Kinga, Kincső
18 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

A Fideszbe kellett volna beépülnöm

2012.04.17. 11:35
1989 tavaszán, amikor innen, 2012-ből nézve már minden eldőlt, és szinte befejeződött a rendszerváltás (már kábé egyéves volt a Fidesz, az ős-SZDSZ és a világútlevél, éppen megalakult az ellenzéki kerekasztal, Kádár Jánosnak meg negyed éve volt hátra az életből) engem még megpróbált beszervezni a kommunista titkosszolgálat. A feladatom a Fideszbe való beépülés lett volna. A sztori nagyszerűen rávilágít arra, hogy miért nincs azóta sem becsületes ügynöktörvény, és miért nem lesz most sem, hiába van végre őszintén antikommunista miniszterelnökünk és kétharmados kormánypártunk.

Lentiben, ahová akkoriban az ELTE-s előfelvételiseket vitték – vagyis azokat a 18–20 éveseket, akiket már felvettek az egyetemre, de előtte még el kellett menniük egy évre sorkatonának –, két dologtól félt a legkeményebb katona is: a másnaposságtól és a katonai elhárítóktól. Előbbi fejfájással és hányással, utóbbi megkülönböztető jelzés nélküli, fehér Ladával érkezett.

Tőlük a legfélelemkeltőbb politikai tiszt is annyira rettegett, hogy a kapuőrök felkészítésének legfontosabb része a szigorúan titkos Ladák rendszámának bemagolása volt. Ezeket ugyanis nemhogy tilos volt megállítani a kapuban – amit formálisan még a laktanyaparancsnok szolgálati kocsijával is meg kellett tennünk –, de parancsba volt adva, hogy ha a távolban kiszúrjuk őket, máris nyissunk ajtót, és kushadjunk vissza helyünkre, még tisztelegni sem kell.

Jóízű recskázás helyett

Egy szép, jeges márciusi délelőtt épp azt tervezgettem, hogyan fogom felavatni a teljes havi zsoldomért vásárolt ÖKM magazint (egyházi iskolába jártam még pár hónappal korábban, ezért nem vertem bele azonnal, mint valami bunkó), amikor remegő szájjal jött az ütegparancsnok, hogy hívat az Elhárítás.

Jól beszartam, mert politikailag a legkevésbé sem voltam naiv. A József körúton egy házban laktunk Mécs Imréékkel, Kőszeg Ferenc, aki a szememben egyszerre volt a gyűlöletes komcsik és a meg nem dugott nők elleni titkos háború hőse, a mamám régi haverja volt, és nem sokkal előtte még tök szerelmes voltam egy Inconnu csoportos ellenzéki művész húgába. És amúgy is, Józsefvárosi voltam, büszke minden Kisfaludy utcai golyónyomra: őszintén szólva többször ábrándoztam arról, hogy egymagam legyőzök egy ávós ezredet, mint hogy egyedül megnyerem a foci-vb-t.

Bénák, mint a filmeken

A szüleim előre mondták, hogy odabent rohadtul vigyázzak a titkosrendőrökkel, mert szörnyű sztorik forogtak arról, hogy a megszeppent kiskatonákat kihurcolják a határsávba, majd ott fegyverrel kényszerítik őket a beszervezési nyilatkozat aláírására.

Ennek megfelelően zabszem se fért a seggembe, amikor beléptem a földszintes, sárga épületbe.

Ketten voltak, és úgy viselkedtek, mintha valami rendőrös-vallatós filmben lettünk volna. A bénázásuk olyan kedélyes volt, mint egy csehszlovák filmben. Az egyikük azonnal játszani kezdte a jó rendőrt, és minden átmenet nélkül úgy viselkedett, mint egy pinavadász nagybácsi, akivel néha már be is rúghat az ember. A másik meg pengeszájjal nézett, és sokkal kevesebbszer szólalt meg. Leültettek, és jól látható szándékossággal derékszögbe ültek hozzám képest. A kedélyes volt pont szemben velem, a morcos a látóterem jobb peremén. Ő néha kérdezett csak, váratlanul előrehajolva, hirtelen felcsattanó, fenyegető hangon, amitől mindig megrezzentem, és oda kellett kapnom a fejem. No, meg gondolom emiatt kellett volna elárulnom pár olyan dolgot, amit amúgy nem akartam volna.

Rettentően titkos pornó

Képtelen voltam rájönni, hogy miért, de virágnyelven folytatott rokokó bevezetővel kezdték a puhításomat. Mai fejjel nézve pont olyan volt a koreográfia, mint egy elcsábítós pornófilmben. Minden szereplő és néző pontosan tudja, hogy a deltás medencetisztító nem a György Péter-féle kétkötetes múzeumkritika-válogatás miatt jött be a csöcsös nagynéni hálószobájába, de az első ottóztatás előtt még végig kell szenvednünk a kötelező álnaiv párbeszédet.

Itt az volt a szöveg, hogy nekik vannak fiatal barátaik, akik egyetemre járnak, mint én nemsokára, de olyan nehéz idegen nyelvű jegyzetekhez és forrásmunkákhoz jutniuk, hogy az csak na, de ők az ilyesmiben bármikor tudnak segíteni. Én úgy képzeltem az egyetemet, hogy csak akkor nem fogok valami bölcsészorgián dugni, ha túl részeg vagyok hozzá, forrásmunka meg nem kell se a szexhez, se a piáláshoz, de ezt nem mertem megosztani velük, ezért hallgattam. Utána azt is mondták, hogy van olyan barátjuk, aki mindig részegen vezet, de ők bármikor vissza tudják szerezni a jogsiját, és hogy tetszene-e nekem valami ilyesmi. Nem mertem elmondani, hogy én egyelőre még inni is csak elméletben iszom, autónk meg nincsen, és nyilván sose lesz, ezért tovább kussoltam.

Létezik ember, akit érdekelnek a papok!

Lassan azért végre ráfordultak a lényegre: őket – velem ellentétben – nagyon érdekli, mi történik a magyar katolikus egyházban, illetve – velem megegyezően –, hogy mi sül ki ezekből az új politikai pártokból. Ezért mi lenne, ha most csak mesélnék nekik a papokról, leszerelés után viszont beépülnék a Fideszbe (hiszen a KISZ-t, egyházi gimnazistaként nyilván utálom, amit ők abszolúte megértenek), eljárnék a gyűléseikre, valami funkciót is vállalnék akár, aztán néha találkoznánk, és elmesélném, mit tapasztaltam.

Vagy gyengeelméjűek voltak, vagy rólam feltételeztek ilyesmit, de ragaszkodtak ahhoz, hogy ők nemhogy utálnák a friss ellenzéket, de egyenesen drukkolnak a zsenge Fidesznek. Annyira drukkolnak, hogy direkte aggódnak értük, nehogy ezek a forró fejű, tapasztalan kölykök valami butaságot csináljanak. Én egyfajta szelep lennék, aki szintén csak segítene a zöldfülű ellenzéken azzal, ha néhanapján jelentenék róluk. Bárcsak ilyen nagybácsija lenne mindenkinek!

Csak színt kellett vallani

Miközben a kedélyes a hülyeséget nyomta, a hallgatag benyögte, hogy megérti, ha feszült vagyok itt bent, egyenruhában, mi lenne, ha átöltöznék civilbe, és kimennénk együtt a Ladával egy közeli panzióba, ami itt van pár kilométerre, a jugoszláv határnál. Na, ekkor tényleg nagyon beszartam, és elképzeltem, hogy soha többet nem látom a szüleimet. Aztán arra gondoltam, hogy ha álmomban simán kibelezek két-háromszáz felfegyverzett ávóst, csak nem adom meg magam élőben kettőnek. Ráadásul direkt elmondtam mindenikek a körletben, hogy kik hívattak, így nem tűnhetek el nyomtalanul. Ezért az igazsághoz híven azt válaszoltam, hogy a katolikus egyház belső ellenzékéről nem tudok semmit, a másik dologban pedig nem akarok részt venni. Szívóztak még egy órát, hol mindenféle szakirodalommal kecsegtetve (eszerint azért olyan mélyen nem lehettek beépülve az ELTE-n), hol burkoltan fenyegetve (világossá tették, hogy pontosan tudják, hogy a mamám Hálózat-alapító antikommunista aktivista). Aztán abbahagyták azzal, hogy gondoljam végig az egészet szép nyugodtan, aztán a leszerelés után hétvégén találkozzunk egy akkor igen menőnek számító, Tuborg sört mérő, Tanács körúti sörözőben, ahol dekorációnak viking pajzsok voltak a falra akasztva.

Könnyen ment, mint C. Ronaldónak a meccs utáni fagyiztatás

Abból, hogy pénzt egyáltalán nem kínáltak, és ilyesmire még csak nem is céloztak végig, arra gondoltam, hogy általában nem lehet nagyon nehéz dolguk, mert az alanyok eszerint vagy félelemből, vagy az izgalmat keresve, vagy sima szemétségből, de általában igent mondanak nekik. A „nem” válaszra egyszerűen nem voltak felkészülve, nem is volt kidolgozott taktikájuk a helyzetre, csak a korábbiakat darálták le még öt-hatszor, egyre zavarodottabban, aztán futni hagytak, és nem is jelentkeztek soha többet.

A személyes tapasztalataim alapján egyrészt biztos vagyok benne, hogy még 1988-89-ben is rengeteg, többé-kevésbé önkéntes besúgó akadt, friss pártokba való beépülés céljára is. Másrészt tuti, hogy ilyen emberek tucatjait építették be a komcsik az összes pártba, a legutolsó pillanatig és talán még utána is. Mivel a feladat nem a csöndes meghúzódás, hanem a kifejezett aktivizálódás volt, látatlanban is biztos vagyok abban, hogy az összes rendszerváltó párt szűkebb és tágabb vezetése tele volt ügynökökkel, akikből nyilván jutott az első húsz év közjogi méltóságai közül is. Pont a saját történetem alapján is garantálni tudom, hogy függetlenül attól, magánemberként mit gondol az ügyről az átlagos Fidesz-képviselő, Lázár János vagy akár maga Orbán Viktor, itt soha az életben, így most sem lesz semmiféle becsületes ügynöktörvény.