Salamon
12 °C
13 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Nagy Imrének tömeggyilkos mutatta a jó példát

2013.04.27. 08:20
1956 miniszterelnöke a Rákosi-korszak utáni miniszterelnökségével alapozta meg hírnevét, és ekkor teremtette meg a „kormányprogram” mítoszát, ami még ma is él a közbeszédben. De posztját és reformjait Sztálin hűséges hóhérának és utódjának köszönheti. A Nagy Imre Emlékház és az Open Society Archives közös konferenciáján jártunk.

A magyar politika szótárának egyik legnagyobb mítosza a „program”. Ha egy pártnak van programja, akkor az jó, ha nincs, akkor az nem jó. Hogy miért is? Mert a program megléte – vagy legalább is a program meglétében való hit – a nyilvánosság, az átgondoltság és a kiszámíthatóság politikai erényeit sugározza.

Ennek megfelelően a mindenkori ellenzék egyik leggyakrabban puffogtatott érve az, hogy a „kormánynak nincs programja”, ami azt jelenti, hogy a kormányzás esetleges, az intézkedések mögött nincs kalkuláció, és az uralmon lévő párt ki van téve az „érdekcsoportok” nyomásának. Azt, hogy a jó kormányzás – hogy a másik nagy politikai közhelyet is behozzuk – valóban a részletes kormányprogramon, netán esetleg más kvalitásokon múlik, nem most fogjuk eldönteni.

Az viszont biztos, hogy a Nagy Imre Emlékkonferencián járva megértettük, mitől is olyan kultikus fogalmom Magyarországon a „kormányprogram”. Az 1956-os vezető szerepéről és a forradalom utáni mártírhaláláról ismert miniszterelnök ugyanis 1953. július 4-i programbeszédével alapozta meg népszerűségét. Ekkor vált a „program” mint olyan az önkény vége és a törvényes hatalomgyakorlás kezdete szimbólumává.

Népünnepély tört ki, mikor betiltotta a kínzásokat

Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája bevezetőjében felidézte, milyen mély nyomot hagyott a frissen kinevezett miniszterelnök beszéde a kortársakban. Szerinte még ma is úton-útfélen találkozni olyan emberrel, aki vagy személyesen, vagy rokonai elbeszélése alapján számon tartja, hogy Nagy Imre kinevezésével bukott meg a Rákosi-korszak, ekkor értek véget a kínzások és a kitelepítések.

Történelmi tény, hogy a Magyarországon első ízben élő rádióadásban közvetített miniszterelnöki  expozét követően szinte népünnepély tört ki, az emberek a forró utcákra tódultak. És bár első hallásra kicsit patetikusnak hatott Jánosi „megkönnyebbülést hozó szivárvány” jelzője, de a konferencia előadásait követően ez a szókép már egyáltalán nem tűnt olyan nagy túlzásnak – még akkor is, ha a bajszos-mokány Nagy Imrét vizuálisan nehéz fényhozóként elképzelni.

Az első két előadó a Sztálin halála utáni szovjet tömb helyzetét járta körül, teljes joggal, hiszen a magyar politika minden rezdülése Moszkvától függött. Először Szilágyi Ákos beszélt arról, hogyan rohant el a generalisszimusz halálos ágyától Lavrentyij Berija néhány percnyi előnyért, és a sors milyen furcsa fintorával vált pont a csecsenek, volgai németek és a krími tatárok hóhérából az összeroppanás peremén táncoló önkényuralmat konszolidálni képes technokratává.

Berija persze nem valamiféle jószándéktól vezérelve vágott bele a reformba: Szilágyi meggyőző példákkal mutatta be, hogy a belügyminiszter inkább a Sztálin kivételével mindenki számára nyilvánvaló katasztrófát akarta megelőzni. A morajlásból ítélve még a Szolzsenyicinen edződött hallgatókat is elképesztették a borzalmas állapotokra hozott példák.

Ilyenek voltak például a 20 milliós háborús férfiveszteséget ki nem heverő ország elképesztő munkaerőhiánya – voltak egész falvak, ahol egy szem férfi sem élt – , a sarkvidéken elképesztő ember- és anyagi áldozattal épülgető Szalehard–Igarka-vasútvonal, vagy az elvileg ingyenmunkát biztosító gulágok borzalmas fenntartási költségei. Berija eredetileg csak az alapvető válságtüneteket akarta kezelni, de minden egyes racionalizáló lépése óhatatlanul is kiváltotta vagy tíz másik szükségességét. A lépegetés végül reformlavinává terebélyesedett, és Berija ebbe gyorsan bele is bukott – igaz, Malenkov, az előtérbe tolt miniszterelnöke túlélte az ő száznapos uralmát.

Azt, hogy a szovjet hatalmi harcok minden kacskaringóját milyen szorosan követték a kelet-közép-európai csatlósok, Baráth Magdolna mutatta be. A történész szerint a szovjet modellt meglehetős pontossággal másoló sztálinista rezsimeket Bulgáriától az NDK-ig mindenhol megrázta a szovjet vezető halála, a keletnémeteknél például akkora volt a zavar, hogy még az állambiztonsági szervekből is ezrével szöktek át Nyugatra.

A Szovjetunió figyelme csak 1953 májusától fordult a külvilág felé, az SZKP júniustól sorra Moszkvába rendelte a kommunista pártok gondosan összeválogatott összetételű delegációit, az új irányban való eligazítást követően pedig Berijáék kerek-perec ki is jelölték az új vezetőket. Az NDK után Magyarország volt a második, mely részt vett a fejtágítón. Rákosit nem hívták meg.

Nem azért nem akartak zsidó miniszterelnököt

Kende Péter – béna dolog, hogy el kell mondani, de nem az a Kende Péter – szerint a mai napig nem tudjuk igazán biztosan, ki és miért vetette fel Nagy Imre nevét a szovjet pártvezetés körében. Az biztos, hogy az egyik – sokszor félreértelmezett szempont – az volt, hogy Nagy Imre egyike volt az MKP nemzsidó vezetőinek.

Ennek azonban semmi köze nem volt az antiszemitizmushoz, inkább a Sztálin által erőltetett oroszosítást követő „korenizálás” tendenciájába illett bele, ami azt jelentette, hogy a szovjet tagköztársaságok élére az orosz káderek helyett igyekeztek a helyi nemzetiségből származó vezetőket ültetni. Márpedig a zsidók szovjet szemmel nem vallási közösségnek, hanem nemzetiségnek számítottak, ezért Magyarországon is szorgalmazták a helyi nemzetiség – azaz a magyarok – előtérbe tolását.

A sokáig a Szovjetunióban élő Nagy Imre kinevezéséhez minden bizonnyal hozzájárultak kiváló moszkvai kapcsolatai is, illetve az, hogy teljes egészében magáévá tudta tenni a megváltozott moszkvai politikai elképzeléseket. De Kende azt is hangsúlyozza, hogy a szovjet személyzeti politika egyik nagy tévedésének bizonyuló Nagy Imre már 1953-ban sem azt a szerepet játszotta el, mint amit Moszkvában neki szántak. Az új miniszterelnök ugyanis szó szerint értelmezte a desztalinizáció deklarált elveit – például a „törvényességet”, amivel indokolni tudta az elvártnál is szélesebb körű reformjait.

Ezek a reformok azonban ugyanúgy létfontosságúak voltak, mint a Szovjetunióban, és Nagy Imre csak azokon a területeken hajtott végre korrekciót, ahol Berija is engedte. Ilyen intézkedés volt a munkatáborok megszüntetése, a törvényesség helyreállítása, és az alapvető gazdasági racionalitás alkalmazása.

A minden kiszámíthatóságot és következetességet nélkülöző totalitárius önkény után még az olyan, alapvetőnek számító jogállami lépések is forradalminak hatottak, mint az ügyészi szervezet felállítása, vagy az erőszakos kitelepítések megszüntetése. Éppen ezért Nagy Imre 1955 tavaszán történő – szintén szorosan a szovjet változásokat követő – elmozdítása és pártból való kizárása Kende szerint a megkönnyebbülést szorosan a miniszterelnök személyéhez kötő közvélemény számára a „rossz visszajövetelével” volt egyenlő. De hiába tért vissza Rákosi, a régi rend már nem térhetett vissza vele.

500 000 lakásnyi beton egy hasznavehetetlen erődbe

Gyarmati György hangsúlyozta, mennyire fontos volt Nagy Imre miniszterelnöksége a gazdaság számára. A jelenlegi kutatások szerint ugyanis közvetlenül a háború után a szovjet megszállás ellenére is egy, a történész szerint a nyugat-németekéhez fogható gazdasági csoda játszódott le, és ezt törte derékba 1948-tól a Rákosi-korszak.

1953-ig viszonylag gyorsan sikerült leamortizálni az elképesztő háborús veszteségekből épphogy csak éledező országot, és itt nem csak az erőszakos kollektivizálás vagy a „vas és acél országá”-nak közismert ostobaságaira kell gondolni. Gyarmati rámutatott olyan fontos tényezőkre, mint a hadigazdálkodás bevezetése – amely következményeképp nagyjából 500 ezer lakásnyi építőanyagot öltek a déli határon lévő erődítésekbe –, vagy a szakigazgatási helyek „funkcionális analfabétákkal” való feltöltése.

Varga Zsuzsanna Nagy Imre agrárprogramjára fókuszálva mutatta be a reform sajátosságait. Itt Nagy Imre évtizedes szakértői-tudományos múltja miatt előzetesen arra gondoltunk, hogy az agrárium saját preferenciája volt, de a történész szerint az 1953. júniusi szovjet párteligazitás jegyzőkönyveiből világosan kitűnik, hogy Moszkva számára prioritás volt a beszolgáltatások, kényszerállamosítások és kitelepítések miatt szétzilált magyar mezőgazdaság rendbetétele. Az viszont Varga szerint Nagy Imre érdemének tudható be, hogy valódi szakemberekkel dolgoztatta ki – későbbi utódja, az inkompetens Hegedüs András agrárminiszter feje felett – a vidék számára fontos reformelképzeléseit.

Benneragadt a panoptikumban

A konferencia tehát hangsúlyozta, hogy Nagy Imre hatalomra jutásában és az általa kezdett reformfolyamatban nem sok független elem volt, a lágyabbra hangszerelt diktatúrához a karmester személyét és a kottát is Moszkva biztosította. De – ilyen ellentmondásos a történelem! – személye mégiscsak a szovjet modelltől való távolodás szimbólumává vált.

Mi azonban ennek személyes vonzatairól is szívesen meghallgattunk volna egy-két előadást. Mert – ahogy ebben a kiváló Magyar Narancs-összeállításban is olvasható – Nagy Imre nemcsak a reformért, hanem a reform által korrigálni hivatott hibákért is felelőssé tehető. Szerepet játszott többek között a kisgazdapárt törvénytelen eszközökkel való szétverésben, a svábokkal szembeni kitelepítésben, a több halálos ítélet által kísért padlásseprésekben.

Érzésünk szerint az 1953-as reform jelentőségének megismertetéséhez a szervezők a „bűnös” kiindulópontot, és az ettől való eltávolodás folyamatát is igazán hozzátehették volna, enélkül ugyanis ha kormányprogramja nem is, de Nagy Imre alakja mindenképpen beszorult a köztársaság és a demokrácia panoptikumába.