Kenőpénz kalauznak, rendőrnek, ügyintézőnek

Rendőr

Bár a felmérések szerint Magyarországon egyáltalán nem a rendőrséget tartják a legkorruptabbnak , érdekes módon a hozzánk beözönlött élményanyag legalább hetven százaléka erről a területről merít. Ezt a dolgot talán legfrappánsabban neofrix foglalt össze nekünk személyes hangú vallomásában:

De sok mindennel felsültem én már! Sorolhatnám napestig. Egyetlen dolog van az életemben, ami mindig, minden körülmények között, kifogástalanul sikerült: a közlekedési rendőr megvesztegetése.

Foszti szerint a rendőrök bevett kérdése, amikor le akarják fizettetni magukat, így hangzik: „Ön mit dolgozik?” Így mérik fel, hogy mekkora összeget lehet majd kialkudni az állampolgártól. Ha viszont éppen egy szégyenlősebb rendőrrel hoz össze minket a sors, akkor a jól ismert mondattal a megfelelő irányba tudjuk terelni a kedélyes beszélgetést: „Nem tudnánk ezt valahogy máshogy megoldani?”

Tegyük azért teljessé a rendőri intézkedések sajátos dramaturgiáját:

1. A várható büntetés, a fáradságos ügyintézés, az autó hosszas nélkülözésének felvázolása a megszeppent állampolgárnak;
2. rávezetés;
3. ajánlattétel;
4. köszönés helyett burkolt fenyegetés, hogy ha szólna az ügyről valakinek, tudni fogják a nevét, a címét és a rendszámát.

A naiv embert tényleg rá kell vezetni a dologra. Zsolt saját esetén érzékeltette ezt a módszert:

– Jó napot! Tudja ugye, hogy a rendőrök mindig a kanyar után állnak?
– ????
– És azt is tudja, hogy vezetés közben nem telefonálunk?
– Igen.
– Maga amolyan fontos ember, ugye?
– Áááá, nem... egyáltalán...
– Ahaaa. Tudja, hogy mennyi a bírság? Tízezer forint!
– Húúúha!
– Na, mondja, mit szeretne! Mit szeretne!?
– Hááát...
– Na, mondja már!
– Háát, olcsóbban megúszni.
– Na látja! Szóval?
– Hát, izé...
– Jól van, akkor segítek! Gondolkozzék a tízezer töredékében!

Némi hezitálás után, más kiutat nem látva, piruló arccal elővettem a belső zsebemből a tárcámat, kinyitom, kifordítom belőle az összes nálam lévő pénzemet, ami két darab papír kétszázas volt. A rendőr ránéz – az arcát nem láttam.
– NA MENJEN A FENÉÉÉBE! – Legyintett, majd szaladt gyorsan a másik megállított autóhoz.

– Biztos Úr, mennyibe kerülne, ha egy másfajta eljárást alkalmaznánk?
– A külön elbírálás ötezer forint.
– Mi lenne, ha csak háromezer lenne?
– Ez itt nem piac, kérem.
– De ha mégis az lenne?
– Rendben, jó lesz három is.

– Gyorshajtás?
– Igen.
– Mennyi?
– 78 km/h. Le kellene adnia a jogosítványt, be kell mennie Szentendrére az őrsre.
– Két gyerekkel? Sietünk. És mégis, mennyibe kerül?
– Elvileg ötven–százezer forint körül.
– És gyakorlatilag?
– Amennyit gondol.

Sokat gyalázzák a rendőröket, pedig igazán ügyfélbarátak tudnak lenni, ha pénzről van szó. Bálintot hajnali háromkor vették alapos rutinellenőrzés alá. A rendőr még a szemébe is belevilágított, hogy megvan-e a kontaktlencséje. Végül csak sikerül hibát találni, nem volt nála a kötelező biztosítást igazoló csekk.

– Sajnos el kell vennem a papírjait, itt kell hagyni az autót, és az eljárás után kábé ötvenezer megfizetésével visszakaphatja az autóját. Vagy esetleg büntesse meg magát. – Mivel nincs nálam kápé, elkísér bekapcsolt villogóval (!) a következő bankautomatáig, ami konkrétan száz méterre van a rendőrőrstől. Ő megy elöl, mutatja az utat. A rendőrök nagyon segítőkészek tudnak lenni.

A már idézett Foszti és barátai egy esős estén éppen a dílerüktől tartottak hazafelé, amikor megállította őket a jard. A kocsijukon nem volt rendszám, a sofőr ittas volt, nem volt nála semmilyen papír, gyorshajtottak, záróvonalon előztek, és tele voltak fűvel. A zsaru egyből alkudni kezdett. A gond azonban az volt, hogy a fűvásárlás után nem maradt náluk elég pénz.

A rendőr ekkor megpróbálta az akkoriban még újdonságnak számító mobiltelefonra rátenni a kezét, de az céges volt, nem adhattuk oda. Végül megegyeztünk egy napszemüvegben. Mondjuk, Ray Ban volt, de nem vette észre, hogy törött.

Még a kilencvenes évek elején történt, de jellemző. Tamást egy nagyon szerény, de osztrák rendszámú cégautóban ülve állították meg. A két rendőr bebizonyította, jobb neki, ha nem kekeckedik és kifizeti „a helyszíni bírságot”.

Vidáman közöltem velük, hogy erre esélyem sincsen, mert csak tizenhét forint van nálam. A közeg nem hitt nekem, mondván, akinek ilyen autója van, az csakis több köteg 8000 dolláros bankjeggyel járkálhat. A rendőr addig forszírozta a dolgot amíg át nem adtam a tárcámat, amit tüzetesen átkutatott, majd kis gondolkodás után kivette belőle a tizenhét forintnyi aprót.
– Ruppótlan kis nyikhaj! – búcsúzott a rend őre.
– Anyád most biztos büszke rád! – búcsúztam én.

Foszti másik története: A Keletinél fényes nappal véletlenül áthajtott egy piros lámpán, a rendőrök azonnal levillogták. Bármennyire is próbálta magát lefizettetni a rendőr, nem volt nála elég készpénz.

A kérdésre, hogy hol dolgozom, egy hirtelen jött ötletből azt válaszoltam, hogy csapos vagyok XY szórakozóhelyen. Erre felvillant a szeme, amit persze észrevettem, és felajánlottam, hogy ha betérnek valamelyik nap a kollégájával, a vendégeim lesznek egész este, és megmondtam, mikor vagyok pultban. Megegyeztünk. Persze sose voltam csapos sehol, így azóta is hiába keresnek XY szórakozóhelyen. Így fizettem le a zsarukat virtuális sörrel.

Pitiánerdíjra érdemesek azok a rendőrök, akikről Eszter számolt be:

Sírtam-ríttam nekik nagyon, hogy nincs nálam egy vas se, édesanyámhoz megyek stb... A vége ez volt, szó szerint: Na jó, most elengedjük, de ha úgy érzi, hogy hálával tartozik, akkor délután 5-ig még itt vagyunk.

Az utóbbi időben a belső ellenőrzés erősödése láthatóan körmönfont technikákra kényszeríttette a rendőröket. Ferenc az emeleti ablakukból látta, hogy az igazoltató rendőrök kinyittatták az autó csomagtartóját, oda kellett betenni a pénzt. Vezető behajol, beteszi a pénzt, aztán a rendőr is behajol, ő meg kiveszi. Mehet tovább.

Tamás és barátai hatan ültek az ötszemélyes autóban, amikor leállították őket. A rendőrök hosszan, nagyon hosszan vezették fel a dolgot, mire Tamás végre rájött, neki kell kimondania a „hogyan intézhetnénk el ezt másképp” jelszót.

Azt mondja az egyik, na végre, hogy kinyögöm. Azt mondta, most előremennek az autóba mintha épp a büntetést töltenék ki, mi pedig rakjuk egy borítékba annyit, amennyit gondolunk. Ezt azért kellett, mert szerinte kamerázva van a terület.

Istvánnál ez így történt:

– Akkor mit csináljunk magával?
– Szidjanak meg!
– Az nem elég, büntesse meg magát!
– Ötezer forint szerintem elég nagy büntetés.
– Na jó, most visszaadom az iratait, tegye közé a bankjegyet, és nyújtsa át a kollégámnak. Tudja, nem lehetünk elég óvatosak, mert minket is ellenőriznek.

Gábort a rendőr megkérdezte, mennyit érne meg neki a dolog.

Smucig vagyok, csak ötezret ajánlottam, kicsit fanyalgott, de elfogadta. Mikor elővettem volna, elmagyarázta részletesen, hogy üljek vissza a kocsiba, tegyem bele a forgalmiba, és amikor kiszállok, a forgalmit adjam át. Arról is kioktatott, hogy ha másik rendőr megkérdezi, hogy mi történt az igazoltatásnál, mit mondjak. Rögtön a rendőrségre akartam menni feljelentést tenni, de aztán nem mertem, és időm sem volt rá.

Ez itt nem a kötelező vörös farok, de szeretnénk leszögezni, hogy nem minden rendőr korrupt. Írt nekünk rendőr is:

Pár éve egy kelet-magyarországi faluban házaló kisebbségi famíliára figyeltünk fel. Akkoriban felénk sok volt a besurranásos lopás. Amikor igazoltattuk őket, kiderült, hogy a testvéri Romániából származó famíliáról volt szó. Meghatároztuk neki, hogy melyik irányba hagyják el sürgősen a falut, amikor az egyik öregasszony előhúzott ötezer forintot. A kolléga szólt neki többször, hogy tegye el villám gyorsan, de erre ő betömte a mappámba. Én erre megbilincseltem, és előállítottuk. Rosszul járt. Péntek volt, csak hétfőre tudtak neki tárgyalási fordulót szervezni. Bár addig ingyen lakott a fogdán, és enni is kapott.

Buszon és vonaton

Az alap, hogy a vonaton a kalauznál is megválthatjuk kedvezményes menetjegyünket. De mi folyik a buszokon? Adrienn írta:

Gondolom, millió emberrel előfordul, ami velem is megesik két-három heti rendszerességgel. A Volánbusz járataim szoktam utazni hétvégén, és a sofőrök nagy része felajánlja, hogy fizessek kevesebbet, de nem ad jegyet (a kábé ezerforintos jegyre szokták mondani, hogy hatszáz lesz, de üljek közel...), nem szoktam belemenni, ne engem büntessenek meg.

Kérdezem a Volánbusz-vezetőt a Budapest–Esztergom vonalon, mennyi lesz a jegy. Válasz: 350 Ft. Ha kér jegyet. Ha nem, 180. (Katalin)

Ilyen bevezető után már érthetővé válik a poén. Gergő szerda reggel ezt a beszélgetést hallgatta ki a buszon:

Utas: Egy diákot kérek Budapestig.
Buszvezető: Simát, vagy karácsonyi kedvezményeset?

P. L. úgy tapasztalta, hogy ha a saját zsebre dolgozó sofőrök adnak jegyet, azt az utazás végén visszakérik.

Mobiltelefonon folyamatosan tartják egymással a buszsofőrök a kapcsolatot, így hiába van sűrű jegyellenőrzés, pontosan tudja minden sofőr, hogy melyik megállónál fognak felszállni hozzá az ellenőrök. Lebukni nehéz, papíron minden rendben van, hisz az ellenőrök mindenkinél találnak jegyet, hosszú távon mégis pórul fognak járni az utasok is, és a sofőrök is, hisz a statisztikákból kijön, hogy alig van jegyeladás azokon a vonalakon, alig van utazó, ergo jöhet a járatritkítás, sofőrök elbocsátása stb.

Purgát a villamoson kapta el az ellenőr. Közölte vele, hogy ha nem tudja helyben kifizetni a bírságot, és csekket sem akar, akkor lehetősége van a „helyben széttépett jegy” illeték kifizetésére. Ez kétszáz forintba került.

És végül két szép történet vasutunk világából. Domi Budatéténynél kért kiegészítő jegyet a kalauztól Érdre:

Kalauz: Adj egy ötvenest, jó?
Én: Jónak jó, persze, mondjuk a jegyem csak 28 forint lenne.
Kalauz: Ööö..ö, akkor adj egy húszast.
Adtam, és sikerült megállnom, hogy ne mondjam közben azt, hogy »vigyázz, ne egyszerre költsd el!«.

Hodi egy magyar kalauz országimázsépítő tevékenységéről számolt be. Öt évvel ezelőtt arra kérte meg a kaller a vonaton, hogy tolmácsoljon neki angolul, mert egy tizenkét fős turistacsoportnak nem volt rendben az intercityjegye. Nem potyáztak, volt jegyük, csak a helyjegyeik egy előbbi vonatra szóltak, amit lekéstek.

A kalauz elővett egy papírlapot, és elkezdett rá számokat írogatni és összeadni. Azt mondta, hogy tizenkét főre ennyi az új pótjegy ára, plusz ennyi a büntetés. Megmutatta a fiúknak, akiknek rendesen guvadt a szemük a végösszeg láttán, és alaposan kétségbeesett tekintettel pislogtak rám, hogy most akkor mi van? Kezdtem kellemetlenül érezni magam, mire a kalauz egy pillanat alatt enyhített a szigorán; elmosolyodott és így szólt: »Mondja meg nekik, hogy nem vagyok gonosz, és ezt az összeget nem fizettetem ki velük, ha mindannyian (értsd, mind a tizenketten) meghívnak a büfékocsiban egy üveg sörre.« A fiúk beleegyeztek, a kalauz megköszönte a tolmácsolást. Utána hazáig azon tűnődtem, hogy mit fognak ezek a fiatalok gondolni Magyarországról.