Nem szabad akaratunkból költöztünk

Aki nem olvasott újságot egy évig, annak Devecser jelenleg szorgos kisvárosnak tűnik, ahol az ambiciózus polgármester egyszerre épít parkot, dísztavat, rendőrőrsöt és újít fel középületeket. Mi azonban történetesen a helyszínen voltunk éppen egy éve is, amikor a park helyén Devecser egy falusias negyede állt kockaházakkal, kutyákkal, gyümölcsfákkal, meg a mindezeket befedő vörösiszappal. A nappalijukban gumicsizmában tocsogó embereket látva irreálisnak tűnt, hogy 2011-ben az egyetlen megmaradt tereptárgynál, egy fejetlen Jézus szobornál fogjuk találgatni: a szépen gereblyézett területen hol állt ház I♥MAL felirattal az oldalán, vagy melyik részen lapátolták ki az ablakon az iszapot.

Felkerestük az iszapcunami kolontári epicentrumát is, ahol kevesebb házat rongált meg az ár, de a pusztítás totálisabb volt. A halálos áldozatok többsége is itt élt. A helyzet hasonló: a kis híd, amit tavaly háborús filmbe illő állapotban találtunk, alatta egy felfordult dzsip roncsával, most csak azért tűnt szokatlannak, mert faluszéli hidak nem ilyen rendezett környezetben, szépen földgyaluzott placc szélén szoktak állni, hanem burjánzik körülöttük a gaz meg a szemét.

Igaz, egy éve itt inkább még a falu közepe volt, a patak túloldalán pedig több utcányi ház állt. Ezek kapták nyakukba az iszapömlés első hullámát. Ma a talajcserének köszönhetően vörösnek nyomát sem látjuk, ahogy a házak is hiányoznak. A gyomok olyan vígan burjánzanak, mintha évek óta övék volna a terület.

Akik feltámadtak - Kolontár

A 83 éves férfi és felesége kis híján nem élte túl az iszapcunamit. Három hónapja költöztek be Kolontár új negyedébe.

Katasztrófa: „Hat lépcsőn jött fel az ár. Mentünk először az előszobába, de jött utánunk. Aztán futottunk végig a szobán, a fürdőszobában álltunk meg. A feleségem felült az ablakba, a lába kifelé, én meg a kád szélén álltam. Hogy mennyit? Két órát talán. Csodálkozom, akkor milyen nyugodt tudtam lenni. Az asszony mindenféle hangot adott, én meg nyugtatgattam” – mesélte a 83 éves férfi, majd elcsuklott a hangja, és eltakarta szemeit. A párra az erdész fiai találtak rá, akik nem sokkal a gát átszakadása után quadokkal siettek Kolontárra.

A trauma: „Sok mindenre még most sem emlékszünk – mesélte az asszony, amikor a tragédia emlékéről kérdezünk. - És volt, hogy mind a ketten másra emlékszünk, össze is morogtunk ezen, hogy én azt mondom, hátul rohantunk be a házba, a férjem szerint meg elöl.”
„Persze, hát elölről kerültünk, mondom, úgy mentünk be.”
„De én hátul voltam, teregettem. Na, de hagyjuk.”

Emlékek: „A régi házat még fiatalkorunkban építettük. Az óra maradt meg belőle, meg a kutya. Gömbi talán beszélni is tudna. A fészer felső polcára mászott fel, a gyerekek hozták el este. Azóta nem mozdul mellőlünk” – mondják a barnaszemű keverék kutyáról, ami valóban egy percre sem veszi le a szemét gazdáiról.

Az új otthon: „Kétségbe voltunk esve, hogy mit kezdünk majd ház nélkül, öregen. Ajkán laktunk az iszap után, a legkisebb gyereknél, de hát az a városi élet nagyon rossz volt. Most már három hónapja itt élünk. Úgy érezzük ez az otthonunk.” Ha nem lett volna egyértelmű a berendezett házból, a feleség szavaiból kiderült, hogy az idős pár átvészelte a krízist.

„Ezt Orbán Viktornak köszönhetjük. Itt volt tavaly, és a fiamnak mondta, nyugodjanak meg, lesz otthonuk. Ezt nyugodtan írja le” – derül ki a férj megjegyzéséből, hogy a nép közé szálló politikus alakja milyen erős hatással bír.

„Turi Attila (az épületeket tervező Kós Károly Egyesülés vezető építésze) nagyon rendes volt, rendszeresen járt ide, beszélgetett velünk. Ő kérdezte, hogy mit csináltunk a két óra alatt, amíg az iszapban vártunk. Mondtam, hogy imádkoztunk. Na, akkor kérdte, hogy felírhatja-e a kapu fölé, hogy IHM, mert hogy mi feltámadtunk. Ott is van, nézze meg.”

Bár a kolontári utca egyelőre olyan steril, mint egy falun játszódó teleregény díszlete, az élet várhatóan beindul majd. A lakók szomszédok voltak azelőtt is, a Kossuth és Malom utcában. „Akik elköltöztek, általában megbánják, mikor visszalátogatnak. Ki mert volna arra gondolni, hogy kilenc hónap múlva ilyen lesz?”

Támogatás: Az újrakezdésről kérdezve az asszony ragadja magához a szót. „Két kamion edény, pohár jött Németországból. Egy karitatív szervezet küldte. Használt, de jó dolgok ezek. Kaptunk robotgépet meg derelyevágót is” – sorolja lelkesen, és közben a konyhaszekrény ajtóit nyitogatja.

Kaptak továbbá kétmillió forintot egy Kolontárról elszármazott, és Németországban karriert csináló falubelijük jelentős támogatásából, amit a környékbeli boltokban válthattak be, hogy támogassák a vidéki vállalkozókat is.

Sérelmek: „A falu többi része irigykedik ránk, pedig akkor senki nem irigyelt minket, amikor ez történt velünk” – legyint a férfi, jelezve, nem akar belefolyni az újjáépítés körül keringő pletykálásba.

A kocsmáros elégedett - Kolontár

„Éreztük a gondoskodást az ország részéről” – fogalmazta meg tapasztalatait a médiához szokott kolontári kocsmáros nő. Tavaly emeletes családi háza elvesztése miatt olyan letargiában találtuk, hogy távozáskor annak ellenére is elfogadta gumicsizmáinkat, hogy a falu módos lakója volt. Akkor úgy tűnt, a nulláról kell újrakezdeniük életüket.

Az új otthon: A vörösiszappal elsodort emeletes házban három generáció élt együtt. Most a család már a falu három külön épületében lakik. A nagyszülők és a gyerekek két kisebb, 90 négyzetméteres házat kaptak az államtól, míg a kocsmárosék saját pénzből építenek maguknak. „Jók az államtól kapott házak. Nézzék meg, az új telep minden háza különböző, figyeljétek meg, itt egy dísz, ott egy dísz, mind más.”

Támogatás: „Megkaptuk az egymilliós utalványt, jó hogy tényleg csak bútorra lehetett elkölteni, ami drágább volt, mint máshol, de mégis csak tudtuk használni.” A kocsmáros családja az „ökomenikusoktól” kapott még kétmilliós utalványt, amiből kerti eszközöket, építőanyagot, ruhát, gyümölcsfákat vásároltak.

Trauma: „Sok emlékünk volt, a régi házban élt az egész család. Az emlékeket nem lehet visszaadni.”

Sérelmek: „Voltak, akik jól jártak az árral. Ismerek olyat, aki előtte fröccsöt kért hitelbe, most meg többszörös milliomos. Nem dolgoznak, de rengeteg magánadományt kaptak, mert benne voltak a tévében. A családban van egy kisgyerek, és volt, hogy engem hívtak Győrből, adjam meg a számukat, mert pénzt küldenének nekik.” A kocsmárosnő szerint olyanok is kaptak kétmilliós támogatást melléképület építésére, akiknek korábban nem is állt ilyesmi a kertjében.

Az állatmentő - Kolontár

A negyvenes asszonyt legutóbb akkor láttuk, amikor egy vörösiszaptól csapzott macskával a kezében menekült a letarolt Kolontárról. A pillanatban összesűrűsödött tragédiát olyan sikeresen kapta el Huszti fotóriporter, hogy képével megnyerte a Magyar Sajtófotó-pályázat nagydíját. Elköltözött a faluból, ház helyett a közeli Ajka egy társasházában kért lakást magának és férjének.

A katasztrófa: „Mindnyájan otthon voltunk. Én a kertben álltam, és azt hittem, valami vörös fóliát terítettek le a ház mellé. – emlékezett vissza a kép készítése előtti órákra az asszony. – De a férjem mondta, hogy úristen, áttört a gát. Ő kimászott az ablakon, és fel a padlásra. Az anyósom a disznóól tetején kapaszkodott, én meg mellig álltam az iszapban, amíg el nem vonult. A férjem fentről fogta a kezem” – mesélte, hogyan élték túl az iszapcunamit.

Emlékek: „Az egyik kutyám meg a macska élte csak túl. A kutyát a tévében láttam aztán, a Noé alapítvány találta meg. Felhívtam őket, hogy az az én kutyám, és vissza is kaptam.” Az országos ismertség ellenére is flegmán viselkedő macska élete is jóra fordult. „A cicát kétszer kellett megmentenem. A padláson ült, beraktam egy szennyestartóba, de visszaszaladt. Még egyszer megfogtam, jó erősen, nehogy elszaladjon. Akkor készült a kép. Aztán beültem az autóba. Ma már jól van, azóta kétszer szült.” „Mi a neve?” „Nincs neki neve.” A névtelen túlélő az asszony szüleinek devecseri házába került, kölykei láthatóan kevéssé traumatizáltak.

Trauma: „Én még nem tettem magam túl az eseményeken. Eszembe jut a másik kutya, amelyik eltűnt. Meg hogy mindenünk odaveszett, amink huszonnégy év alatt volt.” Az asszony siratja a húga gyerekeinek fényképeit is. „Semmim sem maradt, ami Kolontárra emlékeztet.” Bár többször megjegyezte, hogy Ajkára költözve megszokták a városi életet, mégis kiderült, hogy azért rendszeresen visszalátogatnak falujukba. „Ott van a fodrászom” – magyarázta.

Sérelmek: A kolontári polgármester még adósuk a kétmilliós garázsépítési támogatással, háborgott a nő. Ebből a pénzből vásárolnának fedett helyet a városban új autójuknak.

„Az is bánt, ami utána történt. Ez az önkénteseknek aranyiszap volt. Volt, hogy zacskóstul vitték haza a szalámit. Karácsonykor sírva jöttem haza, hogy nem jutott nekem a szaloncukorból. De volt olyan is, aki lapáttal hordta át az iszapot a kertjébe, hogy őt is iszapkárosultnak vegyék.”

Támogatás: Később kiderül, hogy bár a szaloncukrot elvették előlük, a család mindkét fele kapott a Vöröskereszttől tévét, hűtőt, ruhát és élelmiszert. A kétmilliós utalványból járólapot, tűzhelyet, fagyasztót és képeket vásároltak az új lakásba. De támogatta őket egy ökomenikus segélyszervezet is. A kocsijuk is új, köszönhetően annak, hogy polgárőrként dolgozó férje 700 ezer forintot kapott a rendvédelmi szervezettől.

Az új otthon: A nő és férje 24 éve lakott anyósa devecseri házában. A család a szálló vörös portól tartva döntött úgy, hogy elköltözik a városból. Márciusban Ajkán kaptak két társasházban két külön lakást, amelyeket most újítanak fel. „Nem lett rosszabb a helyzetünk” – jegyezte meg végül az asszony, amikor beinvitált minket a téglaépület földszintjén elterülő negyven négyzetméteres lakásba.

A család a falu széléről látta a katasztrófát - Kolontár

A katasztrófa: „A legkisebb gyerekkel voltunk Veszprémben kontrollon, ez mentett meg minket. Mikor megjöttünk, már nem tudtunk bemenni a faluba" – emlékszik vissza a kolontári telep végén lakó fiatal családapa. - Keserves volt ez a három hónap. Az sem volt biztos, hogy maradunk a faluban. Megfordult a fejemben, hogy még egyszer nem akarok ilyet átélni. De mindig itt laktam Kolontáron, szüleim is itt élnek. Karácsony előtt döntöttük el, hogy maradunk, mert ez a ház legalább már biztos volt.”

Trauma: „Mi könnyebben átvészeljük, mert fizikálisan nem voltunk ott. Hálistennek a gyerekek sem érezték meg, én úgy látom rajtuk. Csak vissza akartunk költözni, panelban laktunk Ajkán, nagyon megsínylettük, se kert, még az ablakot sem lehetett kinyitni. Nekem három hízóm volt az előző helyen.”

Az új otthon: A háromgyerekes család egy 84 négyzetméteres házat kapott, éppen akkorát, mint a régi volt. „Szebb ez a ház, meg vagyunk elégedve” – mondja a férfi, aki érezhetően nem a falu Fábry Sándora. A berendezett lakásból viszont egyértelmű, hogy a család megtalálta otthonát.

Emlékek: „Egy csillár maradt meg e régi házból – invitáltak minket a házba. Generációról generációra hagyott, régi kristálycsillárra számítottunk, de végül egy nagyjából tízéves, aranyozott fém rudakból és homokszínű üveglapokból szerkesztett csillár alatt állunk meg. „Ennyit tudtunk elhozni az előző életünkből. Itt látszanak is a vörös pöttyök, de nem mertem megpucolni, hátha lekopik az aranyozás.”

Sérelmek: „A faluban lett egy kis széthúzás. Az egész falut meghívtuk az utcaavatóra, itt mindenki sütött valamit, de aztán páran nem jöttek, mert hogy ők nem akarnak mulatni az elit utcában. Így hívják néhányan, az elit utca.”

Nem a Mal-ra haragszik - Kolontár

Katasztrófa: „Azon a részen laktam, ahol sokan meghaltak. Az édesanyám is" – motyogta a hatvanas úr rusztikusra formált háza előtt. Akkor találkoztunk vele utoljára, amikor a háza pincéjéből lapátolta a vörösiszapot, kérdéseinkre pedig kétségbeesett kirohanásokkal válaszolt. Most beletörődve emlékezett. „Otthon voltunk, amikor történt. Én vettem észre, mert a kazánházban voltam, amikor befolyt az iszap. Felrohantunk a felső szintre, ott vészeltük át.”

Trauma: „Olyan nap nincs, hogy valamiért ne jönne be ez az egész. Nehezen tudom elfelejteni. Meg olyan szállítmányozási cégnél dolgozom, aminek most is napi kapcsolata van a Mal-lal. Mi csináljuk a vörösiszap-szállítást” – ingatja beletörődően a fejét.

Emlékek: „A kutyám maradt meg az előző házból. Feljött velünk az emeletre.”

Az új otthon: „Hogy szeretem-e az új házat? Nehéz kérdés. Szép az egész. Ezt a házat maga Makovecz tervezte, a stílusjegyei rajta vannak" – mutat az egész fatörzsekből készült oszlopokra, meg az ívelt ablakokra. „Tulipános ablak, ez a neve. A házzal meg vagyok elégedve. De milyen áron kaptam? Édesanyámat nem adja vissza senki. Nekem ide jönni nagyon furcsa. Én ott születtem, nem is kórházban, hanem édesanyám házában. És szerettem is ott. Sőt, még anyám is ott született, csak akkor még régi típusú ház volt.”

Sérelmek: Lehet a történtek után együtt dolgozni a céggel, nem érez gyűlöletet, kérdeztük a férfit, aki részmunkaidőben még bejár a szállítmányozási céghez. „Én nem tudom, mi folyik ebben az ügyben. De nem haragszom. Nem jó helyen keresgetnek. Kishalakat fognak be, az igazi felelősöket nem bántják.”

Paradicsom volt a kertjük - Devecser

A hetvenes pár frissen felújított házát és nagy kertjét öntötte el a vörös lé. Az új ablakokat a gátszakadás előtti napokban építették be. A számlát akkor egyenlítették ki a vállalkozóknak, amikor házuk már rég nem állt. Felnőtt fiukkal költöztek a devecseri telep egyik új portájára.

A katasztrófa: “A kertem szép volt, mint a Paradicsom. Csodálatos volt a kannavirágom, kétméter magas, nem is látni olyat. Azok túlélték az iszapot, ott álltak, amikor lebontották a házat” - mondja a nő, majd csendesen sírni kezd.

„A lakásban 25 centi vastagon állt az iszap. Ez volt a férjem első nyugdíjas napja.” Az idős pár a devecseri Torna patak közelében lakott, és remélték, hogy a meder majd elvezeti az árt. A férfi napokig dolgozott az iszapban, volt, hogy derékig állt benne. Égési sérüléseit kórházban kezelték.

Emlékek: A felső szint bútorai átvészelték az iszapömlést, de a tragédiára mégis a falióra emlékezteti őket. “A régi házból ez az óra maradt meg, az étkezőben lógott, onnan tudom, hogy fél egy volt, amikor bejött az iszap” - mesélte a családfő.

Az új otthon: A pár a régi 170 négyzetméteres ház helyett egy kisebb, 110 négyzetmétetres házat kért, az árkülönbözetet pedig megkapták pénzben. “21 millió volt a régi ház, 14 az új, és a hétmilliót rendesen át is utalták a számlánkra. Az állam előtt le a kalappal. Persze nem tehettek mást, a világ szeme rajtunk volt, nem szállhattak ki.”

“A házzal elégedettek vagyunk, és az építész, Turi Attila is rendes ember, amit kértünk megcsinálta. De ez nem az otthonunk, hanem csak egy ház - mondja a nő, és elcsuklik a hangja. - Nem szabad akaratunkból költöztünk.”

Támogatás:  A pár megkapta a kétmilliós vásárlási támogatást, az egymilliós bútorvásárlási segélyt. A Katolikus Karitas építi számukra a garázst, amelyhez ők is hozzájárultak, és így nagyobb lesz az átlagosnál. A Máltai Szeretetszolgálat pedig az albérletüket fizette addig, amíg el nem készült a házuk.

Sérelmek: “Megígérték, hogy azt kapjuk vissza, amink volt. De ez a kert egy homokbánya, ide nem lehet ültetni semmit. A földcsere meg a saját költségünk lenne. A kertünkben nagyon jó volt a talaj, kétszáz méterre voltunk a pataktól” - vezet minket körbe az asszony a kopár, homokos kerten.

Férje amiatt csóválta a fejét, hogy vissza kellett vásárolniuk a lebontott házból kiszerelt, vadonatúj ablakokat. “Amikor lebontották a házat, nem vihettük el az ablakokat, azokat vissza kellett vásárolnunk, mert azt mondták, a ház értékét megkapjuk az újjal. De nem akartuk, hogy másé legyen. Végül eladtuk mi magunk az ablakokat.”

Trauma:  “Hetente visszajárunk, és megnézzük az üres telket. Nem tudjuk elfelejteni” - mesélte az asszony távozóban.

Nincs bolt, nincs kivel beszélgetni - Devecser

A 80 éves hölgy ágyhoz kötött férjével költözött új devecseri otthonába. Új házáról keveset beszélt, de megtudtuk, honnan van a napszemüvege, és hogy fiatalkorában hetente járt a Váci utcába. “Hogyhogy miért? Hát vásárolni. Az Anna presszóban találkoztam Kibédi Ervinnel is. Ő pont jött ki, én pedig mentem be.”

A katasztrófa: Az idős hölgyet nem rázta meg a vörösiszap-katasztrófa. “A mi házunknak csak az oldala lett vörös, minden épen maradt, át is hoztam az összes bútorunkat. És nem is költöztem ki, amíg készült ez a ház. Mondtam az embernek, aki ki akart rakni, hogy ha rá bírom borítani az asztalt ezzel a cingár alakommal, megteszem. Maradhattunk, csak nyáron kellett átköltözni.”

Az új otthon: “Olyanok ezek a házak, mint egy szép nő - mesélte a teljesen néptelen utcán állva. - Szép, de belül üres. Nem szeretek itt lakni. Remek, gyönyörű, kényelmes a ház, de én a központban laktam, közel volt minden, itt viszont még egy bolt sincsen. Messzire kell menni, bármit akarok. Egy nyolcvanéves nőnek ez már nagy táv. És a temetőt látom a tornácról. Hát mit szeressek rajta?”

Támogatás: A néni amúgy mindennel elégedett, ha a támogatásokról kérdezzük, bólogat, hogy megkapta, ha az építészről kérdezzük, mondja, hogy segítőkész volt, de aztán azt is elmeséli, hogy negyven évig élt a saját házában, amit ráadásul meg sem rongált a vörösiszap. “Az emberek ötven százaléka örül az új házának, én meg örülök, hogy ők örülnek.”