Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Ahol két nap múlva minden víz alatt lehet

2013.06.04. 22:04 Módosítva: 2013.06.04. 22:18
A Szigetközben homokzsákok ezreit kell megtölteni. A védekezést segíti a véletlen is, az, hogy a töltések építését, bővítését és megerősítését szolgáló munkák évekig tartó csúszás után nemrég kezdődtek el. Így ha erős gát nincs is, de legalább vannak erőgépek, amik segítenek a helyieknek. És van polgármester két infarktus után, és vannak mindenhonnan odavezényelt vízügyesek, helyismeret nélkül. És van a remény, remény a centiméterekben, amelyek tizenegy éve segítettek, és talán most is fognak.

Négy lapát homokot tesznek egy zsákba Mecséren, négy nagy lapátot, vagy öt kicsit, a lényeg, hogy ne legyen az túl nehéz, meg lehessen még emelni. Két ember tölti a zsákokat. Az egyik a zsák száját tartja, a másik lapátol, aztán az első a halom tetejére dobja a zsákot és kezdik elölről. Kedd délelőtt van. Estére tizenháromezer zsákot kell megtölteni.

A falu szélén állunk, az emberek néha abbahagyják a munkát, és fújnak egyet.

– Azt mondják, a szentpáliak már összekészítették a bútorokat is, mert kitelepítik őket - mondja egy bajuszos, őszhajú férfi.

– Ezt meg kitől hallotta?

– A kocsmában mondták.

– Fél?

– Dehogy félek. Csak, tudják, a víz nem játék.

Mert Mecsér árvízre készül. Kedd délután a rendőr már senkit nem enged a faluba, a kocsmától pár lépésre a tűzoltók az irányítótörzs sátrát építik, földszállító teherautók jönnek-mennek az úton.

– Nem hazudok, reggel óta vagy kétszázharminc telefonhívást kaptam - mondja a polgármester, Csaplár Zoltán, és hangjában érezni a feszültséget. - Akkora itt most a kapkodás, hogy a bejárásra még csizmát is elfelejtettem húzni, úgy mentem körbe, félcipőben.

Pedig nem kellene rohangálnia a polgármesternek. Hatvanhét éves múlt, kétszer kapott hátsófali infarktust. Az elődje Gerhard Zoltán is infarktusban halt meg négy éve, ráadásul épp, amikor a töltést építette. Tudja ezt Csaplár is, de mit csináljon. Vészhelyzet van, az utóbbi évszázad talán legnagyobb árhulláma vonul végig Európán. Passau víz alatt van, és Bécs szórakozó negyedének egy részét elöntötte a Duna, amely most Magyarországot fenyegeti.

Hétfőn döntöttek a rendkívüli védekezés megkezdéséről Mecséren, nem sokkal később pedig megjelentek az önkénteseket toborzó falragaszok. Most ötvenen dolgoznak a falu árvízvédelmén, de a nagyobb baj elhárításában a helyieket az is segíti, amire a legkevésbé számítottak: a véletlen.

Évek óta tervezik ugyanis az itteni töltések építését, bővítését és javítását célzó Duna projektet, amelyet végül hosszú késlekedés után egy hónapja kezdtek el. A kivitelező felvonultatta a teljes gépparkját, teherautók, markolók kezdtek dolgozni a környéken. Most, hogy fenyeget az ár, ugyanezek a markolók építik az ideiglenes töltést.

– Ha mi nem lennénk, a helyiek most nagyon megégetnék magukat – mondja Kovács Ferenc művezető. – Tudják, mikor ért volna ide ez a sok munkagép időre? Soha.

Ha átutazik az ember a Szigetközön, nem gondolná, hogy két napon belül itt szinte minden víz alatt lesz, lehet. Szemerkél ugyan az eső, kicsit fúj a szél, a mosoni Duna-ág is magasabb a kelleténél, de mindez a legkevésbé sem tűnik veszélyesnek. Kunsziget alatt, a töltésről ráadásul nem látni a Dunát, pedig ott van az, csak valahol messze, a fák takarásában.

Egyelőre minden nyugodt, és el kell telnie egy pillanatnak, hogy észrevegyük a töltés tetején a tűzoltókat. Harmincan lehetnek, a szokásos térdig érő kabátot viselik, egyikük fején még a sisak is ott van: homokzsákot pakolnak. Két sor zsák van már a töltés tetején, a fák közül néha egy szállítógép jön elő, és hozza az újakat. A tűzoltók a környékről érkeztek, Mosonszentmiklósról, Tétről, Abdáról, Lebenyből. Önkéntesek. Munkájukat sem egy helyi, hanem a szolnoki csatornaőr, Kovács Tibor vezényli.

– Az ország minden zugából idetrombitálták a vízügyi szakembereket – magyarázza. – Van, aki Debrecenből, vagy Szombathelyről érkezett, szinte azt sem tudjuk, hol vagyunk.

– Az bizony baj.

– Miért lenne. A gát az gát mindenütt, csak azt kell tudni, hogyan építsük meg. A többi nem számít. Ha nálunk van ár, a Tiszán, akkor meg majd az itteniek segítenek ki minket.

A töltéstől két kilométerre fekszik Dunaszentpál, idelátszik a házak teteje. A települést aszfaltút köti össze Dunaszeggel, amelyet a régiek még miseútnak hívnak, mert amikor a szentpáliaknak nem volt saját templomuk, a szomszédba mentek misét hallgatni. Az 1954-es nagy árvízkor ez az út is víz alá került. Dunaszentpált akkor körbevette a folyó, az állatokat a magasabb területekre hajtották, a nőket kiköltöztették, a faluban csak a férfiak maradtak. Most ezeknek a férfiaknak és nőknek az unokái adják kézről kézre a homokzsákokat.

– Mi van ebben, hogy ilyen dögnehéz? A Mikulás?

– Az, a nyári Mikulás. Na, csak adjad, adjad.

– De tényleg dögnehéz.

– A sör bezzeg könnyű volt este.

Valaki nevet, de valahogy tartózkodó ez a nevetés. Legutóbb 2002-ben volt itt nagyobb árvíz, akkor centimétereken múlt, hogy nem öntötte el a víz a falut. Az emlék még erős, amikor a folyó várható tetőzéséről kérdezősködünk, nem is mond senki pontos számot, csak annyit: 2002, meg negyven. Az pedig sok, nagyon sok. Ráadásul Dunaszentpál olyan, mint egy végvár a Szigetközben: ha elesik szabad az út Győr felé, hiszen arra lejt a föld.

Csütörtökiék háza előtt, ott, ahol a Magyar utca és a Duna utca találkozik, vagy harminc ember lapátolja kora reggel óta a homokot. Körben állnak, középen egy óriási homokkupac. Néhányan két napja nem alszanak, éppen csak hazatértek az esti műszakból, átöltöztek, aztán már jöttek is hajnalban ide, zsákolni.

– Én sem aludtam sokat az éjjel, csak forgolódtam, járt az agyam, mi lesz velünk. – meséli Szabó Károly polgármester. – Márpedig álmosan, vagy éberen, de vasárnapig ki kell tartanunk.

– Hány embere van?

– Akiket itt látnak, meg lejjebb, az a két tucat a Duna-parton. Aztán a vöröskeresztesek, meg a máltaiak, akik ételt, italt hordanak, a vízügyiseket pedig a községházán találják: épp tanácskoznak. Ja, és a gátépítő cég emberei.

– És ez elég?

– Remélem. Az embereket a munkahelyük elengedte, a bérüket ráadásul az állam fizeti, mert vészhelyzet van. Homok jön állandóan, zsákból az előbb kértem még húszezret.

A falu végén már magas a folyó. Két vízügyis érkezik, méregetnek, majd vonalakat húznak egy kerítés szélére. Itt tetőzik majd a Duna, legalábbis szerintük. Két piros hinta áll ki a vízből, a folyó az utat nyaldossa. Arrébb két férfi hűtőszekrényt cipel, menekítik a Strand büfét, ám Fódi Éva, az üzletvezető egyáltalán nem ideges. Megszokta, hogy rossz vendég a Duna: amióta átvette a büfét, évente legalább egyszer feljebb kell költöznie. Ideges viszont Peter Tischer, a szemben álló ház tulajdonosa. Pont mögötte emelik a nyúlgátat, ha jön a víz, az a néhány homokzsák, amit a teraszára tett, nem fogja megvédeni. Scheiße, mondja, és mert látjuk, hogy egyszerűen képtelenség megvédeni a házát, bólintunk. Scheiße, igen, az.

Szél fúj, ráhűl ilyenkor a kabát az emberre, hiába lapátol, hajlong, emel. Szemerkélni kezd az eső, majd eláll. Újabb traktor érkezik a Duna-partra, a pótkocsin fehér nejlonzsákokba töltött homokkal. Néhányan pakolni kezdenek. A traktor elmegy, visszajön, megint elmegy, és tudjuk, hogy ez így megy majd egész délután és este, itt hajlongnak, lapátolnak majd ezek az emberek, hisz nem mehetnek sehová, hisz nincs hová menniük.

A traktor közben visszaért, és két férfi a platóról adogatni kezdi lefelé a zsákokat.

Aztán csak rakják, rakják, hiába dögnehéz, de rakják.

Mert a víz nem játék.