Móric
14 °C
15 °C

Túl kell lépnünk a provincializmuson

2013.04.29. 15:21
Bencsik Barnabás öt éven át irányította a Ludwig múzeumot. A kiállítások látogatottak voltak, a múzeum az állami megvonások ellenére is működött, magyar művészeket futtattak be külföldön – igazgatói mandátumának lejárta után azonban mégsem őt támogatta a szakmai zsűri. Vajon a kegyvesztett L. Simonnal való kapcsolata, a nemzetközi beágyazottsága, vagy a Művészeti Akadémia akadályozza a folytatást?

Úgy tudom, meglepte a szakmai zsűri döntése, hogy nem az ön pályázatát javasolják Balog Zoltán miniszternek.

Azt azért  érdemes megnézni, milyen szakmai zsűriről van szó. Mennyire voltak benne a kortárs képzőművészeti intézményrendszert, és annak nemzetközi vonatkozásait ismerő szakemberek? Sajnos egyet kell értenem L. Simon László [leváltott kulturális államtitkár] felvetésével, hogy ha ilyen színjátéknak használják a szakmai bizottságot, akkor nincs rá szükség. Egyébként azt szeretném hinni, hogy szükség van rá, mert a szakmai szempontoknak kell érvényesülnie az ilyen döntéseknél.

A meghallgatáson ismerte meg a zsűrit?

Igen. És meglepett, hogy az országos múzeumi szervezetnek nem volt ott egy képviselője sem, helyette a Szegedi Móra Ferenc múzeum igazgatóját hívták el, amely intézmény nem a kortárs képzőművészet legerősebb bástyája.

Képviselte valaki a Ludwig múzeumot létrehozó német Ludwig alapítványt?

Senki. Amikor én kerültem ebbe a pozícióba, akkor volt egyeztetés a Ludwig alapítvány és a minisztérium közt. Most ez egyelőre elmaradt.

Mi a lényege a pályázatának?

A folytonosság. Tovább kell vinni az öt éve megkezdett munkát. Hosszú folyamat a szerteágazó nemzetközi intézményi kapcsolatrendszert kialakítása. Ha most váltás lesz, leáll ez az építkezés, mert ez olyan szakmai hitelességet és kölcsönös bizalmat igényel, amit itt a Ludwigban már megszereztünk.

Kiderült a zsűri kérdéseiből, hogy mit várnak el?

Nem derült ki. És annak fényében váratlan ez a döntés, hogy az elmúlt években a minisztériumból csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. A tavalyi évünket L. Simon László kiválónak értékelte hivatalos levelében.

Milyen nemzetközi kapcsolatokat épített ki?

A pályázatomhoz egész sor támogatólevelet mellékeltem, többek közt a Pompidou-ból, a Royal College of Artból, a zürichi és a brémai Kunsthalléból, az Isztambul biennále igazgatójától, a helsinki Kiasma vezetőjétől, a Sao Paolo-i MAC kortárs múzeum igazgatójától. Nem véltetlen az sem, hogy a New York-i MoMA azzal a Ludwiggal akar együttműködni a következő évek kutatásain, amelyik létrehozta a John Cage, vagy a fotorealizmus kiállítást. Olyan szegmenseit mutattuk meg a közép-európai régiónak, ami számukra addig teljesen ismeretlen volt.

Mindenki annak a titkát keresi, hogy lehet a magyar szcénát becsatolni a nemzetközi vérkeringésbe. Nálunk már láthatók az eredmények, a stratégiánk működőképes, nem értem, mi a magyarázata, hogy azt akarják, hogy ne folytassuk. Érdekes, hogy a zsűrinek az sem számít, hogy a hazai közönség visszajelzései szerint is sikeres múzeum vagyunk, gondoljunk csak a negyvenezer facebookos követőnkre gondolok, akik jelentős része állandó látogatónk is. Nincs Magyarországon még egy olyan múzeum, vagy akár kulturális intézmény, amelynek ilyen társadalmi beágyazottsága lenne a közösségi médiában.

Ezeket persze figyelmen kívül lehet hagyni, csak az a kérdés, hogy minek az érdekében. És amit nem értek, az a titkolózás a velem szemben támogatott pályázat körül. A nyilvánosság nem ismerheti meg Fabényi Júlia pályázatát, ő nem hajlandó nyilvánosságra hozni, én a meghallgatás napján ezt megtettem. A közvélemény ki van zárva a folyamatból, és azt sem tudhatja meg, hogy a szakmai zsűri milyen indokok alapján hozta meg döntését.

Nem gondolja, hogy éppen L. Simon méltatása szólt ön ellen? Ez már kremlinológia, de olyan valaki dicsérte, aki később kegyvesztett lett a Fidesznél.

Nem tudom, ez hogy megy, L. Simon mostanában együtt szerepel  Fekete Györggyel konferenciákon. [A kulturális államtitkárnak állítólag azért kellett mennie, mert nem támogatta a Művészeti Akadémia térhódítását.] Váratlan volt az is, hogy a mandátumom lejártakor nem hosszabbították meg a kinevezésemet, pedig ő javaslatot is tett erre.

Még egy ellenérv jut eszembe. Az állam és a Ludwig közti 1989-es szerződés értelmében a Nemzeti Galéria kortárs gyűjteményét át kellene adni a Ludwignak. Ami a mai napig nem történt meg. A projekt miniszteri biztosa, Baán László a Szépművészeti mellett a közelmúltban megszerezte Nemzeti Galéria vezetői posztját is. Ennek jelentőségét pedig nyilván csökkenti, ha a gyűjtemény egy része hirtelen kikerül az irányítása alól. A kormány talán úgy gondolkodik, egy Fidesszel szimpatizáló igazgatóval könnyebb lesz megoldani ezt a problémát?

Nem akarok találgatni, ez a kérdés most nyitott. Folynak a tárgyalások, nem is köztem és Baán László közt, hanem a miniszteri biztos és az aacheni Ludwig Alapítvány közt. Az biztos, hogy az alapítvány részéről folyamatosan az igény a gyűjtemény átvételére. Erre adta azt a választ a miniszteri biztos, hogy a Ludwig költözzön a múzeumi negyedbe, és majd ott épül egy akkora raktára, amelyben elfér a két egyesített gyűjtemény. De semmilyen részlet nem tisztázott még.

Mi jellemezte a Ludwig kiállításait? Inkább nemzetközi, vagy magyar orientációjú volt az intézmény?

Azt gondolom, sikerült egyensúlyt kialakítanunk. A magyar művészek olyan nyilvánosságot kaptak, amit korábban nem, és ezt számos esetében nemzetközi nyilvánossággá tudtuk tenni. Így volt például Csörgő Attila 2009-es kiállításával. Ő a nagyközönség számára korábban ismeretlen volt, és nálunk több mint 10 ezren nézték meg. A kiállítást nemzetközi partnerekkel közösen hoztuk létre, Luxemburgba utazott tovább, aztán a hamburgi Kunsthalléba. Ezek az európai kortárs szcéna elismert múzeumai. Vagy mondhatom a Société Réaliste-ot, amit közösen szerveztünk a párizsi Jeu de Paume-mal, és a kiállítást aztán eladtuk Bukarestbe. Olyan konstrukcióban hoztunk létre magyar művészeknek kiállítást, hogy az a nemzetközi kiállítási piacon kurrens áruként jelent meg.

2012 óta a kiállításainkat csak a bevételeinkből tudjuk finanszírozni, ha nincs bevételünk, nincs kiállításunk. Ez kívülről nem látszik, és nehezen is hihető a nyilvánosság számára. Az állami támogatásunk 380 millió volt 2008-ban, ami idénre 230 millióra csökkent, ez csak a bérre és a rezsire elég.

Hogyan látja a múzeum helyzetét a kortárs nemzetközi, és a magyar szcénában?

Sikerült referenciaintézménnyé válnunk. A webkettes felületeink interakcióiból nyilvánvaló, hogy olyan intézménnyé váltunk, amit figyelnek a kultúra iránt érdeklődők.

Nemzetközi találkozásaink során pedig azt látom, hogy sok olyan dologba fogtunk bele, ami a külföldi intézmények számára is csak kísérlet még. Például az önkéntes munka. A fogyatékkal élőkkel már két éve foglalkozunk a Múzeumban, és novemberben szerveztünk egy vakvezető-kutyás kiállítási látogatást gyengén látóknak. Januárban pedig láttam a MoMA honlapján a beharangozót, hogy kutyás vezetést indítanak. Persze a nagy intézmények teljesen más léptékben csinálják ezeket, de a tartalmilag az ott vagyunk a MoMA, a Tate, a Pompidou szintjén.

A Ludwigtól lopott a New York-i MoMA?

Ezt nem mondom, de visszaigazolta, hogy tényleg rajta vagyunk ezeken a nyomvonalakon. A hazai közegben kevéssé van még jelen ez a gondolkodásmód.

Nem akarok előrerohanni, hiszen ez még nem lejátszott ügy, de ha Balog Zoltán úgy dönt, mennie kell, akkor Magyarországon képzeli el a jövőt, vagy külföldi intézményben folytatná?

Itt még egyelőre nem tartok, de szeretném egyértelművé tenni, hogy amit én csinálok, az a magyar művészekkel, és magyar művészettel való foglalkozás. Az elmúlt húsz évemet úgy dolgoztam végig, hogy a magyar művészeket igyekeztem a nemzetközi összefüggésekben megjeleníteni. A különböző projektjeim annak a hátránynak a ledolgozására irányultak, amibe a magyar kortárs képzőművészet került a huszadik században. És ezt sehol máshol nem tudom csinálni.

Ez egyébként pontosan az, amit a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) a retorika szintjén hangoztat. Ha az MMA azt akarja, hogy elismerjék a magyar művészeket, akkor kétszer olyan intenzíven kellene támogatniuk a Ludwig múzeum működését. Igaz, a nemzeti megközelítések nem úgy relevánsak, ahogy ez a testület gondolja. A globális mezőnyben kulturálisan azonosíthatónak kell lennie a művészeknek. Csak hogy mi ez az azonosság, ez itt a kérdés. És erről valószínűleg teljesen mást gondolunk.

Az MMA esetében szerintem teljesen másról szól a történet. Van egy olyan elképzelésük, ami nem értelmezhető az ő köreiken kívül. Vagy ha értelmezhető, akkor az annyit jelent, hogy provinciális. A kortárs magyar művészet érdekében az áll, hogy túllépjünk ezen a provincializmuson.