Kipukkadt Ferencváros lufija
További Belföld cikkek
Amikor megvan a ház, kiszúrom a kinti emléktáblán, hogy Kosztolányi éppen itt írta az Üllői úti fákat. A kör bezárul, az elszálló ifjúság siratása helyett a mi generációnknak maradt a posztmodern depresszió meg az Üllői úti fuck. Az új lakó se osztozik már olyan illusztris szomszédokkal a némileg kopottas házon, mint amilyen Kosztolányi Dezső volt, most ügyvéd, fogorvos, bőrgyógyász rendel itt, meg az egyik sajtós kolléga emlékei szerint néhány prostituált az első emeleten.
A harmadik emeletre a meghirdetett kezdéshez képest korán érkezünk két rendőrrel meg néhány sajtóssal. A kopogtatásra nem nyílik azonnal a zöld ajtó, úgyhogy valaki elsüti a „Kinyitni, rendőrség!” poént, és sorban, picit feszengve felsorakozunk a rendőrcsalád nappalijában. A lakás tágas, napfényes, és már szépen be is lakták: a falakon képek, a polcokon játékok, az egyik ajtónyílás fölé húzódzkodót szereltek, az eldugott sarokban rágcsáló nyúl egész jól tűri a vendégrohamot. A közrendvédelmi területen dolgozó családfő dicséri a lakást, hogy a fekvése ellenére milyen csendes, nem hallatszik fel az Üllői forgalma. Tényleg nem.
Közben a vendég rendőrök megígérik, hogy mindjárt jön a polgármester, és hoz egy kis ajándékot is. Az öltönyös-mosolygós Bácskai nem is kicsi, hanem nagy ajándékcsomaggal fut be pont időben, nyomában a sajtóreferensével, aki egy zöld ferecvárosos lufit ad át a legkisebb gyereknek. „Hogy átalakult ez a lakás! Mi is laktunk itt egy évig” – döbbent meg első szavaival a polgármester, de már áll is be csoportképhez a szerencsés családdal.
A fotózás közben kiderül, hogy a kerület szeretné az állományt megtartani, ezért ad önkormányzati szociális bérlakást a IX. kerületben szolgáló rendőröknek, akik a lakást mindaddig használhatják, amíg Ferencvárosban szolgálnak. A polgármester ünnepélyesen és kicsit meghatódva azt kívánja a gyerekeknek, hogy érezzék jól magukat a lakásban, az apának pedig, hogy szolgálja Ferencváros közbiztonságát. A gyerekek illedelmesen egyenként bemutatkoznak, a kapitány megköszöni az önkormányzat támogatását, elmondja, hogy már öt családos rendőr kapott lakást a kerületben, ami nemcsak a rendőrök megtartását szolgálja, hanem még azokban a lakóközösségekben is javítja a biztonságot, ahová költöznek. A kapitány megnyugtat, hogy ebből a házból egyébként nem emlékszik kirívó esetre, ez a rész „a béke szigete”.
A béke szigetét másodperceken belül durranás rázza meg. Kipukkad a lufi, a legkisebb fiú elsírja magát, és hátraszalad a konyhába. Bácskai nemhiába polgármester, haladéktalanul intézkedik. Kérdi a munkatársát, hogy van-e még lufi, és meg is ígéri, hogy lesz másik. Aztán félrevonul az előszobába különinterjút adni. Az anyuka, akiről kiderül, hogy ő is a rendőrségnél van, a közlekedésrendészeti főosztályon dolgozik, kérésre előveszi a régi lakásuk fotóit, ott a fürdőjük mindössze egy négyzetméter volt, 48 négyzetméterről jöttek a 92-be, amiért nagyjából csak a piaci ár felét, vízzel együtt havi 46 ezer forintot kell fizetniük.
Közben visszasündörög a lufis kisgyerek, már nem sír, elmélázva gyűrögeti a zöld gumicafatot, ami a kezében marad. Az önkormányzati sajtóreferens a zsebében talált cukorkával igyekszik teljessé tenni a megnyugvást. De az egy szem cukornál nagyobb fogás is kinéz, a gyerekek rárepülnek az egyelőre még bontatlan, de átlátszó celofánba csomagolt ajándékcsomagra, és elkezdik egymás közt felosztani a csokikat. Az egyik fotósban felmerül a jogos kérdés, hogyhogy nincsenek iskolában.
Bácskai, amikor visszatér a különinterjúból, bizonyságát adja, hogy egy jó polgármester millió hivatali teendője közepette sem feledkezik meg a legkisebb kerületi lakosról sem, ha annak gondja van. Kedvesen érdeklődik, megvigasztalódott-e már a lufis fiú. Meg. Amíg tart az ifjúság, nem tart soká a bánat. Kérdezze meg csak bárki Kosztolányit.