Van élet a Fideszen kívül?

Intézetünk az elmúlt hetekben alig foglalkozott az ellenzékkel. Most végre van okunk írni róluk, az MSZP-ben ugyanis mozgás látszik.

Szili szervezkedik

A Gyurcsány-érában Szili Katalin tudta leginkább a párt belső ellenzékét megjeleníteni, és évek óta rendre megpróbálkozott valamilyen nemzeti-balos politika megszervezésével. Ennek az iránynak fő konkrét eleme a határon túli magyarok melletti kiállás volt, illetve néha egy kis óvatos neoliberálisozás.

Szili Katalinról évek óta nem lehet eldönteni, hogy tényleg akar-e valami nagyot robbantani. Létrehozott egy Szövetség a Jövőért Mozgalom nevű valamit tavaly novemberben, ostorozta az MSZP országos listájának névsorát, aztán csendben beült az ellenzékivé vált frakcióba, ahol június 4-én azzal keltett feltűnést, hogy egyedüliként vett részt pártjából a Trianon-emlékülésen.

Szili szervezete most bejelentette, hogy jelölteket állít az önkormányzati választáson. Egyáltalán nem világos, hogy az MSZP ellen teszik-e ezt, vagy lesznek MSZP-s jelöltek, akik SZJM név alatt indulnának. Az sem világos, hogy a tervet Szili komolyan gondolja-e, vagy pedig a jövő héten esedékes tisztújító pártkongresszus előtt akar ezzel pozíciókat szerezni, valamit valakinek jelezni. És az sem világos, hogy Szili szervezetének van-e tagsága és pénze egy kampányhoz. Vagy hogy az MSZP-t kívánja-e kettészakítani a volt házelnök.

Arról már korábban is írtunk, hogy az MSZP könnyen széteshet ebben a ciklusban, bár tavasszal inkább Gyurcsány Ferenctől vártuk a pártszabdalás kezdeményezését.

Mi nőhet fel a Fideszhez?

Még nem látszik, hogy kialakul-e 2014-re olyan párt, amelyik képes lehet felvenni a versenyt a Fidesszel. A Mesterházy Attila mögé felsorakozni látszó MSZP aligha kapja össze magát addigra, a Jobbik és az LMP pedig inkább tűnnek rétegpártoknak.

A DeDi elemzői látják a teret, ahol Szili építkezhetne, abban azonban erősen kételkednek, hogy éppen ő képes lehet a nagy építkezésre. Egyrészt eddig mindig visszakozott, mielőtt igazi kenyértörésre vitte volna a dolgot a többi szocialistával. Másrészt nem tűnik sem elég érdekes személyiségnek, sem elég jó szónoknak ahhoz, hogy bízzunk benne, képes komolyabb tömegre hatni. Azt viszont el tudnánk képzelni, hogy egy parlamenti bejutásra képes kis pártot szervezzen, elsősorban jobbikossá vált egykori MSZP-szavazókra építve.

Horváth Csaba visszavonása

A másik érdekes mozgás az MSZP-ben, hogy ismét megpróbálkoztak szövetséget kötni az LMP-vel. Horváth Csaba főpolgármester-jelöltsége az ingyen BKV ötletével katasztrofálisan indult. Lehet, hogy a mostani kísérlet csak arról szól, hogy előkészítsék méltó visszavonását.

Hiszen ahogy várható volt, az LMP nem hajlandó közös jelöltet állítani. A Horváth által javasolt, néhány éve még az SZDSZ-hez közel álló lehetséges jelöltek (Vágó István, Kuncze Gábor, Bárándy Péter) legfőképpen arra lettek volna alkalmasak, hogy az LMP-hez hozzátapadjon az „új SZDSZ” bélyeg, amit egyébként eddig a Jobbik igyekezett leginkább a pártra sütni.

Holott hiába igaz, hogy az LMP azokban a körzetekben ért el jobb eredményt, ahol az SZDSZ korábban, a két párt politikájában és taktikájában sem hasonlít különösebben. Az eddigi parlamenti tapasztalatok szerint az LMP nem vonzódik a rendszerváltás előtti elithez, gazdaságpolitikájában balra áll az MSZP-hez képest, illetve nyomát sem mutatja, hogy politikai köntösbe öltöztetett gazdasági érdekcsoport lenne. Ez máris három fontos különbség.

Az LMP és ex-SZDSZ hasonlóság titka

Az átfedést az LMP és az SZDSZ szavazói között egyértelműen nem politikai, hanem kulturális igazodás okozza. Ezt talán „nyugatosságnak” lehetne leginkább nevezni a magyar címkézési hagyomány alapján, még akkor is, ha a „tekintélyellenesség” tartalmi szempontból sokkal jobban kifejezi azt, amit óvatosan körülírni próbálunk.

Vagyis az egykori SZDSZ és a mostani LMP körüli közös hangulat alapja leginkább a pátoszra való hajlam kerülése. Kétségtelen, hogy ez a két párt volt a rendszerváltás óta a legkevésbé giccses, és az erre érzékenyeket ezért volt képes mindkettő magához vonzani. (Giccs helyett kampányeszközük inkább az infantilizmus, lásd Kovács Pistit vagy a lasztidobálást.)

Ám e hasonlóságból politikai közösség nem következik az egykori SZDSZ és a mostani LMP között. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy az LMP meddig képes megélni az ízlésből fakadó népszerűségből. A 2010-es választás kegyelmi állapot volt, nagyon sokan akartak új, parlamenten kívüli erőre szavazni.

Az újak zavara

Ugyanígy nagy kérdés, hogy a szintén elitellenes indulatokból megerősödő Jobbik meddig képes fenntartani az érdeklődést. Úgy tűnik, hogy eddig egyik új párt sem tudott látványos ötlettel előállni, bár az is igaz, hogy a nagy műveletre az önkormányzati választások előtt eleve nem volt sok esélyük. A két kampány között kevés az idő. A parlamenti munkát megszokni és az új választást előkészíteni egyenként is komoly feladat volna. Ráadásul nagyon nagy figyelem kíséri a kormányzókat, alig marad tér és idő a sajtóban rájuk.

A Fidesz igyekezete

A kormányzóknak továbbra is a személyzeti politikájuk a legaktívabb. Lassan nem marad jelentős állami intézmény új vezető nélkül. Ki önként távozik (többek között a PSZÁF, az energiahivatal, az NHH vezetői), kit kirúgnak (például az APEH, a rendőrség, a titkosszolgálatok, az MNV irányítói stb.), és láthatóan őszre már csak Simor András maradhat olyan vezető, akit nem a Fidesz nevezett ki.

A nagy váltási lázat mindig a kétharmaddal indokolja a kormányzó többség, ami kétségtelenül nyomós érv. Érdekesebb lenne viszont látni, hogy mire tudják használni ezt az erőt. A parlament eddig ugyanis csak szimbolikus jelentőségű ügyekben döntött, illetve a fideszes kinevezéseket segítő törvényekben ért el áttörést. Ezek pedig nem az életminőséggel összefüggésben lévő kérdések.

Járai három feltétele

Járai Zsigmond a választások előtt ezeket mondta: „Egy új gazdaságpolitikai irányvonalnak három feltétele van. Az egyik a társadalmi támogatottság, ez meglesz, hiszen a választások után a jelek szerint többségi támogatást élvező párt fog kormányt alakítani. A másik feltétel, hogy legyen víziója az új kabinetnek, a Fideszben pedig, remélem, megvan a vízió. A harmadik feltétel, hogy legyen mindehhez szellemi kapacitás. Elméletileg megvan, de valójában kicsit szkeptikus vagyok ebben.”

Az első feltétel tényleg teljesült.

A másodikban nem vagyunk teljesen biztosak. Lassan bontakozott ki a várható gazdaságpolitika, és még mindig nem indult meg az ezzel kapcsolatos törvénykezés. Az Index az utóbbi két hétben két interjút (Fellegi Tamással és Szócska Miklóssal) készített jelentős kormányzati személyekkel, akik minden konkrét kérdésre mindössze annyit bírtak válaszolni, hogy „majd meglátjuk”. Egyre erősebb a gyanú, hogy a Fideszben nagyon sok ügyben semmilyen vízió sem volt.

A megtorpanás érezhető a beígért nagy számonkérés kapcsán is. Ahogy a Varga Mihály-féle tényfeltáró bizottság úgynevezett csontvázjelentése is eltűnt Orbán Viktor fiókjában.

A szellemi kapacitás körüli Járai-féle aggodalom megalapozottságára is utalnak jelek. Az MKP-ra épített Szlovákia-politika megbukott. A Kósa-Szijjártó elszólásokon lovagolni most már unalmas közhely. Az új médiatörvény tartalmi szabályozásra vonatkozó részei megbuktak, Rogán Antal és Cser-Palkovics András internetregulázó és a Meciar-Slota-Fico koalíció törekvéseit idéző kísérletét úgy tűnik, megúszhatja az ország. Egyes kormányzati nyilatkozatok és gesztusok bőven kimerítik a politikai giccset. Schmitt Pál köztársasági elnökké választása ennek az iránynak a kicsúcsosodása. Van botladozás bőven, bár az is fontos, hogy kifejezetten kártékony, a demokráciát vagy a gazdaságot alapvetően veszélyeztető lépések nem történtek.

Törésvonalak

Schmitt megválasztása kapcsán látszott eddig a legjobban, hogy törésvonalak a Fideszt is szabdalják. Ez természetes, hiszen nagy pártról és nagy frakcióról van szó. Az lenne a nagyobb probléma, ha nem érkeznének jelek belső vitákról. Ugyanakkor a választások után igen magasra tett mérce (forradalom, nagy változás stb.) nemcsak a választókban fokozhatja a türelmetlenséget.