Júlia, Rita
13 °C
26 °C

Ánuszrózsa és drogdráma a minisztériumban

2013.04.17. 17:04
Drogfüggőségétől megszabadult fiatalokból álló rehabilitációs csoport járt az Emberi Erőforrások Minisztériumában, hogy a hivatalnokok előtt is eljátssza az élet összes diszfunkcionalitását.

„Megdugnám az ánuszrózsádat” – kiáltja néhány alak a díszterem másik végén álló megszeppent lánykának, és persze ilyenkor nem lehet nem arra gondolni, hogy vajon ez a mondat elhangzott-e valaha az Emberi Erőforrások Minisztériumának falai közt? A kiabálók ráadásul nem is izzadó tenyerű perverz minisztériumi káderek, hanem egykori súlyos drogfüggők, akik a „Megálló” elnevezésű rehabiliációs csoport előadásában hozták felszínre személyes emlékeiket rászokásról és leszokásról, elszokásról és megszokásról.

Nem emlékszem a TAJ-számomra

A „You can change!” (Szálljál már le!) című darabban az ordítozástól a hamletizáló monológokon át a Barátok-közt szintű minimalista párbeszédekig mindent megkaptunk, és mindezt ráadásul még táncbetétekkel és a Kis Erzsi Zenére emlékeztető etno-elektro betétek súlyosbítva.

Hogy ez elég nagy katyvasznak tűnik? Az is volt, de ez a katyvasz mégis működött.

Az előadás elemeit ugyanis nem elsősorban valami rendezői lelemény vagy formai egység tartotta össze, hanem az, hogy a történetek eljátszói-elzenélői egyben a történetek elszenvedői is. Ez a tanúságtétel pedig elég komoly hitelességet kölcsönzött a legapróbb gesztusoknak is.

Falmászással a drogok ellen

A Megálló Csoportot már 16 éve működik, alapítója Olaszy Csaba maga is drogfüggő volt. A színházi önszerveződésként indult, ma már privát-, állami-, illetve uniós pénzekből alapítványi formában működő közösség a leszokott drogosok rehabilitációját segíti elő, mintegy kipótolva azokat a hiányokat, amiket az intenzív droghasználat okozott az önismeretben és a kommunikációs készségekben. Céljait olyan változatos eszközökkel igyekszik elérni, mint a reiki, a sziklamászás vagy a fényképészet (a „Foto Noire” szakkör néhány alkotása az eseményen is látható volt). A Belvárosi Tanodával kötött partnerség segítségével igyekszik pótolni tagjainak tanulmányi lemaradásait, a csoport érettségizni is segít.

Ezzel együtt nem csak az empátia tette működőképessé az előadást. Bár a színháziaskodó monológok kicsit esetlenek voltak, ezeket simán ellensúlyozták a rendkívül erős apró mozzanatok és jól eltalált elemek. Így például túlzás nélkül bármelyik profi társulatban megállta volna helyét az a jelenet, amikor az egyik lány egy várótermi emlékre utalva azt ismételgette, hogy „Nem emlékszem a TAJ-számomra, nem emlékszem a TAJ-számomra”, vagy az, amikor igazi kamaszos fricskával jelenítették meg a pszichológust, a „képzeljenelegyvirágot” felületességével és a kötelességtudó hümmögéssel.

Akinek volt füle, kihallotta a darabból, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy néhány fiatal belepottyant az Ördögi Szer csapdájába, majd emberfeletti küzdelmek árán sikerült onnan kitörnie. A drog persze mindenütt jelen volt, de a jelenetek többsége mégis inkább a környezet velük szembeni passzivitását és totális működésképtelenségét panaszolta fel – hol finomabb, hol brutálisan direkt eszközökkel. Az előadásból az jött le, hogy ha nagy a baj, akkor bizony nem működik sem a család, sem a közösség, sem pedig a „segítő” intézmények.

És itt nem tudott nem eszünkbe jutni az, hogy valószínűleg a minisztérium is egyike a droghasználók által diszfunkcionálisnak látott intézményeknek. Mert az EMMI teljesítményét egy függőségben, vagy a függőségből kikászálódóban lévő fiatal biztos nem a szerethető rendezvények számán, hanem a jó vagy rossz intézkedéseken méri le. Hogy a minisztérium tűcsereprogram elhanyagolásával kiteszi-e a drogfüggőt az AIDS- vagy Hepatitis-fertőzés veszélyének, vagy hogy miért kozmetikázza a magyarországi droghelyzetről szóló – és a későbbi konkrét intézkedések alapjául szolgáló – átfogó jelentést.

Dalra fakad az államtitkár

A brutális élettörténeteket sejtető előadás komor, sőt, megrendítő hangulatát oldandó egy ötszámos minikoncert következett. A Megállósok hangszert ragadtak, és betársult melléjük a délután egyik díszvendége, az addig a hátsó sorokból figyelő quimbys Kiss Tibi is, akiről köztudott, hogy maga is tizenegy évig küzdött súlyos alkohol- és gyógyszerfüggőséggel.

A koncerten már nem a történet és a trauma volt a lényeg, hanem az ezt feloldó örömzene. Amihez Kiss Tibi csak a kezdőlökést adta meg, utána csak gitározgatott és vokálozgatott, nem tolakodott a kedvesen amatőr fiatalok elé. És lehet, hogy véletlen, de azért egy oklevél-átadással fűszerezett minisztériumi pr-eseményen igazi ironikus telitalálatként hatott a Kiscsillag zenekartól a Menetszél, benne az efféle eseményekről mindent elmondó két sorral: „Nagyon fejlett kistérségben konferenci-/ át rendeznek a semmiről: van-e semmi”.

A rendezvényhez nem lenne méltó, hogy azt számolgassuk, hány lélegezetőgépet lehetett volna venni a költségvetéséből. Nem voltak aktuálpolitikai felhangok, nem volt olcsó moralizálás, az egészben a minisztérium részéről érezhető volt a politikai önmérséklet, a civilek részéről pedig a hetyke kurázsi.

És bár hihetetlenül fog hangzani, de még az sem volt gáz, hogy a kampányért felelős Kiss Norbert helyettes államtitkár maga is bekapcsolódott a „Viharon túl, szélcsenden innen” előadásába. És nemcsak azért, mert Schmitt Pál egykori kabinetfőnökéről lerítt az őszinte igyekezet és a kamaszos lámpaláz, hanem azért, mert végre egyszer nem a kormány szólózott.