Aki minden sarokban zsidókat látott

Nem mennek a legjobban az utcaátnevezések Tarlós Istvánnak. A főpolgármester ugyanis amilyen nagy buzgalommal csavaroztatja fel az utcasarkokra a jobboldali kánon alakjainak a nevét, időnként olyan kínos pofonokba szalad bele velük.

Nem a Havanna lakótelep pásztoráé lenne az utca

Tavaly kínos hátraarcra kényszerült, amikor a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt 23 évvel elhunyt Frankel Leótól a kommunista rendszer bűneinek „előrevetítése miatt” akarta elvenni az utcanévtáblát, vagy amikor a kommünnel szimpatizáló, de a kommunizmus alatt szilenciumra ítélt Tersánszky Józsi Jenő nevét viselő sétány átnevezésére bólintott rá az ő – helyszíni tapasztalataink szerint meglehetősen szoros – irányítása alatt álló fővárosi közgyűlés.

De ezek a konfliktusok leginkább a baloldaliak szemében tűntek szálkának. A májusi névmódosítási hullámban felbukkant Tormay Cécile-lel azonban megrázták a pofonfát a bal- és a jobboldalon egyaránt.

Tormay ugyanis nem a Havanna lakótelep pásztoraként vagy más egyéb elvitathatatlan érdemének köszönhetően került fel az utcanévtáblára várakozók listájára, hanem a Horthy-rendszer antiszemita kurzusírójaként. Ráadásul ő még csak nem is a sunyi, kétértelmű antiszemitizmust képviselte, hanem a két világháború között dívó bővérű, nyíltsisakos zsidógyűlöletet.

A zsidó zsidóul is néz ki

Az elmúlt hetekben a legtöbben a Bujdosó könyvre hivatkoztak úgy, hogy az dokumentálja Tormay zsigeri antiszemitizmusát. A könyv lényegében az 1918-19-es eseményekről szól, melyek elbeszélésében a személyes emlékekkel összekeverednek a mozgalmas időszakról szóló politikai beszámolók és elmélkedések is.

Tormay nem keres komplex összefüggéseket a köztárság kikiáltására, a kommünre vagy az ország francia-román-csehszlovák megszállására: az őszirózsás forradalom szerinte azért tört ki, „mert a zsidóság félt a hazatérő katonák pogromjától”, „Károlyi forradalmát majdnem kizárólag zsidók csinálták. Nem titkolják, dicsekszenek vele”. És így tovább, és így tovább.

Tormay Cécile

De Tormay középkori rémmetszetekből táplálkozó világképében a zsidók nem csak zsidóul viselkednek, hanem zsidóul is néznek ki. A Bujdosó könyvben feltűnő zsidó alakok teljesen egyformák, minden zsidó olyan, mint... mint egy zsidó. Hogy néz ki egy „zsidó”? Mint egy zsidó! Jászi Oszkárnak nem kerek, ovális vagy krumpli, hanem „szemita feje” van, Hatvany Lajosnak nem rusnya, uborkaorrú vagy tésztaszerű arca, hanem „faunszerűen zsidó” arca van.

A Bujdosó könyv végtelen primitív szemléletét ráadásul még azzal sem magyarázhatjuk, hogy korai, kiforratlan zsengéről lenne szó, elvégre ekkor már túl volt az irodalmilag legtöbbre értékelt Régi házon. Emberileg érthető, hogy a kommün előli menekülése és a történelmi Magyarország szétesése sokkolta őt, de azért a történtek megemésztéséhez használt antiszemita mártás így is émelyítő.

Az utcanévadási szándék tükrében különösen érdekes az, hogy Tormay Budapestet „zsidó pszichéjű városnak” titulálta. Így mondjuk az is érthető, hogy a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű nőszervezet elnökeként a Parlament lépcsőjén várta a „vörös rongyokba öltözött” bűnös városba belovagoló Horthy Miklóst, akinek a későbbiekben is rendíthetetlen híve maradt.

A húszas évektől a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége élén visszhangozta a Szekfű Gyula Három Nemzedékében megfogalmazott hivatalos történelemszemléletet, miszerint a zsidók liberális „közelengedése” okozta Magyarország romlását. Vannak olyanok, akik az olasz fasizmushoz intézett ömlengéseivel (ez különösen szép darab) is bizonyítottnak vélik Tormay antiszemitizmusát, ez azonban történetietlen érv, hiszen Mussolini rendszere alapvetően nem volt antiszemita.

Akkor a zsidóknak miért lehet?

A háttér ismeretében nem meglepő, hogy a Tormay Cécile-kezdeményezésre rögtön rámozdult a fővárosi MSZP-frakció, majd szintén nem meglepő módon a Mazsihisz és a Zsidó Világkongresszus is. A fővárosi közgyűlésen szerzett személyes benyomásunk alapján első körben nagyon úgy tűnt, mintha a Fidesz-frakció nem igazán lett volna képben, kiről-miről is van szó. Először ugyanis az ügyre rápörgő baloldali politikusokat kezdték el „szélsőséges” uszítással vádolni, és csípőből visszautasították a szocialisták kezdeményezését, miszerint a szalonképesség eldöntése érdekében inkább az MTA-hoz kellene fordulni.

Fotó: Beliczay László

Ehhez képest a május 29-i közgyűlést követően már Tarlós is az Akadémiát emlegette, sőt, nem sokkal később azt nyilatkozta, hogy a véleményezést meg sem várva ejti az egész Tormay-ügyet. Azután a szerdai közgyűlésen megint úgy tűnt, a Fidesz visszatér a kiváró taktikához, mert a közgyűlés úgy döntött, hogy mégiscsak szükség van arra az akadémiai szakvéleményre.

A Tormay-ügyben való fideszes vacillálás nemcsak az anti-antiszemitákat bőszítette fel, hanem az amúgy a fővárosban a Fidesszel meglehetősen jó viszonyt ápoló Jobbikot is. Meglehetősen ovis módon elkezdtek panaszkodni, hogy „akkor a zsidóknak miért lehet utcája?”, és elkezdtek ujjal mutogatni a „palesztinüldöző″ cionizmus magyar származású atyjára, Herzl Tivadarra.

Vegyék el Mórciz Zsigmondtól a körteret!

De a Herzl-vonalat félretéve a Jobbik másik érve sokkal izgalmasabb. A párt, illetve a hozzá közel álló orgánumok ugyanis elkezdtek példálózni a nemzeti panteonban megingathatatlan helyet elfoglaló Móricz Zsigmond antiszemitizmusával: kimazsolázták például naplójából, hogy nem bírja elviselni a zsidók szagát, hogy fizikai rosszullét fogja el a zsidók társaságában, és a többi terhelő bejegyzést. Ezekre a szemelvényekre hivatkozva mondta a közgyűlés szerdai vitájában Losonczy Pál fővárosi frakcióvezető, hogy Tormay Cécile nem antiszemita, vagy ha az, akkor vegyék el Móricztól is a körteret.

Ezzel kapcsolatban igen érdekes – mint azt Hamar Péter tanulmányában olvashatjuk -, hogy Móricz személyes ellenszenve és erkölcsi-politikai nézetei jócskán elváltak egymástól, és az író munkásságában és közéleti szerepvállalásában az antiszemitizmus nem jelent meg, sőt. De azért egy magán-nyilvános elválasztásra épülő érv meglehetősen kevés, főleg, ha a magántitok nyilvánosságra kerül – gondoljunk csak arra, mi lett a Derrickkel, miután öt évvel a halála után kiderült, hogy poétikusan ifjú korában egy volt a Waffen SS többszázezer katonája közül.

Alapesetben az MTA azt a kérdést tenné mérlegre, vajon a művészi teljesítmény képes-e fölébe nőni a művész demokratikus szempontból vállalhatatlan nézeteinek. Rengeteg művész van, aki lenézte a nőket, utálta a demokráciát, támogatta az eugenikát, mégis nagy művésznek tartjuk, emlékének konferenciák és utcanevek százaival adózik a hálás utókor. Ugyanígy felesleges számon kérni a régi korok nyelvhasználatán a modern érzékenységet és toleranciát, a sok négerezést, asszonyállatozást, népfajozást.

Tormay-emléktábla

Fotó: Derzsi Elekes Andor / Wikimedia Commons

A Tormay elismeréséért küzdők hivatkozhatnak arra, hogy 1936-ban és 1937-ben is jeles akadémikusok jelölték őt Nobel-díjra, alakját pedig már amúgy is szobor, nevét pedig emléktábla őrzi. A szemérmességig apolitikus Szerb Antal nekrológjában azt írta róla, hogy „dekoratív tehetség és a szó nemes értelmében dekadens”, aki „annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el″. Mi a Bujdosó könyvön kívül csak A régi házat olvastuk tőle, tehát egyáltalán nem tisztünk annak megítélése, hogy szecessziós-melankolikus írásművészete mennyire nő politikai nézetei fölé.

Csak az antiszemita Tormay kaphat táblát

Olvasói és a rá emlékezők azonban nem csak a II. világháború után méltatlanul eltemetett ékkövet akarják a felszínre hozni, követelésük harcos, politikai követelés. Lehet, hogy nyilvánosan A régi ház szomorú szépségére hivatkoznak, de ugyanúgy bennük él a Bujdosó könyv harsány antiszemitizmusának elismertetése iránti vágy is. Ha nem így lenne, akkor Tormay nem lenne a Jobbik ügye.

De van még egy fontos erkölcsi szempont az igen bonyolult kérdésben: a húszas-harmincas évek antiszemitizmusát nem lehet pusztán a „régebben a zsidózás elfogadottabb volt” érvével elintézni, mert az elfogadás útjában ott tornyosul hatmillió elpusztított zsidó. És ezt az európai civilizáció nem tudja és nem is akarja elfelejteni. A Holokauszt az, ami megbocsáthatatlanná – vagy legalább is nehezen tolerálhatóvá – teszi Tormay zsidóellenességét.

Lehetséges, hogy az antiszemitizmusra kimondott tabu valahol egy politikai döntés, de az biztos, hogy a tabu figyelmen kívül hagyása is az. Tormay Cécile utcanévtáblára való emelése ezért – függetlenül attól, mit is gondolnak Tormayról a Fideszben – szükségszerűen antiszemita felhanggal bírna, a művészete már nem fogja túlnőni zsidógyűlöletét.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!