Dömötör
-1 °C
14 °C

A Zápor-tavi tőkésrécék rejtélye

2013.06.23. 00:26
A szegedi Zápor-tóról sorra tűnnek el a vadkacsák: egy környékbeli néni szerint néhány nemrég odaköltöztetett család jár rá a madarakra. A kacsaféltés mögött közönséges rasszizmus, a rasszizmus mögött közönséges jószándék van.

Kicsivel múlt el délután négy, a  Szegedi Rendőrfőkapitányság Tarjánvárosi Rendőrőrsén állunk, az Index fotósa, Janó és én. Ma már nincs ügyfélfogadás, de a meglepően segítőkész, harmincas évei közepén járó rendőr így is megpróbálja kideríteni, érkezett-e hozzájuk bejelentés arról, amire az utókor minden bizonnyal csak a Tarján-Zápor kacsaesemény néven fog emlékezni. A terem falán  kartonpapírra nyomtatott nagymagyarországos plakát lóg, rajta az Adósunk Európa című vers: „Az idők folyamán ráéheztek mások, // Széjjeldarabolták Nagy-Magyarországot” – a további 32 sorért katt ide. A rendőr végül nem tud segíteni.

Azért mentünk Szegedre, hogy utánajárjunk annak a hírnek, ami már egy hete „borzolja" a kedélyeket a Facebookon : a szegedi Zápor-tóból egyre fogynak a tőkésrécék. A tavon egy hónapja még több mint 70 vadkacsa úszkált, mára alig 30-an maradtak. A pusztulás elleni mozgósítás középpontjában egy idős hölgy, Anikó áll, aki barátaival harcol a helyi tőkésréce-állomány drámai csökkenése ellen. A csökkenés oka prózai: Anikó szerint néhány helybéli család fogdossa össze a fiatal, még repülésre képtelen vadkacsákat – vacsorának.

Mikor megérkezünk a tóhoz, Anikó egy másik nő, Erzsébet társaságában fogad minket. Szemmel láthatólag mindketten nagyon zaklatottak: szinte könnyek közt panaszolják, micsoda kegyetlenséggel tekerték ki az újonnan ideköltözött család tagjai a kiskacsák nyakát.

Anikó és Erzsébet a barátságos együttműködés és a gimnáziumi lányvécék hajtépőmeccseinek különleges egyvelegét mutatják be. Erzsébet például egy ponton nemes egyszerűséggel kiüti Anikót a reflektorfényből, és magáról kezd beszélni: valójában ő áll a védekezés középpontjában, még a „Kacsamama” nevet is megkapta a polgármestertől. Majd kirajzolódik Erzsébet politikai profilja: tagja a polgárőrségnek, negyven éve pedig az elsők között költözött be a Pentelei soron álló panelházba. Anikó arca egyre nagyobbakat rezdül. „Nem tud az semmit,” mondja később bizalmaskodva, és hozzáteszi: most „bezzeg itt van, de amikor segítség kéne etetni a kacsákat, a füle botját sem mozdítja.” Anikónál most is több zacskónyi kenyérdarab van.

Abban azonban megegyeznek, hogy a pusztításért az a néhány család felelős, akik nemrég költöztek a környékre. Anikó és Erzsébet, akikben a szegedi Dr. Dolittle-t reméltük megtalálni, a következő percben már nem is a vadkacsákról, hanem az újonnan beköltözött családról beszélnek. A gyerekeik szemtelenek, mocskosakat beszélnek, ráadásul az utcán részegeskednek. Újabb perc telik el, és már azt halljuk, hogy az elmúlt hónapban Anikó és Erzsébet otthon sem érezte magát biztonságban: itt jön el a pilanat amikor kiderül, a tőkésréce-állományt csúful lemészárló, szerintük a környék rendjét felforgató család tagjai romák.

Ezen a ponton egy tizenöt év körüli cigány fiú lép mellénk a partra, kezében fényképezőgép: a tavat fotózza. Anikó egy passzív-agresszív általános iskolai tanítónéni hanglejtésének minden jegességével szól rá: „Jobb lenne ha innen elmennél.” A fiú odébbsétál, miközben folyamatosan beszél hozzánk. Ártalmatlannak tűnik.

„A testvérei ölték meg a kiskacsákat” – néz Anikó baljósan az eliszkoló fiú után, én pedig magamban azt latolgatom, vajon valódi testvérekről van szó, vagy minden roma fiatalt rokonnak tekint. „Most szabadult a börtönből” néhány napja, teszi hozzá Anikó, majd mikor felvetem, hogy a fiú minden bizonnyal 16 év alatti, kijavítja magát: „a javítóintézetből, hát persze.”

Nehéz nem arra gondolni, hogy az egész kacsaféltés nem egyéb, mint egy újabb magyar–cigány konfliktus. És hát mi lehetne ártatlanabb, elfogadhatóbb állásfoglalás, mint védőszárnyaink alá venni egy csapat kiskacsát, akikre néhány cigánycsalád vadászik.

Elképzelem magamban a tarjáni lakótelep lakóit, amint vasvillákkal állják körül az egyébként valóban gyönyörű Zápor-tavat, petíciót írnak a polgármesternek, a cigányokat pedig végül másik önkormányzati lakásba költöztetik. Csakhogy Anikó és Erzsébet minden bőbeszédűség, ködösítés és kacsingatós barnabőrűzés ellenére jóindulatúnak tűnnek. Anikó az elmúlt hónapban naponta kétszer járt le a tóhoz, kezében óriászacskónyi kenyérmorzsával. A vadkacsák valóban szeretik őt: amint megérkezik a tóhoz, körésereglenek. És Anikónak igazán jót tesz a tőkésréce-etetés: egyébként egyedül él, nyugdíjasként nincs sok más dolga, így pedig valóban hasznosnak érezheti magát.

A nénik után a cigány gyerekekkel beszélek: huncutul nevetgélnek, és váltig állítják, nem is szeretik a kacsát. A fiú, aki a néni szerint javítóintézetből „szabadult”, azt mondja, Budapestre jár általános iskolába – persze, amit Anikó és a fiú mondanak, egyszerre is igaz lehet.