Auguszta
-3 °C
2 °C

A látnok, az élvhajhász és a fekete özvegy

2013.02.27. 17:15
„Sorozatgyilkosokkal négyszemközt” néven tartottak konferenciát szerda délelőtt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán. A könyvbemutatóval egybekötött előadássorozatban több kriminológus, börtönpszichológus és a kar dékánja is arra a kérdésre keresték a választ, hogy miért lesz egy első ránézésre teljesen átlagos emberből sorozatgyilkos.

Ma tizenhat sorozatgyilkost őriznek a magyar börtönökben – legalábbis erre jutott Ruzsonyi Péter, a rendészeti kar dékánja, aki több körös kérdezősködés révén szűrte ki az egyébként külön nem nyilvántartott bűnözőket az összesen 12 289 jogerősen fogvatartott személy közül. Ezeknek a bűnözőknek a nyilvántartása már csak azért is problémás, mert arról sincs konszenzus a kriminológusok között, hogy egyáltalán ki tekinthető sorozatgyilkosnak.

A legáltalánosabban elfogadott definíció szerint sorozatgyilkos az, aki „három vagy több embert ölt meg, három vagy ennél több egymástól jól elkülöníthető alkalommal”. Mások négynél, vagy ötnél húznák meg a határt, egyes szakmai vélemények szerint pedig a bérgyilkosok egyáltalán nem sorolhatóak a sorozatgyilkosok közé, függetlenül attól, hogy hány embert öltek meg, és hány alkalommal.

Angyalok és látnokok

A sorozatgyilkosok a lehető legkülönbözőbb indítékból követhetik el tetteiket, ami alapján hét típusba sorolhatóak. A „látnokok” sugallatot kapnak valakitől arra nézve, hogy kiket kell meggyilkolniuk azért, hogy valami még súlyosabb katasztrófát kerüljenek el. Ez a típus viszonylag ritka, a magyar elítéltek között nem is volt ilyen.

Gyakoribbak az ún. „küldetéstudatos” elkövetők, akik valamilyen jól körülhatárolt kör tagjait szemelik ki áldozatul: ilyennek tekinthetőek a 2008-2009-es romagyilkosságok elkövetői, valamint a 2008 és 2012 között a 44-es főút mentén megölt prostituáltak gyilkosai. Németh Zsolt kriminológus szerint a „szexuális deficitek” az ilyen bűnelkövetők szinte teljes körében meghatározóak, de ez semmilyen más esetben nem annyira egyértelmű, mint az „élvhajhász” sorozatgyilkosok esetében, akik kifejezetten szexuális indíttatásból ölnek. A férfi elkövetők között megtalálható a „hatalomittas” típus is, aki dominanciáját szeretné érzékeltetni az áldozattal. Az ilyen tettesek esetében gyakori mozzanat, hogy az alvó áldozatot egy pillanatra felébresztik, mielőtt lelőnék őket, hogy minél közvetlenebbül élhessék meg azt a helyzetet, hogy hatalmat gyakorolnak valaki felett.

A női sorozatgyilkosok gyakran csak segítői-közreműködői szerepben keverednek bele a gyilkosságokba (P. Ágnes), de jellemző az is, hogy nővérként vagy gondviselőként akarnak önkényesen „megkegyelmezni” az általuk ápolt betegeknek (mint a „halál angyalaként” ismertté vált osztrák ápolónő). A nők ezen kívül „fekete özvegyként” válhatnak sorozatgyilkossá, az ilyen esetekben általában férjek és szeretők az áldozatok, a motiváció pedig elsősorban anyagi természetű.

A tizenhat fogvatartott magyar sorozatgyilkos elemzése némileg meglepő eredményre vezetett: a felük egyik fenti kategóriába sem sorolható, ugyanis elsősorban „profitorientált” bűnözőkről van szó, akik a pénzért vagy valamilyen vagyontárgyért öltek. Ebből a nyolc személyből öten bérgyilkosok voltak, ezért kérdéses, hogy ők a hagyományos értelemben vett sorozatgyilkosnak tekinthetőek-e.

Kidobhatjuk a normáinkat

besti

Thomas Müller, a Magyarországon a konferencia keretében bemutatott Bestiális emberek című könyv szerzője szerint félrevezető, ha a sorozatgyilkosok tetteit saját erkölcsi normáink szerint próbáljuk megítélni, sőt mi több, azok „az előítélet melegágyai”.

A korábban tiroli járőrként, ma a bécsi kriminálpszichológiai szolgálat vezetőjeként dolgozó szerző szerint a norma-alapú gondolkodás azért is viheti tévútra a nyomozást, mert a „gonosznak” nincs különös ismertetőjele, a sorozatgyilkosok gyakran teljesen normálisan néznek ki. Éppen ezért gyakori az a forgatókönyv, hogy amikor valakit sorozatos gyilkosságok elkövetésével gyanúsítanak, akkor a szomszédok nagy része általában úgy reagál, hogy „nagyon rendes ember volt”, „sokat játszott a gyerekekkel”, és csak később hozakodnak elő azzal a véleményükkel, hogy „a kezdetektől fogva láttak valami furcsát ebben az emberben”.

A könyvében három sorozatgyilkossal beszélgető Müller állítása szerint tudományos vizsgálódásai során maga is életveszélybe került. A szerző úgy látja, hogy a tetteseket azoknál a mozzanatoknál kell elcsípni, amikor nem hazudnak, ez pedig csak akkor fordul elő, amikor éppen döntéseket hoznak. Müller szerint éppen ezért nagyon fontos a tettek helyszínének az alapos vizsgálata, mivel a tetthely kiválasztása rendkívül árulkodó lehet az elkövető személyiségére nézve: általában minél intelligensebb a gyilkos, annál több helyszínt érintenek a bűncselekmények. A könyv szerzője úgy véli, hogy művei alapján William Shakespeare is képes lett volna sorozatos gyilkosságok elkövetésére, ezért mindannyian jobban jártunk, hogy inkább a drámáiban élte ki saját belső feszültségeit.

Garamvölgyi László, az ORFK szóvivője a könyvet méltató rövid beszédében elmondta, hogy ugyan ő nem beszélgetett sorozatgyilkosokkal, de az izgalmakból ő is kiveszi a részét: „veszélyes szakma a szóvivőség, többen belehaltak már” – viccelődött a dandártábornok. Garamvölgyi szerint az oszrtrák kriminálpszichológus könyve „példátlan irodalmi, kulturális élmény”, ami „a populációnak is szól”.

Az előadók közül többen felvetették, hogy a sorozatgyilkosokkal annak ellenére nagyon sokat foglalkoznak, hogy a magyarországi bűnelkövetőknek mindössze 1,3 ezrelékét teszik ki. Garamvölgyi szerint ez a rájuk összpontosuló médiafigyelemnek köszönhető, de az elsőként előadó Kovács Lajos azt is megjegyezte, hogy „nagy öröm ilyen ügyeken dolgozni”. Abban látszólag mind egyetértettek, hogy „nincs született szörnyeteg”, a sorozatgyilkosok személyiségtorzulásait legtöbben társadalmi okokra, illetve gyermek- és fiatalkori traumákra vezették vissza, habár volt olyan szakértő is, aki az agy bizonyos elváltozásait kimutató kutatásokra hivatkozott.