120-as IQ fölött mindenki ilyen kormányra vágyott

2013.08.29. 20:31 Módosítva: 2013.08.29. 23:21
A Tranzit fesztiválon fideszes fiatalokat faggattunk: mi a jó az Orbán-kormányban? Kiderült, kevesen dőlnek be a rezsicsökkentésnek, de az Alaptörvényt és az egykulcsos adót sokra tartják. Van, aki szerint egy ilyen kormányra várt 1990 óta minden értelmes ember. A "Mi a rossz az Orbán-kormányban?" kérdéssel azonban csúfos kudarcot vallottunk.

Már a kilencvenes évek vége óta köztudott, hogy a magyar fiatalok körében – a politikával szembeni általános ellenszenv mellett – népszerűbbek a jobboldali pártok, mint a baloldaliak. Azonban az estabilishment pártjai – az MSZP és a Fidesz – 2013-ra a politikailag legaktívabbnak számító egyetemi és főiskolai hallgatók körében egyaránt visszaszorultak a Jobbikhoz és az LMP-hez képest.

Ezen azért nincs mit csodálkozni: a felsőoktatást az elmúlt évek kormányzati intézkedései ugyanúgy felforgatták, mint a szocialisták tandíjkoncepciója. Ehhez ráadásul még hozzáadódhat, hogy a Fiatal Demokraták stílusa is egyre kevésbé fiatalos: a kivarrva a Facebookon pózoló Vona Gábor ezerszer közelebb van egy tényleges maifiatalhoz, mint a vidéki parasztgazdára hajazó pocakos Orbán.

Tranzit fesztivál
Tranzit fesztivál
Fotó: Tranzit

Éppen ezért tartjuk érdekesnek azt a kérdést: mi az, amit a fiatalok ma mégis vonzónak találhatnak a Fideszben? Mit csinál jól a kormány, és mi az, amin csak röhög a húszas korosztály? A válaszokat az ország legfideszesebb fesztiválján, a jobbközép folyóiratok és think-tankek által szervezett Tranziton kerestük. A politikai showműsorokkal teletömött programok végigülése mellett rengeteg fesztiválozóval beszélgetünk el a kormány teljesítményéről. A válaszokba kicsit mindig belekérdeztünk, hogy ne csak a szlogeneket halljuk, hanem a miérteket is megismerhessük.

Benyomásaink alapján beszélgetőpartnereink többsége egyetemista – köztük feltűnően sok joghallgató –, illetve a kormányzatnál vagy valamilyen uniós szervnél dolgozó fiatal volt. Azaz könnyen lehet, hogy a jövő Rogánja vagy Szijjártója is megosztotta velünk véleményét. Azt még meg kell jegyezni, hogy a véleményeket egyáltalán nem harapófogóval kellett kihúzni az emberekből: a beszélgetések spontánok voltak, nem éreztük úgy magunkat, mintha Lenhardt Balázstól kellene útbaigazítást kérnünk a Páva utcai Holokauszt Emlékközponthoz.

Az Alaptörvényben rögzítik a szeretetet

A tranzitosok közül szinte mindenki az Alaptörvényt értékelte a legtöbbre a kormányzat elmúlt három évéből. Amikor rákérdeztünk, hogy ugyan miért volt fontos az 1989-ben teljesen újrafazonírozott 1949-es alkotmány lecserélése, akkor kiderült, hogy ezt nemcsak a szimbolikus aktus miatt tartják jelentősnek, hanem azért, mert valóban fontosnak gondolják azt, hogy az Alaptörvény az eddigi „eltúlzott” jogelvűséggel egy szintre emelte a „kötelesség” elvét. A kevésbé magasztos elveket tükröző alkotmánykiegészítésekhez beszélgetőpartnereink általában nem fűztek kommentárt.

Emellett bár nem sokan, azért többen méltatták a kereszténység Alaptörvénybe való emelését is, mondván, hogy ez identitásunk, múltunk felvállalása és a „szeretet erejének” alkotmányos elismerése miatt egyaránt fontos.

1236432 642321959126238 272112839 n
Fotó: Tranzit

A pozitív közjogi változások között a parlamenti képviselői helyek számának felezését is többen szimbolikus szempontból fontos üzenettel bíró lépésként említették. De amikor ezzel szembeszegeztük, hogy ez mennyit érhet annak tükrében, hogy közben a kormányzati bürokrácia szépen dagad, inkább dobták a témát.

Az Alaptörvény eszméje és megvalósulása melletti érzelmes kinyilatkoztatások mindenesetre azt mutatják, hogy a fiatal fideszesek körében rettentő fontosak a konzervatív elveket tükröző kormányzati gesztusok.

Nem vágta földhöz a különadó a bankokat

A tranzitosokat a kormány gazdaságpolitikájából is elsősorban a konzervatív elemek nyűgözik le. Az egykulcsos adó mellett órákig érveltek nekünk, méghozzá általában azon az elvi alapon, hogy „azokat segíti, akik valóban dolgoznak”.

Az államadósság visszafizetését nem csak „nemzeti függetlenségünk” visszanyerése miatt tartják fontosnak, hanem azért is, mert ezt a bevételek és kiadások helyes egyensúlyára való törekvésként értelmezik. E cél érdekében a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások lenyúlásával sincs akkora gond, különben is, úgy hallottuk, az államnak ha törik, ha szakad, muszáj kifizetnie a nyugdíjat, de a magánnyugdíjpénztárak semmi nem köti abban, hogy elherdálják a megtakarításokat.

Az IMF-hitelről folytatott beszélgetésnél azt is érdekes volt látni, hogy az éjszakai érvek az IMF-hitel ellen − „nem igaz, hogy sokkal drágább a piacról finanszírozni az országot”, „ha úgy vesszük, az IMF-hitel sokkal többe kerül, mert feltételeik vannak”, „az IMF privatizációt kényszerít ránk” stb. − a másnapi Rogán−Schiffer-vitán szinte szó szerint elhangzottak. És általában jellemző volt, hogy az első válaszok mindig a kényelmes, jól hangzó, kormányzati kommunikációs panelekből álltak.

A pénzügyi egyensúly elérésének egyik kiváló eszközeként említették többen is a tranzakciós illeték bevezetését, mely „a felháborodott nyilatkozatok ellenére valódi kárt nem okozott a bankoknak”. Hasonlóképpen az igazságérzetet simogató érzés volt a jogosulatlan szociális „kiváltságok” – mint például a rokkantnyugdíj – felülvizsgálata is, a kormány ugyanis „azt támogatja, aki a rendszerbe be akar tenni, nem azt, aki ki akar venni”

Ha már a gazdaságnál tartunk, többen a stadionépítéseket és más ehhez hasonló, nagyívű beruházásokat egyébként is pozitívan fogadják; nem is a célszerűségük miatt, inkább az általuk sugallt tettrekészséget díjazzák. Na, valami ilyesmire gondolhatott Habony Árpád is.

És végül a kérdésre, hogy szerintük nem problémás-e, hogy bizonyos területeken az állami megrendelések túlnyomó többségét egyetlen cég nyeri, csak hümmögés volt az első reakció. Majd elmondták − ez is ismerős lehet valahonnan −, hogy „sokkal jobb egy erős vagy akár túl erős magyar vállalat vagy vállalkozó, mint több külföldi cég, akik csak kiviszik a profitot az országból”. Ehhez hozzá is tették, hogy ezért nem hatja meg őket az az érv a sok államosítás kapcsán, hogy ez a legrosszabb kommunista államosításokat idézi, mert szerintük most muszáj meglépni ezt. Azt azonban egyelőre nem látják, hogy van-e esély arra, hogy az állam majd privatizálja ezeket úgy, hogy magyar cégek kezébe kerüljön vissza, ami most az államé lett.

Bassza a csőrüket a keleti nyitás

A rezsicsökkentés azonban senkit nem érdekelt, sőt páran csak „szükséges rossznak” tartják, ámde itt is volt, aki megjegyezte: „azért az is látszik, hogy a közműcégek ebbe nem haltak bele”. A rezsicsökkentésről mindenki tudja, mire is szolgál: „így legalább velünk lesznek a nyugdíjasok”. És ez azért lesz jövőre fontos, mert „a demokráciában sajnos a minőség helyett a mennyiség számít”– hangzott a platóni diagnózis.

Volt, aki a rezsicsökkentés mellett a devizahitelesek megmentéséről szóló terveket is a választási kampány részének tartja, mert amúgy „nem okés, hogy úgy nézünk a devizahitelesekre, mint az árvízkárosultakra”. A bankadó kapcsán hallottuk az egyetlen konkrétan megfogalmazott kritikát: „Az, hogy azt mondták, kivezetik, majd mégis fenntartották a bankadót, az nettó hazugság volt". Azért itt is hozzátették gyorsan, hogy bár rosszul sikerült kommunikálni a dolgot, maga a különadó igazságos. A felvetésre, hogy nem fogja-e vissza túlságosan a hitelezést és ezáltal a gazdaságot, a válasz − akárcsak a közszolgáltatást végző külföldi cégek kapcsán − az volt, hogy: „nem és ha tényleg annyira odavágott volna a bankoknak a dolog, már nem lennének itt".

Beszélgetőpartnereink, akik nem csak a Korfu–Rimini–Sousse-háromszögben mozognak a világban, a leginkább az Orbán-kormány „keleti nyitást” hangsúlyozó külpolitikájával elégedetlenek, sőt volt, akinek ez kifejezetten „baszta a csőrét”.

A fesztivál jogilag és történelmileg patkoltabb közönsége elvi szinten számtalan fordulatban kifejtette nekünk, hogy aggódik a minden szférában elterpeszkedő állam miatt, de többen ehhez kacifántos ideológiát gyártottak maguknak – mondjuk már csak hajnali három tájékában. Eszerint a közelmúlt államosító-piactorzító lépéseit pont a tisztességes verseny indokolja.  Ugyanis csak így lehet a korábbi torz rendszerben, ahol „egy francia állami vállalat magáncégként lesz magyar közműszolgáltató” – utalnak a Suezre – rendet tenni, és újra megteremteni a jobb piaci viszonyokat. Azaz sokan látják úgy, hogy a különböző szektorok feletti állami kontroll erősítése helyett csak egy központilag szervezett újrafelosztás zajlik.

Aki zseni, a Fideszt szereti

A legérdekesebb talán az volt, hogy a kormány legnagyobb erényét mindenki a cselekedni akarásban/tudásban látta. Ez főleg a szocialista kormányokkal összehasonlítva szembetűnő a fideszesek számára. Valahogy így: „a szocialistákkal nem is az volt a legnagyobb baj, hogy rosszul csináltak dolgokat, hanem hogy nem lehetett látni rajtuk azt, hogy tudták volna, merre akarják vinni az országot. Ha Gyurcsány vagy Bajnai azt mondta: utánam!, akkor hát nem rándul össze az izmod a nagy tettvágytól”.

1150288 642503155774785 2108129062 n
Fotó: Tranzit

Ezzel szemben pont a júniusi árvíz mutatta meg, hogy „ha van egy közös akarat, akkor képes egyfelé elindulni a magyar társadalom”. Volt, aki odáig ragadtatta magát, hogy „2010-ben az történt Magyarországon, amire minden 120+ IQ-s ember '90 óta várt", és megint egy másik beszélgetőpartnerünk – mintha csak közösen hímeznék az imázs-mellényt – annyit tett hozzá: „végre van gazdája az országnak, aki kézben tartja, aki szívén viseli sorsát”.

A tettrekészség mellé ráadásul mindenki valamiféle „víziót” is párosított, ami „legalább 5-6 millió ember számára vonzó”. És hogy miről szól? Hát a nemzeti felemelkedésről, arról, hogy – és ez így szó szerint elhangzott – „merjünk nagyot álmodni!”