Erős vár a mi kormányunk

Jó nagy pofonokat kapott a magyar kormány 2012-ben. Európa kormányai, az USA kormánya és az EU különböző intézményei sorra vittek be övön aluli ütéseket is. Néhány hete még arról írt intézetünk, hogy 1957 óta nem volt ennyire rossz Magyarország nemzetközi megítélése. Azóta a kormány sok tekintetben erősen visszakozott. Orbán Viktor gond nélkül aláírta például azt a szerződéstervezetet, amire decemberben európai partnerei szerint nemet, az ő állítása szerint talánt mondott. Olyan törvények visszavonását is megígérte a kormányfő, amelyekhez decemberben még kőkeményen ragaszkodott.

Logikus lenne azt képzelni, hogy ez a csapongóan működő, hatalmas külső nyomás alatt tartott kormány könnyű prédája lehetne a honi ellenzéknek. De nem az. A Fidesz magabiztosan vezeti a közvélemény-kutatásokat, több embert vitt idén az utcára mint az ellenzék, és olyan nyilvánvalóan kínos dolgok sem okoztak nagy sérüléseket neki, mint az IMF-fel kapcsolatos pálfordulás vagy éppen Schmitt Pál doktorija. Hogyan lehetséges ez?

Intézetünk nem tudja pontosan a választ. Valószínűleg azért, mert nincs egyszerű válasz, hanem jelenségek sorozatának együttállásáról van szó.

Orbán személye óvja a kormányt

Nyilván számít, hogy Orbán Viktor egyértelműen a legerősebb politikus a magyar mezőnyben. Nincs se ellenzékből, se a hátországból senki, aki kihívást jelentene neki. Pártját erős kézzel vezeti, tekintélye huszonkét éve kikezdhetetlen, nincs még egy magyarországi politikus, aki ennyi ideje képes lett volna megőrizni vezető pozícióját. Közben képes úgy váltani a szerepeit, hogy mondandójának változásai ne kezdjék ki tekintélyét. A Medián januári felmérése szerint ő a második legkedveltebb politikus Magyarországon.

Például a strasbourgi EP-vitán látszott, hogy mennyire jó szónok: ha tegnap A-t mondott, akkor úgy tud ma B-t mondani, hogy nem veszt erejéből. Ugyanígy a fiskális unióról szóló parlamenti évadnyitó beszéde is tanulságos: komoly magyar diplomáciai sikerről beszélt egy olyan helyzetben, amikor az EU szankciók soráról dönt éppen Magyarország ellen. Egyszerre képes hirdetni a szabadságharcos, mindenkivel dacoló külpolitikát, majd öt perc múlva bebizonyítani, hogy nála kompromisszumkészebb ember Magyarországon nincs (hiszen a baloldal elbújik a külföldiek szoknyája mögé, a Jobbik egyetlen módszere pedig a tagadás, tehát a kormány maga az arany középút.)

Önuralomra is szükség lehet ezekhez a kommunikációs bravúrokhoz: vajon Gyurcsány Ferenc (vagy a politikusok többsége) kibírta volna, hogy ne álljon ki a Parlament elé szónokolni, amikor hatalmas tömeg tüntet éppen mellette (a Békemenetre gondolunk)? A nagy európai diplomáciai manőverei miatt (éppen békülésben volt) akkor lehetetlen volt, hogy egy EU-t kritizáló tüntetés élére álljon, de közben mégis nyilvánvaló volt, hogy érte tüntetnek hívei. Ezt a szerepzavart is jól tudta kezelni.

Orbán Facebookon elmondott köszönő beszéde az érte tüntetőknek sokkal erősebb gesztus volt, mint Gyurcsány Ferenc Jávor Benedekhez írt levele ugyanott. Pedig mindét gesztus a védekezésről szólt: Orbán Viktoré válasz volt a külföldi támadásokra, Gyurcsányé válasz az LMP vonakodására a baloldali összefogással kapcsolatban. Mindkettő arról szólt, hogy „bizony én nem vagyok ciki, sőt”. Csak az egyik megköszönte, hogy ezt sokan tudják róla, a másik pedig megmagyarázta, hogy miért tévednek, akik másképpen gondolják. Miközben mindketten gátlástalan játékosok, Orbán sokkal megfontoltabb és jobb stratéga. De nem csupán Gyurcsánynál ravaszabb politikus: a parlamenti szócsatákat rendszerint akkor is remekül kezeli, ha erősen és sokan szorongatják.

Egy emberként

A kormány erejének egy másik kulcsa a Fidesz látszólagos belső egysége. Már-már bizarr, hogy egy ekkora pártban senki sem akar politikai tőkét kovácsolni belső ellenzékiskedésből. A párt hivatalos vonalának ebben a ciklusban leginkább ellentmondó, ismert belső ember Pokorni Zoltán volt, kritikáit azonban szigorúan oktatáspolitikai kérdésekre korlátozta. A kiszivárogtatások szerint néhány fontos döntéssel ugyan nem értett egyet Kövér László, de nyíltan soha nem ment szembe a párt irányvonalával. És ezzel a belső kritika kifelé is eljutó hangjait végig is vettük.

Orbán elképesztő tekintélye túlmutat a párton is. Idén egymás után jelezték kormányközelinek vagy legalábbis eredetileg fideszesnek elkönyvelt személyek elégedetlenségüket, elkeseredettségüket vagy éppen óvatos kritikájukat a kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatban. Egyesek közülük még Matolcsy György személyes felelősségére is nyíltan rámutattak. Azonban az Orbán Viktor személyes felelősségével kapcsolatos kérdéseket vagy hárították, vagy pedig egyenesen mentegették a kormányfőt.

Néhány példa:

„Orbán Viktor nem közgazdász, nem hiszem, hogy a gazdaságpolitikai ballépések az ő számlájára írhatók.” – Heim Péter, Origo.

„Ez nem egy egyszemélyes feladat. Orbán Viktor egy nagyon tehetséges ember, de ezt még ő sem tudná egyedül megcsinálni.” – Chikán Attila, Index.

„Orbán Viktor miniszterelnök úrral pedig egyáltalán nem képviselünk gyökeresen eltérő nézetet a BKV finanszírozása ügyében” – Tarlós István, Népszabadság.

Orbánban nyilvánosan kételkedni tabu, nemcsak a pártban, hanem a holdudvarnak nevezett mezőben is. Ez persze önmagát gerjesztő folyamat, minél inkább szokássá válik a legkeményebb kormányt érő kritikák között is tiszteletkört futni a miniszterelnöknek, annál kínosabb és feltűnőbb lesz, ha valaki egyszer mégis megteszi. Vagyis egyre nagyobb bátorság kellene hozzá. Ez az a különleges státusz, ami egyetlen másik magyarországi politikusnak sem adatott meg a rendszerváltás óta. A többi miniszterelnök tekintélye inkább kopott az idő múlásával, Orbán kikezdhetetlensége azonban megkérdőjelezhetetlen.

Orbán Viktor felépített egy olyan pártot, ami hiába duzzadt hatalmasra, és integrált egykori kisgazdáktól egykori liberálisokig oly sokféle elemet, a szervezetben képtelenség a nyílt belső versengés. Ettől talán szegényebb és unalmasabb a közélet, viszont sokkal erősebb a kormány. És ez az állapot szintén Orbán Viktor vezetői képességeit dicséri. Ha valaki a 90-es évek közepén feleennyire képes lett volna integrálni a szintén igen tarka egykori MDF-et, akkor minden másképpen alakult volna.

Azonban korántsem volt elegendő a mostani fura helyzet kialakulásához Orbán Viktor szilárd hátországa. Egy ennyire labilis vonalú kormány nem őrizhetné meg magabiztosságát, ha volna erős ellenzéke.

Az ellenzék se lett erősebb

A 2010-es nagy baloldali vereség egyik természetes következménye az ellenzék szétmorzsoltsága, belső küzdelme. Ha sok kicsi készül a naggyá válásra, akkor nagyon sokáig a rivalizálás természetes jelenség, hiszen mindenki várja, hogy hátha éppen ő lesz az, akihez a többiek igazodnak majd.

Nem véletlen, hogy 1994-98 között, a baloldali kétharmad idején volt a legmegosztottabb a jobboldal. Parlamenti párt volt az MDF, a KDNP, az FKGP, a Fidesz és az MDNP, a parlamenten kívül pedig ott volt még a MIÉP. A lemorzsolódás és az összefogás esélyei az 1998-as választások két fordulója közötti időszakig egyáltalán nem voltak világosak. És a belső küzdelem egészen 2001 őszéig, a kisgazdák széteséséig húzódott, az utóvédharcok pedig az MDF megszűnéséig tartottak. A baloldalon most még bőven a helyezkedés, kölcsönös bizalmatlanság ideje van, legalább annyi energiát kell fektetniük a szereplőknek önmaguk megmutatására és a másik méricskélésére, mint a kormány elleni küzdelemre.

Ráadásul a mostani ellenzék egyik felét nehéz örökség is sújtja. Az MSZP, illetve az abból kivált DK együtt cipeli a Fidesz által másfél éve elmúltnyolcévnek nevezett időszak terheit, felelősségét. Nem véletlen, hogy még 2012 február közepén sem lehet parlamenti ülést tartani anélkül, hogy többször is előkerüljön az egykori és jelenlegi MSZP-sek felelőssége. Orbán Viktor még idei évértékelőjében is jelentős időt szánt elődei gyalázására, és nincs nyoma annak, hogy ebből a karanténból ki tudna törni a két utódpárt. Együttes erejük a választások óta lényegében stagnál.

Nagyjából stagnál 2010 őszéhez képest a két új párt, a Jobbik és az LMP is. Utóbbi volt kicsit érdekesebb az idén a kettő közül. Részben mert vezetési válságba jutott, és már szétesni látszott. Nem feltétlenül csak egyik képviselőjük lemondása, és a frakcióvezető távozása miatt, hanem mert eljutottak odáig, hogy bejelentsék, hogy nagyon elfáradtak. Pedig volt két ígéretes húzásuk is idén: az egyik, hogy rászoktak a szintén tabunak számító Fidesz körüli gazdasági háttéremberek név szerinti pellengérre állítására interpellációk idején. Nyergeseznek, simicskáznak most már minden héten. Csakhogy nagyon konkrét vádak nélkül, és így ez a vonal egyelőre nem tört át semmilyen falat.

A másik, talán nagyobb visszhangot keltő ügyük pedig az ügynök-kérdés lett, amellyel szintén tabut döntögetnének.

A parlamenten kívüli szerveződésekkel pedig most nem is foglalkoznánk. Ahhoz, hogy valódi kihívás legyen bárki a kormánynak, országosan szervezett pártra, minden választókörzetben aktív tagságra és azonosítható vezetők sokaságára lenne szükség. Ennek pedig még csírája sem látszik. Se a tüntetéseket szervező civilek, sem pedig a bizonytalankodva tébláboló Bajnai Gordon nem tűnik olyannak, aki az 50 százaléknyi bizonytalan választót egy párt mögé készülne állítani.

Így hiába az önellentmondásos, sokszor improvizatívnak tűnő kormányzás, és a hatalmas külföldi nyomás, a kormány továbbra is nagyon erős. A kormányzati teljesítmény önmagában nem kell hogy okot adjon pánikra.