Ózdon már reggel dörgött az ég

Virágos szoknya

Tóth Géza mindig elkísérte a feleségét az ózdi városházára, és érte is ment délutánonként. Felesége fiatal volt, és szép, főleg így tavasszal, amikor felvette azt a virágmintás szoknyáját, amit az angol-bálásruhaboltban vettek még tavalyelőtt.

Tóth Géza egész úton úgy tett, mintha éppen nem lenne jobb dolga, mintha nem várnák a haverok az Árkád Sörözőben, mintha nem kéne már hónapok óta elmennie a Munkaügyi Hivatalba. Csak csevegett. És közben azt nézte, hogy ki nézi meg a feleségét, hogy ki fordul vissza az úton, amikor a tavaszi szél lebegteti az angol-bálásruhaboltból való szoknyácskát. Féltékeny volt. A világra.

Aznap reggel nem tudta nem észrevenni, hogy egy idős férfi, nagy, ápolatlan szakállal, szakadt, szürke kabátjában hogyan fordul vissza, amikor átvágnak az úton, a piac mellett. És a szakállas férfi még el is mosolyodott, a nikotinszínű szőrszálak hullámzottak az arcán attól a széles mosolytól, és mocskos ujjaival még csettintett is a szoknyának.

Tóth Géza megfordult, odalépett a férfihez, és némi gondolkodás után azt üvöltötte neki, hogy a kurva anyád, de rohadt perverz. Remegett.

A férfi rámosolygott és csak annyit mondott, hogy ez a szoknya maga a tavasz. És biccentett az ijedt feleség felé.

Tóth Géza erre megütötte. Ököllel, ívesen, teljes testét beleadta az ütésbe, minden erejét, és dühét, amit eddig a Munkaügyi Hivatalban ülő nőre tartogatott, meg az idiótákra, akik az Árkád Sörözében várják.

A szakállas férfi meg sem rendült a horogtól. Csak mosolygott, majd szelíden annyit mondott, hogy, hát ha nem kell a tavasz, hát nem kell. Végül csettintett mocskos ujjaival, és dörgött, villám hasította ketté az eget. Nem félelmetes, nem a világvégét jelző, csak olyan, amit műértő vidéki tanítónők festenek pusztában ágaskodó fehér lovat ábrázoló naiv festményekre.

Hideg lett.

-SzabóZ-