Dömötör
-1 °C
14 °C

Félelem és reszketés a céklapokolban

2013.01.31. 16:31 Módosítva: 2013.01.31. 17:32
Úgy nézett ki, hogy a magyar szakácssport Elátkozott Berni Fináléja lesz belőle, aztán mégis vidáman zárult Magyarország bemutatkozása a világbajnokságnak is beillő Bocuse d'Or szakácsverseny szuperdöntőjében. Izguljunk együtt azon, ahogy egy taplónyelvű ország ügyes szakácsa előbb lezuhan a leveskockákkal kikövezett pokolba, hogy onnan majdnem a mennybe jusson.

Nem is Széll Tamás elszürkült, meggyötört arca volt az igazán ijesztő, hanem az, hogy még Bíró Lajos, a legtrágárabb és legviccesebb magyar séf is olyan elborult tekintettel szitkozódott, mintha egy margarinügynökkel találta volna az ágyban a feleségét. Éppen véget ért a döntő, és a magyar csapat leforrázva jött ki az arénából, hogy pár szót beszélgessenek a riporterekkel. Fantasztikus kalandokon keresztül jutottunk el idáig, és ekkor még senki sem sejtette, hogy milyen vidám fordulatok várnak még ránk ezen az estén.

A szervezők is érezték, hogy hiába a legtekintélyesebb ilyen verseny a Bocuse, a gyakorlatilag tökéletesen egyforma, sok hónapos gyakorlással perfekt módon betanult ételek és az elvadult táldizájn miatt az esemény elkezdett önmaga paródiájává válni. A tavalyi Európa-döntőn a lelátóról nézve minden versenymű ugyanolyan volt: rikító színű, minyokinézetű izék plusz egy vastag kéreggel bevont hústekercs valami értelmetlenül csiricsáré állványzaton, és mindez ráadásul ugyanabból a 4-5 klasszikus alapanyagból. Brüsszelben például láttam olyat, hogy a 12 versenybox kábé felében faragtak egyszerre szarvasgombát. A szervezők ezért egy rakás új szabályt vezettek be a lyoni szuperdöntőre, aminek meg is lett az eredménye.

Nem volt minden tervezhető

Az egyik reform az volt, hogy a versenyzők a helyszínen berendezett piac kínálatából válogathatták össze a halas fogás két garnírungjának alapanyagait, így adott esetben rögtönözniük kellett, ha nem volt olyan zöldség, amilyennel a több hónapos edzések során gyakoroltak. Mivel darabra kétszer annyi a köret, mint a főétel, a verseny simán múlhat a köreteken. Széll Tamásék az A mellett B és C tervvel is készültek, aztán a piacon egyik begyakorolt zöldséget sem lehetett kapni. Volt viszont például négyféle répa, amiből hárommal még sosem találkoztak. Ilyenkor jön jól, ha az ember séffel jár: Széll csaja, Szulló Szabina, az Onyx étterem séfje egy sebtében összerakott tábori konyhában reggelig tesztelte a kiválasztott növényeket, hogy kiderüljön, melyik alkalmas pürének, melyik marad szilárd, vagy melyik vágható jól.

A másik újítás, hogy az eddigi nemzetközi vonal helyett kifejezetten a helyi konyhák jellegzetességeit és alapanyagait várták a versenyzőktől, így került a magyar menübe gulyás és lángos is.

Magyar szakács még soha nem jutott világdöntőbe, és ha már sikerült, az Onyx és a Metro megadták a módját. Széll felkészülése olyan volt, mintha a magyar fociválogatott románok elleni meccse előtt egy hétig Mourinho, egy hétig pedig Pep Guardiola edzené a válogatottat. Két szaktanácsadója volt ugyanis, akik napokig főztek vele: a norvég Geir Skeie, a 2009-es Bocuse-győztes, és a dán Rasmus Kofoed, aki bár pont úgy néz ki, mint egy hidrogénezett hajú Ryan Giggs, valójában a főzősport Messije. Négyszer indult ugyanis a kétévente megrendezett Bocuse-ön, először még kuktaként, aztán a következő három alkalommal bronz-, ezüst-, majd aranyérmes lett, amit még csak megközelíteni sem tudott soha senki. A foci és a főzés közti különbséget mutatja azért, hogy Kofoed tudtommal 10 ezer eurót kapott  a pár napos légióskodásért.

A narancsos-kávés gulyás adta a másikat

Ezeken az edzéseken dolgozták ki a megreformált gulyást. A recept egyik kitalálója mesélte a verseny közben, hogy a kifejező gulyásíz kidomborítása végett egészen kis mennyiségben narancshéjat is használtak, sőt pörköltkávészemek is kerültek a gulyásba. Ezeket az ízeket külön nem érezni, a kávé is a hús aromájának kiemelésére való.

A Bocuse eleve a leglátványosabb és legszórakoztatóbb szakácsverseny, de még ehhez képest is meglepett a hangulat, amikor beléptem az arénába. A lelátón több ezren drukkoltak, de nem amatőr, damasztabrosz, ezüst villa és főtt borjúfej mellett tanult szurkolással, hanem mintha a kézilabda-vb döntőjében lettünk volna. Ebben persze az angolok voltak a legjobbak, nekik komplett fúvószenekaruk is volt, amelyik ezerszer eljátszotta a Rule, Britanniát. A norvégok az arcfestésükkel, a japánok a hosszú órákon át tartó lankadatlan, monoton Hamada-hamadázással tűntek ki, az amcsik meg azzal, hogy megmagyarázhatatlan módon imádnak papírra írt feliratokat rázni a lelátón. A magyar drukkolás egyik motorja Csapody Balázs, a balatonszemesi Kistücsök tulaja volt, aki válogatott hokimezben tombolta végig az öt órát plusz az eredményhirdetést a magyar tábor közepében, pedig szerezhetett volna magának kényelmesebb helyet is. A legtöbb szurkolónk a mostanában a válogatott focimeccsek előtt az utcán árult, viking ihletésű, kosszarvas piros-fehér-zöld sisakban nyomta, el nem tudom képzelni, miért, hacsak nem Skeie felé tett főhajtásként.

Nagyszerű volt a történéseket folyamatosan kommentáló műsorvezetőpáros, a barna amerikai macska és az álombajszot viselő francia Poirot, aki a világ legmenőbb komikus filmszínésze lehetne, ha akarna.

Széll szokás szerint higgadtan, kőarccal kente a formába a húskrémet, a magyar tábor pedig bizakodó volt. Aki bennfentest megkérdeztem, az az edzések alapján mind egyszámjegyű helyezést várt, az óvatosabbak nyolcadik, a bátrak ötödik-hatodik helyről álmodtak a 24-ből, ami őrült teljesítmény lett volna a taplónyelvű lakosok, ócska nyersanyagok és halódó éttermek országából

Közben remek pletykákat hallottam, például hogy a svédek és talán az amerikaiak csaltak és bevittek nem a kispiacon kiválasztott köretalapanyagot is. Az amcsik amúgy annyira meg akarták nyerni, hogy a zuhanyhíradó szerint minden idők legnagyobb összegét költötték a felkészülésre, a csapatvezetőjük pedig maga Thomas Keller séflegenda volt.

Aztán 14:41-kor végre megjelent a magyar haltál, dicséretre méltóan egyszerű kinézettel. Ekkor még minden remek volt, sőt még akkor is, amikor egy félóra múlva a húsos fogásunkat kezdték kitálalni a zsűrinek. Pedig első blikkre ijesztően nézett ki, hogy a gulyásos bogrács alól füstgép lőtte a lőnivalót. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy a bennfentesek olyan savanyú arccal néznek, mint akik biocitrom helyett aszkorbinsavtablettára haraptak.

Jézus Krisztus vákuumozógépére, mi történhetett?

Az a pletyka jött, hogy valami fatális technikai hiba miatt 90 helyett 150 fokra hevült a köretek melegen tartására szolgáló gép és a kívül céklazselés, belül rilette nevű húspástétommal töltött kompozíciónak leolvadt a zseléburka és kiszáradt a felszíne. Ezen felül - bár erről nem mi tehettünk -, jól megszívtuk a húsos fogás tálalását is: több mint negyedóra telt el a füstölgő látványtál körbehordozása és a tényleges szervírozás között. Pedig külön készült a csapat a lajhártempójú tálalás miatti kihűlés ellen, például egy spéci, két hőbefúvóból e célra eszkábált melegítő szerkezettel, ami magát a nagy dísztálat forrósította fel. De semmilyen edényt nem lehet annyira felmelegíteni, hogy 15 percnél tovább tartsa a hőt úgy, hogy a rajta lévő dolgok közben ne asszanak össze.

Nem sötét volt a Colosseum, hanem lángolt

Ahogy végeztek, a magyar csapat tagjai kijöttek hátra egy pár szóra. Rómában sokkal optimistább lehetett a hangulat, miközben a gótok éppen rombolták a várost. "Nem jól sikerült. Másfél év munkája" - mondta Széll és be sem fejezte a mondatot. Aztán azt mormogta színtelen hangon, hogy ő nyomott mellé a melegentartó készüléken. Annyit azért még ebben a síri hangulatban is megengedett, hogy a halas fogás kifejezetten jó lett, akárcsak a gulyás, a lángos is szépen sült, sőt a köretek körüli rögtönzés is csak minimálisan befolyásolta a végeredményt, mivel a végén annyi történt, hogy zeller helyett sárga céklát használt. "Ez egy hasas ugrás volt. Az elrugaszkodás és a zuhanás gyönyörű, a vízbe érkezés rossz."

Világos volt, hogy azért törtek le ennyire, mert Széll nemcsak baromi ügyes szakács, de jó menüsort is talált ki, plusz a felkészülése is remekül sikerült, ezért elkezdtek reménykedni a csodaszerűen jó eredményben, ami konkrétan a top 8-ba kerülést jelentette volna. Ezek után magán a versenyen sem tűnt begörcsöltnek, mégis becsúszott egy hiba.

Sikeres plakátfiú

Kreatív koncepció: Fotógyár – Szabó Ádám és Gálos Viktor. Utómunka: HG Média – Zemlényi Kovács Péter. Tipográfia: HG Média – Gyimesi Judit
Kreatív koncepció: Fotógyár – Szabó Ádám és Gálos Viktor. Utómunka: HG Média – Zemlényi Kovács Péter. Tipográfia: HG Média – Gyimesi Judit

Úgy tűnt, hogy a vesszőfutás egészen extrém formában folytatódik, a hosszú és látványos eredményhirdetés elején ugyanis a magyar csapat nyerte meg a legjobb plakát különdíját, ami ebben a lélektani helyzetben gúnyos pofonnak tűnt leginkább, hiába volt annak a nyilvánvaló tények köszönhető, hogy  a mezőnyben a plakáton szerepelő Széll Tamás a legdögösebb pasi. Sorban jöttek a különdíjasok, aztán kihirdették a bronz-, ezüst- és arany Bocuse győzteseit. Szegény öreg Paul Bocuse-t is behozták, ami ugyanolyan torokszorító érzést keltett bennem, mint amikor a Puskás-stadion névadó meccse előtt kénytelen voltam végignézni, ahogy a világgal már nem sok kapcsolatot ápoló, viaszemberszerű merevséggel integető Puskást Baumgatner Zsolt körbehurcolja a szponzorautón.

És aztán egyszer csak kivetítették az összes helyezettet, mi meg nem akartunk hinni a szemünknek. Dráma ide, száraz cékla oda, Széll Tamás a világ tizedik legjobb versenyszakácsa lett, megelőzve olyan tradicionális gasztronómiai nagyágyúkat, mint Olaszország vagy Svájc. Soha debütáló ország nem szerepelt ilyen jól. Visszagondolni is különös, hogy örömömben majdnem megöleltem a MTVA egyik alkalmazottját!

A ceremónia végén a magyar csapat tagjai odajöttek a főzőteret az újságíróktól elválasztó pulthoz. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik másfél órája a láthatatlan kötelet bogozták a nyakukban. Széll végre felszabadultan vigyorgott és kiszaladt belőle egy „azért ez jó helyezés", Bíró szájából pedig most már örömében pörögtek a matrózkáromkodások.

Aki az előzményekre is kíváncsi, annak itt egy riport az egyik edzésről, illetve a beszámoló a tavalyi brüsszeli Európa-döntőről.