Sehol sem jut menedék a hajléktalan nőknek

Tizenhárom nő álldogál a Podmaniczky utca egyik kapuja előtt az esőben. A földön tömött szatyrok, gurulós táskák. Délután öt óra múlt hét perccel, még majdnem egy órát kell várni, mire kinyit a Rés Alapítvány női menedékhelye. Ötvenen férnek be, ennyien fürödhetnek, ehetnek, moshatnak, alhatnak reggel nyolcig a 10-14 ágyas szobákban. Aki későn érkezik, nincs sok esélye, hogy meleg helyen töltse az éjszakát.

Budapesten csak három intézmény fogad éjszakára hajléktalan nőket, a háromban együtt összesen 173 férőhely van. A fővárosban eközben 3910 hajléktalant számolt össze szokásos éves felmérése során idén a Február Harmadika Munkacsoport, de ennél jóval nagyobbra, 15-20 ezerre teszik a budapesti hajléktalanok számát.

Tíz ágyból csak egy jut nőknek

A rendszerváltás óta megkétszereződött a nők aránya a hajléktalanok között, a szakemberek ma már 25-30 százalékra becsülik ezt. Az ellátóhelyek azonban nem követték az emelkedést, tíz férőhelyből még mindig csupán egy jut hajléktalan nőknek, hangzott el a Bírónők Egyesülete konferenciáján, amelyet a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen keretében szerveztek. (November 25. és december 10. között világszerte demonstrációkat tartanak a nők elleni erőszak ellen, az áldozatok és az emberi jogok kérdéseivel foglalkoznak.)

A Podmaniczky utcai éjjeli menedék a három budapesti hely közül az egyetlen, ahol bárkit befogadnak, aki időben érkezik: nincs szükség tüdőszűrési igazolásra, nem követelmény a józanság sem, mondta Buzás Endre, az intézmény vezetője. A legtöbb női férőhely – 103 – a Budapesti Módszertani és Szociális Központ Dózsa György úti menedékén van. Ide, a 28-45 ágyas szobákba elvben csak olyan nők juthatnak be, akiknek van fél évnél nem régebbi tüdőszűrési papírjuk, és nem ittasak. A harmadik lehetőség a XI. kerületi menedékház, amelynek tíz állandó és tíz krízishelye van nők számára. Az utcáról csak úgy nem lehet beesni, kizárólag olyanokat fogadnak, akiket utcai gondozó szolgálat utal be.

Buzás szerint a Podmaniczky utcai menedék minden éjjel betelik. Hétfő délután fél hatra már vagy harmincan gyűlnek össze a bejáratnál, időseket és huszonéveseket egyaránt látni a várakozók között.

Menekülés a bántalmazástól

A hajléktalanok körülbelül ötöde állami gondoskodásban nőtt fel, sok nő úgy kerül az utcára, hogy valódi otthona soha nem volt. A hajléktalan nők arányának emelkedésében közrejátszhat egy viszonylag új, néhány éve megjelent tendencia: vidékről jönnek Budapestre dolgozni mint családfenntartók, küldik haza a pénzt az otthon maradt férjnek, gyerekeknek, közben a távolság miatt fellazulnak a kapcsolataik, és ha elveszítik a munkájukat, magukra maradnak. Gyakori az is, hogy a válás után egyedül maradt nő nem tudja fenntartani a lakást, és arra is van példa, hogy a lakást otthagyják a felnőtt gyereknek, így maradnak maguk otthon nélkül.

Tévhit, hogy válás után a lakás mindig a nőé maradna – mondta a konferencián Buzás előadótársa, Hoffmann Krisztina szociális munkás. Ha a bíróság megosztott lakáshasználatot rendel el, és a válás oka családon belüli erőszak volt, a nők inkább a lakást odahagyva elmenekülnek, magyarázta. A hajléktalan nők nagy része súlyos, családon belüli bántalmazás után kerül az utcára. Az ellátásban dolgozó szakemberek szerint a nők a férfiaknál is rosszabbul élik meg a család, a lakhatás, a biztonság elvesztését. „Hamar összeomlanak, leépülnek” – fogalmazott Buzás. A traumák gyakran rövid idő alatt súlyos pszichés megbetegedéshez vezetnek.

Modern cselédek

A hajléktalanságot nőként, egyedül szinte lehetetlen túlélni. A hajléktalan nők többsége az utcán is kapcsolatban él, de ezek a kapcsolatok szinte mindig a kiszolgáltatottságra épülnek. „A nő kiszolgálja a férfit, cseléd tulajdonképpen, aki kimossa a férfi ruháját, ételt visz neki” – mondta Buzás.

Tapasztalatai szerint gyakori, hogy a hajléktalanság határán élő, de még lakással rendelkező férfiak elvben házvezetést kérnek a hajléktalan nőktől ott lakásért cserébe, a gyakorlatban viszont szexet is követelnek tőlük. „Gyakran kell tudatosítani a lakóinkban, hogy ez bizony prostitúció.” A fiatalabb hajléktalan nőket sokszor a szó szoros értelmében is prostitúcióra kényszerítik, szexuális zaklatást, bántalmazást pedig mind más hajléktalanoktól, mind járókelőktől, például buliból hazafelé tartó fiataloktól elszenvednek.

A bántalmazottak feljelentést szinte soha nem tesznek, akkor sem, ha kijön a rendőr. A Podmaniczky utcai menedékhely vezetője mindössze egy esetre emlékszik, amikor sikerült rábeszélni egy hajléktalan nőt arra, hogy ő is kérhet távoltartást. A nő – régi lakójuk – egy erdőben élt az élettársával, aki hosszú ideje terrorizálta. Akkor szánta rá magát arra, hogy segítséget kérjen, amikor a férfi baltával fenyegette. A rendőrök a bejelentés után felkeresték a férfit a munkahelyén, beszéltek a főnökével is, a fenyegetés ezután megszűnt.

Törött bordák

"Fizetős szálláson voltam két évvel ezelőtt. A párom kihozott, mondván, segítsek ápolni a beteg édesanyját" – kezdi mesélni történetét a Podmaniczky utcai sorban megszólított ápolt, középkorú asszony. Ági kapcsolata hat éven át tartott, ő dolgozott egyedül, ő tartotta el a férfit, aki verte. "47 évesen rohadtul szerelmes voltam bele" – magyarázza keserűen. Utoljára olyan súlyosan bántalmazta, hogy vérezni kezdett a feje, három bordája eltört. Ekkor kihívta rá a rendőröket.

A kapcsolatnak vége lett, a férfi maradt az önkormányzati lakásában, Ági újra az utcára került. Most egyedül él. "Élvezem a szabadságot, azt, hogy magamra keresek" – mondja. Az éjjeli menedékhelyet dicséri, szereti, hogy reggel adnak kávét, azzal indítja a napot, mielőtt munkába indulna. Idősgondozással keres pénzt, azután ajánlott neki munkát egy házaspár, hogy az asszonynak segített felvinni a szatyrát a lépcsőn.

Ágihoz hasonlóan korán beállt a sorba egy nála kicsit idősebb, őszes hajú asszony, aki Marikaként mutatkozik be. Jól ismeri az éjjeli menedéket, bennfentesként mesél a szokásokról. Ha nagy a hideg, hoznak ki a beengedésre váróknak teát, az érkezési sorrendet tiszteletben szokták tartani, előzés, tolakodás nincs. Azt mondja, ő még nem aludt kint az utcán éjszaka. Ha nem jut be, átmegy a Dózsába, ha ott sincs hely, a barátjához megy éjszakára, akinél egyébként csak a hétvégéket szokta tölteni. "Iszik" – csak ennyit válaszol, amikor arról kérdezem, miért nem tud gyakrabban a férfinél aludni. "Azt mondják, ebből ki lehet keveredni, de hogy? Ahhoz egy jó társ kellene" – mondja.

Nemcsak a férőhely kevés, egyelőre nincsenek kifejezetten a nők számára kialakított, bejáratott kivezető utak sem a hajléktalanságból. A RÉS Alapítványnál most kezdtek kidolgozni egy kísérleti, speciális rehabilitációs programot számukra. A program a hajléktalan nők élethelyzetére, a hajléktalanság okozta sérülések feldolgozására, a női szerepek visszaadására, az önálló életvitelre koncentrálna.