ha nem is az elején hitt rövid időtartam alatt, de meg fogják valósítani a programot és ehhez megszerzik azt a társadalmi belső támogatást, ami nélkül egy ilyen átalakítási program nem megvalósítható. Már csak azért is, mert a Szovjetuniónak és a szovjet népnek vagy a szocialista tábornak sincs más esélye. Nincs visszaút, ha úgy tetszik, vagy ha visszafordul, azt – ahogy mondani szokták egyszerű nyelven – ne adja a teremtő, mert az se a szocialista tábornak, de hozzáteszem, a világ másik felének sem fog jót tenni és nem lesz hasznára. Ami  pedig a kérdés második felét illeti, én egy kicsit úgy látom, hogy nekünk a nemzetközi felelősségünk is nagy abban, hogy mi a programunk megvalósításával segítsük a gorbacsovi reformprogram sikerét. Mert ha mondjuk a magyar reform megbicsaklik, vagy a magyar reform megtorpanna és visszarendeződés következne be, akkor ennek – bár az országaink méretét, ugye mindnyájan tudjuk – a méretünknél fogva sokkal nagyobb hatása lenne negatív értelemben a szovjet peresztrojkára és a szovjet vezetésre, mint fordítva.

Én reménykedem benne, hogy egy év múlva újból itt ülhetek önnel szemben. Mit szeretne akkor elmondani az országnak a megtett útról és mennyi ennek a realitása?

Csatlakozni szeretnék önhöz, egy év múlva én is szeretnék itt ülni. Néhány nehéz év még előttünk van. És ezen a problémán csak egy módon változtathatunk, nevezetesen, ha jobban, minőségi munkát végezve dolgozunk. Mert az egész országra is – azt hiszem – igaz az a népi bölcsesség és mondás, hogy segíts magadon és akkor az Isten is megsegít. Tehát először magunknak kell magunkban rendet csinálni, magunk között kell a sorokat rendezni, és ehhez a lehetőséget meg kell adni az embereknek, a társadalomnak, a kollektíváknak. Egy olyan hangsúlyváltás és egy olyan politikaváltás körvonalait kezdjük el megvalósítani, ami egy szabadabb, rugalmasabb és humánusabb társadalom felépítéséhez vezet. Az új év kezdetén minden, a határainkon belül és a határainkon kívül élő magyar és nem magyar állampolgárnak, de magát magyarnak vallónak jó egészséget, sok sikert kívánok és jó idegeket, kitartást a nem könnyű jövő évi feladatok, a ’89-es feladatok megvalósításához.

További részletek 1989-ről az OSA honlapján.