Így mentünk be Erdélybe, meg a Hitler seggébe

2010.09.04. 15:14
Hetven éve kapta vissza Magyarország a nácik kegyéből Észak-Erdélyt és Székelyföldet. A II. bécsi döntés évfordulóját feldolgozó kiállítás minden érintett szempontjait bemutatja: ujjongó magyarokét, kétségbeesett magyarokét, rettegő és bosszúszomjas románokét is.

A Centrális Galéria mostani kiállításának legelképesztőbb fotóján egy rabbi áll egy emelvényen, előtte mikrofonállvány, a háta mögött pedig egy horogkeresztes zászló van. A fotó 1940. szeptemberében, a székelyföldi Kézdivásárhelyen készült.

Fotók: Barakonyi Szabolcs

A Nyílt Társadalom Archívum kiállító termében négy nagy falon láthatók fotók és irományok, négy további falra pedig híradókból és fotókból összevágott klipet vetítenek, a II. bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából. Ez volt az a döntés, aminek értelemben Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és Székelyföldet.

A hivatalos dokumentum is ott lóg, legfölül Ribbentrop német külügyminiszter lóbetűivel odakanyarított szignójával, alatta Ciano olasz és Csáky István magyar külügyminiszter szerényebb aláírásával, legalul pedig román kollégájuk, Manoilescu nevével, aki egyetlenként nem kék, hanem zöld tintával biggyesztette oda a nevét. A döntést a német és az olasz kormányok hozták, a románok beletörődtek, a magyarok pedig örültek neki. A határmódosítást a nyugati nagyhatalmak ugyan nem ismerték el, de Románia elfogadta az ítéletet.

E papír közvetlen hatásával foglalkozik a kiállítás. Nincsenek távlati elemzések, történelmi kontextusok, ami azért nem baj, mert így is rengeteget kell állva olvasnia annak, aki alaposan végig akarja nézni a kiállítást. Tavaly ősszel revíziós-árpádsávos témában nyílt hasonló méretű, és hasonló szerkezetű kiállítás a Holokauszt Emlékközpontban, ám ott a rendezők erősen kommentálták a tárgyakat. A mostani tárlat viszont nem didaktikus, a történelem magyarázata kimerül abban, hogy nagyon sok szempontra odafigyeltek a dokumentumok kiválogatásakor.

Azon lehet ugyan merengeni, hogy melyik volt a legérvényesebb, vagy legjellemzőbb érzés azon a 70 évvel ezelőtti őszön, ám az is világos, hogy mindenki a sajátját egyetemes fontosságúnak élte meg, vagyis az összes szempontot fontosnak kell tekintenünk. A kiállítás nagy érdeme, hogy ezek párhuzamosan jelennek meg, egyik vonalat sem erőlteti nyomasztóan.

Ujjongók és kétségbeesettek

Van naplóbejegyzés egy magyar katonától, aki azon kesereg, hogy „Kár, mert amit ingyen, vér nélkül kapunk vissza, nem képvisel értéket”. (A kiállításból nem derül ki, de 1940. augusztusában már mozgósították a magyar hadsereget egy erdélyi hadjárat érdekében, mert felmerült, hogy a Besszarábiára igényt tartó szovjet csapatokkal hangolják össze a magyar támadást. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a németek és az olaszok inkább a saját kegyükből akarták biztosítani a magyar igényeket.)

Van egy fotó egy koporsóról, amit elkeseredett románok hagytak a kolozsvári pályaudvaron, „Ez jó lesz majd Horthynak” felirattal.

Van egy feljegyzés egy brassói magyar elöljárótól, aki szerint városában „az egész magyarság úgyszólván magán kívül van”. A brassóiak azon négy-ötszázezer magyar közé tartoztak, akik román fennhatóság alatt maradtak.

Van egy csomó film, fotó a bevonuló magyar katonákat lelkesen üdvözlő erdélyiekről. Ünnepi újságcikkek tele meghatódott lelkesedéssel, és giccses emléktárgyak térképvázlatokkal.

Vannak kitelepítési felszólítások, hasonlóan brutálisak, mint amelyeket Balassagyarmaton, a Beneš-dekrétumokról szóló kiállításon lehetett látni. Csak itt nem magyarokat üldöztek el, hanem románokat, mindössze három órát adva nekik otthonaik elhagyására, és csupán egy takarót és egynapi hideg élelmet vihettek magukkal.

Egy dokumentumból kiderül, hogy 1940 októberében egyetlen éjszaka alatt három ember állította össze, hogy melyik 200 román családot utasítsák ki Kolozsvárról. Másnap kihúzták a listáról azokat a családfőket, akiknek magyar feleségük volt.

Van újságcikk arról, hogy a magyar bevonuláskor hogy reszkettek a sápadt román csendőrök, de senki sem bántotta őket, mert a magyar nép nem bosszúálló.

Vannak hatósági jelentések arról, hogy máshol meg 50 román parasztot és két pópát vertek meg a bevonuló magyar katonák, minden különösebb ok nélkül.

Vannak feljegyzések arról, hogy egy zsidót naponta utasítottak ki a magyar és a román szervek is az új határ két oldaláról, és telepítették ide-oda, mert egyik ország sem akart állampolgárságot adni neki.

Van román katonai feljegyzés arról, hogy a csalódott és harcolni akaró katonákat vissza kell fogni, mert a román kormány álláspontja szerint az ország megmaradását kockáztatnák, ha szembe mennének Hitler és Mussolini akaratával.

Vannak egészen zavarba ejtő fotók is, mint a cikk elején említett kézdivásárhelyi. Vagy például a magyar népviseletbe öltözött boldog falusiakról, akik náci karlendítéssel üdvözlik a magyar katonákat. (A fotó készültekor Szálasi Ferenc még börtönben volt, de éppen a II. bécsi döntés hatására megváltozott a politikai irány Budapesten is, és több náciknak tett gesztus egyikeként kiengedték a nyilas vezért.)

Van egy fotó egy vidám szász férfiról, aki horogkeresztes karszalagot viselve tartja kezében kislányát, és mosolyog a magyarok bevonulásának. Van fotó Kolozsvár belvárosáról, ahol egy ház falán Horthy, Hitler és Mussolini hatalmas fotói üdvözlik a határrevíziót. (A fotók mintegy fele a fortepan.hu oldalról való.)

Pürrhoszi győzelem

A II. bécsi döntés egyszerre volt a két háború közti magyar történelem fénypontja, ugyanakkor Magyarország összeomlásának a kezdete is. Addigra visszacsatolták a Felvidék egy részét (1938. november, I. bécsi döntés) és visszafoglalta a magyar hadsereg Kárpátalját (1939. március). 1940-ben a trianoni döntéssel Romániához csatolt területek kétötödét kapta vissza Magyarország, a visszaszerzett vidék lakosságának mintegy fele volt magyar.

A döntésnek azonban nagyon nagy ára volt. Magyarország jórészt ennek hatására feladta addigi semlegességi politikáját, amely a második világháború első két évében megóvta az ország lakosait a harcoktól. Ám a határrevízió után a kormány egyértelműen elkötelezte magát a németek mellett. Ez néhány éven belül nem csupán az összes visszaszerzett terület újbóli elvesztését hozta, hanem rengeteg ember halálát is okozta.

Köszönjünk Hitler, köszönjük Mussolini!

A magyar történelem egyik nagy paradoxona, hogy a nemzetiségileg legigazságosabb határokat a fasisztáktól kaptuk. A csak felerészben magyarok lakta Nagy-Magyarországot úgy darabolták föl Trianonban, hogy Romániának nagyobb terület jutott, mint amekkora Magyarország néven megmaradt. Ezen a történelmi Erdélynél jóval nagyobb, de ma már általában egyszerűen így nevezett 103 ezer négyzetkilométeren akkor már több mint száz éve a románok voltak többségben. Igazságos határt lehetetlen lett volna húzni a két ország közé. Részint azért, mert a románok, magyarok, németek sok helyen teljesen összekeveredve éltek, részint pedig azért, mert a legnagyobb gyakorlatilag színmagyar tömb, a Székelyföld pont a területnek Magyarországtól legtávolabbi sarkában helyezkedett el. A második bécsi döntés 1940 augusztus 30-án mégis egészen jól megközelítette a lehetetlen ideális megoldást. A visszacsatolt 43 ezer négyzetkilométer részben Székelyföldből, részben az ugyancsak magyar többségű, határ menti sávból állt, a kettőt pedig a magyarok által legalábbis Dél-Erdélynél sűrűbben lakott területekkel kötötték össze. A visszacsatolt terület így körülbelül fele-fele arányban volt magyar és román (a magyar adatok magyar, a románok román többséget mutattak ki). Körülbelül egymillió román került Magyarországhoz, és csaknem félmillió magyar maradt Romániában. A korabeli szereplők úgy vélték, az egymás területén lévő kisebbségek mintegy kölcsönös túszként garantálják a kisebbségi jogok érvényesülését a másik országban.

(A kiállítás október 10-ig a Centrális Galériában, a budapesti Arany János u. 32 alatt tekinthető meg.)