Alfréd
-7 °C
2 °C

A legnagyobb fordulat jöhet a rendszerváltás óta

2010.04.23. 08:15
A két forduló között egyik párt sem hozott új stratégiát, de még új érveket sem tudtak mondani maguk mellett. A választás azonban lehetőséget adott egy erős fordulatra a húsz éve tartó demokratikus konszolidáció történetében, és ilyen értelemben a Demokrácia és Dilemma Intézet különös jelentőséget tulajdonít a 2010-es választásoknak.

Dermedt várakozás

A két forduló között mindegyik párt ott folytatta fél gőzzel, ahol az első nagy megmérettetés előtt abbahagyta. A Fidesz egyszerre ígért háromharmados konszenzust meg változást, és hátrált visszafelé, jelezve, hogy hiába vár, aki gyors javulásról álmodik. Egyre távolabb tolódik az adócsökkentés ígérete, most már ott tart a párt, hogy az érdemi nagy lépések előtt egy tényfeltáró bizottság vizsgálja majd a gazdaság helyzetét.

Ráerősítettek a Fidesznél a részben szimbolikus gesztusokra (kivizsgálások, kettős állampolgárság, kisebb parlament), és a hétköznapokat meghatározó gyors intézkedések közül mára csak a nagy önkormányzati reform maradt. Kormánynévsor Orbán Viktor szerint még nincs, a zavart jelzi, hogy Schmitt Pál is összevissza beszélt, amikor jövőjéről faggatták.

Orbán Viktor kihagyta a Budapesten eldöntetlen körzeteket, és vidéken sem tartott nagygyűléseket, inkább épphogy csak megmutatta magát néhány városban. Vasárnap viszont nagyobb buli várható a két héttel ezelőttinél a Vörösmarty téren, a párt sokkal látványosabban hívja szimpatizánsait, mint az első forduló idején. A hónapok óta tartó nagy visszafogottság után ezúttal talán Orbán is engedi majd felszabadultan kiabálni híveit.

Az MSZP-nek nem jutottak eszébe érdekes és új érvek a Fidesz kétharmados ambícióival szemben, maradt a népfrontos-ijesztgetős vonalon. A párt egymásnak feszülő belső frakciói alig bírnak magukkal, üzengetnek és tervezgetnek, a „gyorsan váltsunk nevet” elgondolástól a „várjunk az önkormányzati választás utánig” terjednek az ötletek. Négy jelöltet visszaléptettek, és kitalálták, hogy a Fideszen és önmagukon kívül az összes pártot megjelenítik.

Szanyi Tibor a párt vezetésével összhangban, azonban minden kollégájánál hangosabban csalást kiáltott, majd nagyobb pofonba ment bele, mint Budaházy György 2002-ben. Utóbbi ugyan tényleg megverette magát a rendőrökkel az Erzsébet-híd elfoglalásakor, de legalább híres lett a csalásdialektikával. Szanyi viszont valószínűleg végleg kibukik a politikából csalásos öngóljával.

Az LMP labdadobálással zárt az előző kampánycsend előtt, most meg virágültetéssel akciózott. A párt két forduló közti legfontosabb gesztusát sem maga tervezte, hanem az MSZP dobta fel nekik a labdát: az álságos szocialista visszalépéses kegy elutasítása volt leglátványosabb lépésük.

A Jobbik most is elképesztő mennyiségű lakossági fórumot tartott, de országosan érdekes új témával nem jött elő.

Egyik ellenzékbe készülő pártnak sem jutott eszébe legalább egy kis értelemmel telítenie a kampány finisét. Például egyik sem kezdte el magyarázni, hogy mit gondol a Fidesz által nagy óvatoskodva felvetett témákról, például a kétharmadot igénylő törvényekről (kettős állampolgárság, önkormányzati reform, választójogi törvény átalakítása, új médiatörvény). Persze a témák felvetésén túl a Fidesz sem árult el semmit a tervekről, azonban egy „így lehetne, úgy meg nem akarjuk” típusú szöveggel elébe lehetett volna menni a közelgő parlamenti vitáknak, és érdekesebb irányba lehetett volna vinni a kampányt.

Gyorsan benyújtandó új törvényjavaslatról csak az LMP beszélt (a pártfinanszírozásról szól majd), de ezt már mondták az első forduló előtt is. A „szavazz ránk, mert akkor jó lesz” üzenetet a két forduló között egyik parlamenti párt sem volt képes meghaladni.

Mire jó ez?

Mégis, a DeDi szerint van ok arra, hogy általában jó dolognak tartsuk az idei választást. Elsősorban azért, mert vélhetően javított valamit a magyar demokrácia megtépázott méltóságán, és így talán népszerűségén is.

Át lehetett élni, hogy el lehet kergetni a hatalmon lévőket. Erre nagy igény volt 2006 ősze óta. Igazán akkor élhetik majd át szavazók tömegei a bosszú édességét, amikor az MSZP ellenzékben próbálja összekapni magát, és várhatóan még hónapokig három párttól kapja vissza egyszerre, hogy „de ti még rosszabbak voltatok”. Meg amikor az eddig is csak félig visszanyelt belső indulatok elszabadulnak, és a szocialisták a következő hónapokban egymás torkának ugranak. Vagy amikor majd végignézzük, hogy mi lett az egykori SZDSZ-es képviselőkkel.

A választás arra is jó volt, hogy az elmúlt húsz évben a parlamentet meghatározó és közhelyes önismétlésükkel a politikát unalomba fullasztó pártok leckét kapjanak, és átéljék, hogy kaphatnak új kihívókat is. A Jobbik és az LMP felfutása fontos intő jel a régieknek. A Fidesz látványosan megijedt a Jobbiktól, az MSZP meg az LMP-től. A versenyhelyzet általában növeli a teljesítményt, az újak a régieket is jobb munkára serkenthetik.

Ráadásul az egymással is hadakozó két jobbos – két balos erő bekerülése teljesen új parlamenti logikát sejtet, ami érdekesebbé, és ezáltal vonzóbbá teheti a politizálást.

Az új magyar pártrendszer

Valószínűsíthető, hogy a mostani választással lezárult a rendszerváltás utáni konszolidáció első nagy fejezete. A mostani Fidesz–KDNP ideológiai tarkaságával és nemzeti szólamokkal vegyített középbalos retorikájával némileg emlékeztet az 1990-es MDF-re, de annál sokkal összeszedettebb és mindenképpen erősebb kézzel irányított alakulat benyomását kelti. Ahogy Tokfalvi kolléga szellemesen megjegyezte, lett egy nagy Általános Párt. Amiről azonban fontos megjegyezni, hogy alapvetően az 1989-es eszményekből indul ki.

Közben a rendszerváltást megelőző elit másodvonalának pártja súlyos identitásválságba került. És ugyan a közel 20 százalékával fontos erő maradt, ám hasonló karanténba szorult, mint 1990-ben, hiszen az MSZP-t most 20 év után újra az összes többi párt élesen elutasítja.

A két új párt pedig már nem a rendszerváltás logikájához kötődik, hanem a közepesen sikerült első két évtized konszolidációs kísérletére adott válaszokat képviselik. Az LMP és a Jobbik elitellenessége már a demokrácia első elitjének elutasításának élményéből táplálkozik, és nem a 89-es politikai forradalomhoz képest definiálható identitásuk.

A demokráciakritikájuk lényege azonban nagyon eltérő. A Jobbik ennek az új demokratikus hagyománynak sok alapvetését is tagadja. Az LMP csak az új rendszer tökéletlenségét, de nem annak sarokpontjait támadja.

A DeDi-féle pártcsaládfa

Ilyen szempontból a balos-jobbos felosztás erőltetettnek is tűnik, és pusztán az 1990-es demokráciához való viszonyt nézve a Fidesz és az LMP, illetve az MSZP és a Jobbik hasonlítanak inkább egymásra. A Fidesz a rendszerváltás gyermeke, az LMP az unokája, hiszen mindkettő ugyanazokból az alapvető szabadságeszményekből, a polgári demokrácia elveiből indul ki.

Az MSZP-t még mindig elképesztően erős pártállami gyökere (lásd a párt vezetőinek élettörténetét) akkor is a nyolcvanas évek diktatúrájához húzza, ha közben idén éppen a demokráciáért aggódva kampányolt. Éppen a demokrácia lényegének nem értéséből fakadtak azonban kormányzati kudarcaik. Lendvai Ildikóék MSZMP-s és Gyurcsány Ferencék KISZ-es szocializációja olyan béklyónak bizonyult, amely ideológiai katyvaszon és önmagáért való hatalmi ármánykodáson túl más gondolkodási modellt nem engedett érvényesülni.

A családi példánál maradva az MSZP a rendszerváltás mostohaszülője, aki tessék-lássék engedett a fiatalok nyomásának, de gondolkodása érdemben nem változott, és tiszta szívből megszeretni sem tudta kényszerből befogadott rokonait.

A Jobbik a rendszerváltás destruktív unokája, pokolba kívánja az egész családot, a látszat kedvéért sem mosolyog a többiekre. Éppen ezért egész identitása erősen függ az MSZP létezésétől. Ha hülyék az öregek, könnyű eladni a normális esetben egyébként viszolyogtató hőbörgést is. A párt csak akkor válhat komolyan vehető politikai alakulattá, ha be tudja bizonyítani, hogy az indulatok meglovagolásán túl vannak épkézláb ötletei is, és a tévébetiltáson meg a cigányozáson kívül is gondol valamit a világról. A párt mostani káderállománya kevés reménnyel kecsegtet talpon maradásukra, de az is igaz, hogy eddig nem is voltak különösképpen rákényszerítve a gondolkodásra. Ráadásul a többiek hülyeségének újratermelődése sem zárható ki teljesen, és ha tovább forrnak az indulatok, akkor később is elég lesz az őrjöngés tizenöt százalék fölötti eredményhez.

A DeDi mind a négy parlamentbe került pártnál látja az osztódás veszélyét. A Fidesz a KDNP felpumpálásával, illetve az elégedetlenkedők ottani megerősödésével kitermelheti saját mérsékelt ellenzékét. Az MSZP belső megosztottsága (Gyurcsány Ferenc, Szili Katalin, Mesterházy Attila vezetésével legalább három komoly frakció verseng majd) robbanás közeli helyzetbe tolta a pártot. Az LMP-nek még meg kell találnia az identitását, és ez a tagság egy részét képező bázisdemokraták és a hatékony politizálás hívei között lehetnek még nagy vitákat. A Jobbikban a gárdás vircsaft kedvelői és a szelídülő középre húzók közötti vetélkedés hozhat még harcokat.

Új világ

A lényeg, hogy új helyezkedés indul egy nagyon erős új kormánytöbbség árnyékában, ami mindenképpen lényegi fordulatra ad lehetőséget az 1989-cel kezdődő demokratikus konszolidáció történetében. A DeDi elemzői nem őrülten optimisták, de azért örülnek a lehetőségnek.

A hetenkénti értékelések szigorú rendjét most felfüggesztjük, de azért figyelni fogjuk, hogyan tud élni az új helyzettel Magyarország. Köszönjük a tizenhárom pénteken át tartó figyelmet.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!