Rogán Antal, Krisztus teste és a betonkocka

És akkor Rogán Antal odalépett a püspökhöz és a nyelvére vette a Szent Ostyát. A bennem rejlő kis piarista üveges tekintettel figyelte a jelenetet.

De hogy jutottunk el idáig?

Bár a piarista szerzetesrend a rendszerváltás után nem sokkal visszakapta az Erzsébet híd pesti hídfőjénél álló régi gimnáziumát, a hatalmas épület felújításával és átépítésével csak 2011-re készültek el teljesen. A diákok már májusban beköltöztek, de a kápolna felszentelése csak pénteken történt meg.

Bár a rendalapító Kalazanci Szent József kifejezetten a Róma utcáin csellengő szegény gyerekeknek alapította első iskoláját, a magyar és főleg a budapesti piaristák a módos keresztény középosztály utánpótlás-neveldéjévé lettek. Harmincnál valamivel többen jártunk az osztályba a VIII. kerületi Mikszáth térre – igen, én is –, és ebből jó húszan laktak a II. és XII. kerületben, egy fiú származott a környékről. Szinte mindenkit felvettek az egyetemre, gyakorlatilag azokat kivéve, akik direkt nem akartak tovább tanulni. Akik akartak, azok közül a legtöbben orvosok lettek, alig várom, hogy mindenféle betegségek támadjanak meg.

Ez közvetlenül a rendszerváltást megelőzően történt, az osztálytársaim jelentős része már akkor síelt, szörfözött, vitorlázott és lovagolt, a külföldi nyaralás és a nyugati autó természetesnek számított.

Az iskola világnézetileg a Fidesz–KDNP hátországa, az ünnepi misén nem véletlenül volt jelen Orbán Viktoron kívül Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Rétvári Bence és még két KDNP-s parlamenti képviselő, Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Mádl elnök és Antall miniszterelnök özvegye, továbbá a keresztény elit több más tagja.

Én már talán kiestem a keresztény elitből, ezért némi izgalommal hatoltam át a fémdetektoros kapun. Az épület felújítása első pillantásra iprímán sikerült: amit bölcsészkaros koromban penészesnek és szürkének éreztem, az most fényes, szellős, világos. Ez az érzés a folyosókon járva csak fokozódott.

A gimnáziumi szárny – a másik épületrészben teológiai főiskola működik – leglátványosabb modern eleme az egykori udvarba épített, enyhén befelé dőlő falú tornaterem. A tornaterem tehát nem tölti meg teljesen a korábbi udvart, hanem különálló, simított beton felületű, színes festett sávokkal borított, külön épületként áll benne. A régi, a felújított és a modern, illetve a semleges sárga folyosók és a színes sávok összjátéka első blikkre kifejezetten szerencsésen sikerült.

A kápolna, ahol a misét tartották, alaposan meglepi azokat, akik csak Egyetemi Színpad korában jártak a helyiségben. A Duna felé néző ablakok feltárásával fényben úszó, a korábbinál nagyobbnak tűnő tér jött létre. A tervezők rekonstruálták a régi stukkókat, rengeteg fehér lámpát lógattak be, amitől az egésznek meglepően kellemes hangulata lett, éppen az ellentéte a Mikszáth téri, klausztrofób kápolnának.

Négy év kötelező miséi, majd húsz év kihagyás után bizarr érzés volt fotósok és operatőrök gyűrűjéből figyelni egy gimnáziumi misét. Sokat javult a kórus, és az sem ártott, hogy nem az osztálytársam, Pusi taposta az orgonát. A katolikus ruházkodásban is óriási volt a fejlődés a rendszerváltás óta. Mi még úgy néztünk ki, mint egy bálás segélyből felöltöztetett dél-oszét árvaház lakói, a maiak bezzeg teljesen vállalható fekete öltönyökben feszítenek. A katolikus elitbe sajnos sok szenvedés a belépő, az iskola mára hatosztályos lett, így az uralkodó osztály zsenge tagjai már hetedikes korukban kénytelenek öltönybe préselődni.

A misét Erdő Péter, a magyar katolikus egyház feje, volt piarista diák celebrálta. Véletlen vagy nem, a szentbeszéde első mondatában felbukkant Orbán Viktor kedvence, a Történelem Ura, de ettől eltekintve az egész esemény üdítően nélkülözte az aktuálpolitikai utalásokat. Az ősi monoteista vallások hasonlóságán is alkalmam volt elábrándozni: a napokban jártam egy zsidó esküvőn, ahol végig a hozományról, a házassági szerződés részleteiről és a lagzi költségeiről volt szó. Erdő szentbeszédéből pedig résztelesen megtudhattuk, kik, mikor és mennyivel finanszírozták Kalazanci Szent Józsefet.

Beszélt még Labancz Zsolt piarista tartományfőnök, aztán jött Orbán. Érdeklődve figyeltem az arcát, vajon tudja-e, hogy a piarista atyák szerettek viccesen utalgatni arra, hogy a zsidóknál egy rosszabb van, a reformátusok. A miniszterelnök bátor ellenkulturális felütéssel indított, miszerint 80-as évekbeli alternatív együtteseket kezdett sorolni az Európa Kiadótól az URH-ig, merthogy miattuk járt először ebben a helyiségben, aztán azért inkább Hamvas Bélára váltott, majd Antall József bon mot-jára, miszerint Európában még az ateista is keresztény, amit a következőképpen szintetizált:

„Európában hívő és nem hívő egyaránt az anyatejjel szívta magába az alapvető keresztény tanokat, vagyis kulturális és morális értelemben az európai ember nem tud kibújni keresztény bőréből."

Na, én pont ezt éreztem egy negyedórával korábban, Rogán Bulvár Antal láttán, úgyhogy Orbán Viktornál a pont. Pedig Rogán ezúttal nem viselte legendás Louis Vuitton-hátizsákját.

A beszéd a továbbiakban visszafogottan, az alkalomhoz illő mederben haladt, mindenfajta áthallásos szöveg nélkül.

A beszédek után a piaristák a tornateremkubus tetején adtak fogadást. Az elején pár percet Orbán is ott töltött. Amikor odalépett, hogy köszöntse Mádl Dalmát, én is közelebb osontam, hátha meghallom, milyen kenetteljes témáról beszélgetnek.

– Gazsi? –kérdezte Dalma Asszony.

– NB II. – válaszolta Viktor, és én éreztem, hogy azért még vannak reményei a világi magyar államnak is.

Kifelé jövet találkoztam egy ismerőssel, aki elmesélte, hogy mára a szegedi mellett a budapesti maradt az egyetlen nem koedukált piarista iskola, és talán ezért sincs nagy túljelentkezés. Annyira, hogy a nagy épületbe átköltözve sem növelték az osztályok számát.  Azt is elmesélte, hogy az új helyen az idős atyák már nem miséznek hajnalonta kis oltároknál.

A mi időnkben még ez volt a szokás, minden évben volt egy jó hónap, amikor reggel hatra kellett bemenni, majd félkómásan, latinul ministrálni az öregeknek az első óráig. Az e célra szolgáló oltárok a kápolna folyosóján, egymás mellett álltak a félhomályban. Hogy el ne aludjunk, gyertyagyújtásban versenyeztünk egymással. Ez azt jelentette, hogy ha két pap egyszerre kezdett misézésbe, a két ministráns egyszerre gyújtotta meg a bal oldali, nagy oltárgyertyát, aztán a rituálénak megfelelően az égő gyufával átsietett a jobb oldali gyertyához, azt is beüzemelte, és az nyert, aki előbb fújta el a saját gyufáját. Egy különösen álmos hajnalon L. barátommal keveredtünk párbajba. L. remekül kapta el a rajtot, félelmetes tempóban galoppozott át a túloldalra, első mozdulatra begyújtotta a túlsó gyertyát majd – mivel a levegőbe csapkodni nem lehetett – boldog mosollyal tette le a gyufáját.

Fél perc múlva rémisztő robbanás rázta meg a kápolnát. Majdnem lenyeltem a műanyag irattartóba bújtatott latin szöveget, a szerzetesem úgy megtántorodott, hogy utána kellett kapnom, L. papja félig térdre roskadt. "Jézusom, az ávósok mégis lerohanták a gimit?" – gondoltam elsőre, de észrevettem, hogy L. válla gyanúsan rázkódik,. Igen, az történt, hogy a diadaltól megmámorosodva a dobozba dugta vissza a még izzó gyufát, pont a foszforos oldalon.

Az új épületben ilyen már nem történhet meg, mert az öregek abbahagyták az egyéni misézést. Cserébe pompás, fényes folyókon mászkálhatnak a jövő piarista öregdiákjai.

Az épületet tervezték: Golda János, Kovács Zoltán, Mészáros Erzsébet

Eredeti tervező: Hültl Dezső