Horn Gyula titkárnője szerelmes levelet írt Bokros Lajosnak

Dunai Imre ipari miniszter annyira unalmas ember volt, hogy a bábolnai látogatáson lévő Horn Gyula egyszer fogadásból elaltatott egy appenzelleri hegyesbóbitás tenyésztyúkot pusztán azzal, hogy magnóról lejátszotta neki Dunai egy parlamenti interpellációra adott válaszát. Nagy Frigyes agrárminiszter ezen annyira nevetett, hogy belecsúszott a Franck-Deschamps-féle trágyaforgatóba, és bele is fulladt volna, ha a Gyula nem dobja neki oda a speciális, csak neki csináltatott, másfél literes vodkásüvegét. Horn Gyulának egyébként olyan erős személyes kisugárzása volt, hogy egy alkalommal kézrátétellel megszüntette Pécsi Ildikó korpásodását.

Ilyesmi sztorikra számítottam, amikor megkaptam Baranyi Máriának, Horn miniszterelnök egykori titkárságvezetőjének a frappáns, Egy előszoba titkai – Horn Gyula közelről – 1994 – 1998 című könyvét, aztán jól meglepődtem. Príma és – fura ilyet mondani, de jó értelemben vett – technokrata írásról van ugyanis szó, ami kicsit nehezen adja meg magát az elején, hogy egy idő múlva rájöjjünk, a magyar West Winget tartjuk a kezünkben. Úgyis, mint az Elnök embereit. Na jó, MSZP-s West Winget, dehát nekünk ez jutott, ami a legkevésbé sem Baranyi Mária bűne.

A metszett szemek hatalma

Baranyi 94 és 98 között vezette Horn titkárságát, ami a rengeteg adminisztratív teendő mellett azt jelentette, hogy bárki csak rajta keresztül juthatott be a kormányfőhöz, és ez szinte misztikus hatalmat kölcsönzött ennek az apró termetű, főnökéhez hasonlóan kissé ázsiai metszésű szemeket viselő, határozott asszonynak.

Nagyon fiatal vagy amnéziás olvasóim kedvéért mondom, hogy Horn Gyula, akinél ijesztőbb pedigrével senki sem nyert választást Magyarországon (öreg, hétpróbás, egészen elképesztő pártakcentussal beszélő láncdohányos komenista volt, a népi anekdotakincs szerint lelkes ávós, aki dobtáras géppisztollyal állt bosszút a forradalmárokon), a demokratikus idők messze legjobb balos miniszterelnökének bizonyult. Még a teljes, jobbosokkal kiegészített mezőnyben sem vallott szégyent. Fura módon ezt még a komcsievő fideszes vezetők is el szokták ismerni. (Ezúton is gratulálunk a demokratikus politikai elitnek, hogy húsz év alatt képtelenek voltak kinevelni egy Hornnál markánsan ügyesebb miniszterelnököt.)

Csúnya folt a Parlamentben

Szóval kicsit döcögve indul a könyv, a címadó előszoba aprólékos leírásával, a legjelentéktelenebb részletek pedáns felsorolásával, majd az irodai ügyrend mániákusan szőrözős bemutatásával. Bár az pont klassz megfigyelés benne, hogy a parlamenti csúcsirodában négyzetméteres folt volt a szőnyegen, amit rátolt bútorokkal rejtettek el.

Aztán, ahogy egyre előrébb haladunk a könyvben, egyre jobban beszippant Baranyi sajátos stílusa, a már-már mániákusan precíz, ezer részletet felidéző, így egyszerre Zolára és a profi ponyvaregényekre emlékeztető narráció. Időről időre elbágyaszt, hogy egy váratlanul éles megfigyelés vagy frappáns szurkapiszka annál nagyobbat csattanjon.

Gemkapoccsal fekszik?

A könyv két szereplőre fókuszál, a szerzőre és a miniszterelnökre. A szerzőről egy ideig úgy tűnik, hogy az irodai ügyrend és az akaratos, teljhatalmú főnök megszállottja, egy előterjesztés-agyú asszony, aki aktával ébred és gemkapoccsal fekszik, emlékeztetőt reggelizik, és filofax folyik az ereiben.

Aztán apránként kiviláglik, hogy narrátorunk igen határozott, karakteres személyiség, jó megfigyelő, kritikus szellem, és mi sem áll távolabb tőle, mint a főnöke politikai alapú vagy simán szervilis imádata. Vonatkozó idézet az emberről, akit négy évig, napi rengeteg órában szolgált: „Horn Gyula nem szeretett engem, legalábbis ez volt a benyomásom. Én sem szerettem őt.”

Ámor az irodában

Aztán bumm, becsapódik a szexbomba. Annál nagyobbat durran, mert Baranyi nemhogy nem szabad szájú, hanem kifejezetten visszafogott elbeszélő. De bárkitől egészen elképesztő lenne szemérmes erotikától átfűtött leírást olvasni Pintér Sándorról. Igen, igen, nem viccelek, ARRÓL a Pintérről, az akkor még rendőrkapitány, később belügyminiszter Pintérről írja ezeket:

A főkapitány nem volt férfiszépség, de megjelenése határozott karakterről árulkodott. Alacsony, sovány, szívós testalkata, feszes testtartása, egyenes járása erőt sugárzott, ami mindig megdobogtatja a nők szívét. Arca, mint egy agáré, szeme fürkésző, hegyes orra örökké szimatol.

De ez csak előjáték, mert nem sokkal később belép az előszobába az igazi szerelem, ezek után már nem is annyira meglepő módon Bokros Lajos személyében. Nem volt rossz Tatjána levele Anyeginhez, de ez mennyivel erősebb. Tessék összehasonltani:

Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom

vs

Dr Bokros Lajos
Pénzügyminiszter
Budapest

Tisztelt Miniszter úr, kedves Lajos!

Ezután csütörtök reggelenként nem kapok kézcsókot magától, én pedig nem fogok odadörgölőzni a bajuszához. Nem fogok türelmetlenül ki-kinézni a folyosóra, hogy nylik-e már liftajtó, és feltűnik-e, megérkezik-e időben jellegzetes alakja. Azt, hogy Bokros Lajos beírta magát a magyar gazdaságpolitika történetébe, s a nevével jegyzett fejezet sokáig ragyogni fog, mondják el mások. Én a sors ajándékának tekintem, hogy közelről is figyelhettem és érezhettem Bokros Lajost, az embert, a charmeur világfit, az anyját gyászoló fiút, a többnyire magányosfarkasként harcoló és meghasonló embert. Mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam a lemondását? Kérem, tartson meg jó emlékezetében!

Megható, zseniális, és legfőképpen nagyon tökös, hogy ezt az érzelmektől lüktető levelet bele merte írni a könyvbe. Nem beszélve arról, hogy a levél alatt pár sorral – nem viccelek most sem – leprométheuszozza Bokros Lajost. No, és egy jelenetben robotszerű izmait is megvillantja a Monetáris Restrikció Arnold Schwarzeneggerje, aki a Budapest Bank privatizációja miatt tíz percre beugrik Hornhoz, majd egy óra elteltével a „visszajövök” kiáltással távozik, és úgy is tesz.

Egy erőszakos macsó

A főnökéről Baranyi egyáltalán nem rejtegeti a véleményét, egyszerűen kimondja, hogy Horn makacs, sőt csökönyös, a beosztottaival néha pokróc módon bánó, macsó miniszterelnök volt. No, és igen rossz emberismerő. Ha ízléstelen akarnék lenni, mondhatnám, hogy könnyű bátornak lenni, ha az írás alanya szegény már úgysem fog soha értesülni a könyvről, de nem akarok ízléstelenkedni, mert Baranyiról elhiszem, hogy ha Horn magánál lenne, akkor is ugyanezt a szöveget írta volna meg.

Az előszoba titkai a jobb pillanataiban egy Elnök emberei elevenségével képes felidézni a politikai gépezet napi zakatolását, a nagy döntésekhez vezető tudatos és véletlenszerű lépéseket. Néha túlzottan elmerül a részletekben, ezért technikailag úgy érdemes olvasni, hogy az ember ilyenkor gyorsolvasással ugrik pár oldalt, aztán újra lelassít. Baranyi önmagával legalább olyan szigorú, mint a jelek szerint eléggé utált SZDSZ-esekkel, nyíltan kiteregeti több hibáját, és lazán bevallja, hogy néha egyszerűen megkerülte a főnökét, és egyedül intézkedett.

A főnök bizarr lépéseit sem szépítgeti, pédául azt a meghökkentő tényt, hogy egyik legfontosabb, közvetlen munkatársának soha egy szót sem mondott arról, hogy mit is vár tőle igazából.

Csalt a teniszben?

A könyv persze tele van anekdotákkal, fergetegesekkel is, de ezeket most nem lövöm le, elég legyen annyi, hogy a teniszes fejezet például aranybánya. Ja, van olyan perverz vagy öreg olvasó, aki emlékszik arra, mekkora botrányt kavart, amikor a Financial Times (edit: elnézést, tévedtem, a Magyar Narancsban jelent meg Charles Fenyvesi cikke) annak idején személyiségprofilt közölt Hornról, amibe beleírták, hogy alkoholista, és csal a teniszben? Baranyi a teniszről ezt írja: „Ha kétség merült fel egy ütésével kapcsolatban, vitába szállt, és addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg többnyire a saját javára ismertette el.” Az alkoholizmus vádját viszont kerek perec tagadja.

Ha az eddigiekből úgy tűnne, mintha könyvében Baranyi népszerűséghajhászásból nagyokat rúgna egy védekezésképtelen haldoklóba, az csak azért lehet, mert természetszerűleg főleg a meglepően kritikus elemeket emeltem ki. Az egykori titkárságvezető összességében lefegyverzően őszinte – de legalábbis annak tűnő –könyvet írt, amiből az is kiderül, miért töltött négy évet napi tizensok órában Horn mellett.

Aki képes váltakozó ritmusban, kihagyásokkal olvasni, pártállástól függetlenül jól szórakozhat az Egy előszoba titkain.