Diána
11 °C
22 °C

Marcsika, Gyuri és a kurzustörténészek

2013.10.12. 21:53 Módosítva: 2013.10.13. 02:32
Orbán volt tanácsadója, az MSZP régi motorosa és Kövér László Fideszben csalódott barátja egy asztalhoz ültek, hogy megbeszéljék, ki a kurzustörténész, miért nem lehet párbeszéd a politikai táborok között és ki mit nem járt ki a miniszternél. A bal- és jobboldali történészek azért ültek le egy asztalhoz a Kossuth Klubban a Történelemtanárok Egyletének éves konferenciáján, hogy megvitassák, van-e külön jobboldali és baloldali történelem Magyarországon.

Az ideológiailag mindig is megosztott történettudomány meghatározó figurái között a politikai alapokon osztogatott állami finanszírozás végleg megrontotta a viszonyt. Ilyen körülmények között Miklósi László, a TTE elnöke nem győzött hálálkodni, hogy Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatónője, Földes György, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója és Gyurgyák János, az Osiris kiadó magát liberális konzervatívként meghatározó vezetője ezúttal hajlandóak voltak egy asztalhoz ülni.

Schmidt Mária befolyását a magyar jobboldalon legendák övezik, Földes volt az MSZP-nek elnökségi tagja és választmányi elnöke is, Gyurgyák pedig a Fidesz-közeli Századvég meghatározó alakja volt a rendszerváltás táján. Gyurgyák a párt jobbra tolódását, a népi-urbánus vita újrajátszását alapvető tévedésnek és nemzedéki kudarcnak tartja. Diagnózisát, miszerint ezáltal nem sikerült meghaladni a lövészárok-mentalitást, a mai kerekasztal kiválóan szemléltette.

Aki az állítja, hogy objektív, hazudik

A vita kezdőkérdése, miszerint valóban van-e külön jobb- és baloldali történelem, vagy a látszat csal, álnaivnak tűnhet, mégis rögtön megosztja a válaszolókat. Földes például saját magát egyértelműen baloldalinak tartja, de történészként a baloldali címkét mégis elutasítja. Schmidt Mária szerint azonban igenis van külön jobb- és baloldali történetírás. Utóbbit fél mondatban az osztályharcos meggyőződéssel, tágabban az univerzális haladásba, örök igazságokba vetett vakhittel hozza összefüggésbe.

Tézisét Schmidt megpróbálja Gyurgyákra is ráhúzni, amihez a történésznek a múlt heti Bethlen-konferencián elmondott egyik félmondatát rángatja elő, meglehetősen mesterkélten. Ezen a ponton a résztvevők közötti ellentétek kiélezését kéjesen váró közönség kezd felélénkülni, főleg amikor Földes az apropót megragadva gyorsan lekurzustörténészezi a jobboldalnál jól álló szerzőket. A Fidesz belátta, hogy Horthyt nem lehet lenyomni, ezért inkább ráállt a most szobrot is kapó Bethlenre, amihez sokan szívesen asszisztálnak – mondja.

Schmidt erre kapásból bevinne a politikát lefitymáló balos entellektüelleknek egy jobbhorgot, igaz, ez az egész életében pártszervezetekben aktivizálódó Földest pont nem annyira találja telibe, Gyurgyák pedig annyira kívül van a politikai klikkeken, amennyire Magyarországon ez csak lehetséges. A jó történészek közül mindig is sokan vettek részt a politikában, hangsúlyozza azonban a korábban Orbán tanácsadójaként is tevékenykedő igazgató, a világnézeti semlegesség pedig illúzió. „Aki azt állítja magáról, hogy objektív, ne olvassák, mert nem mond igazat” – figyelmeztet, és azt reméljük, mindjárt előhúz egy listát, de ehelyett az ideológiai címkék zavarosságával folytatjuk.

Baloldali és jobboldali történettudomány már csak azért sincs Magyarországon, mert – legalábbis a szó eredeti értelmében – bal- és jobboldal sincs, mondja Gyurgyák, aki szerint nálunk az előbbi neoliberális, utóbbi meg leginkább félbalos elemekkel teli populizmus. A fő probléma egyébként szerinte nem általában a történetírók eszmeáramlatokhoz való kötődése, inkább, hogy a mai magyar történelemképek egyszerűen a nagy politikai szekértáborokat követik. Két, egyaránt leegyszerűsített párhuzamos múltat kínálnak fel, valódi kreativitás nélkül. Schmidt Mária szoftos kommunistázással válaszol: ez még mindig jobb, mintha csak egyféleképpen lehetne beszélni a történelemről, úgy, mint a Kádár-rendszerben – mondja.

Lehet külföldi irodalmat olvasni

De ha egymással harcoló történelmi víziók vannak, melyiket tanítsák, elfogadható-e, hogy az iskolákban egy adott értékrend kiemelt hangsúlyt kapjon? - kérdezi a vitavezető. „Az iskolában a tanár az úr, úgyis azt fog tanítani, amit ő gondol”, relativizálja az oktatáspolitika felelősségét Schmidt Mária.

Azért bármit mégsem lenne szabad tanítani, replikázik Földes. A tanárnak úgy kellene elmesélnie a nemzet történelmét, hogy abból nem taszítja ki a neki nem tetszőket, nem teheti meg például, hogy kitagadja a baloldali-liberális áramlatot, mint ahogy azt az Alaptörvény Nemzeti Hitvallása teszi. Még '56 után sem írták be az alkotmányba, hogy ellenforradalom volt, hasonlítja a mai helyzetet az ötvenes évekhez.

De hiába adja fel Földes a magaslabdát, Schmidt csúnyán melléüt: de hát akkoriban egyetlen történelemkönyvből tanítottak! – vágja rá. A jelentős részben történelemtanárokból álló közönségből erre többen susogják, hogy a tankönyvpiac tervezett államosítása után most is csak egy lesz valószínűleg. „De most azért még több van!”, válaszolja frappánsan a Terror Háza igazgató, és különben is, van internet, sőt, lehet külföldi irodalmat olvasni – nyugtat meg mindenkit.

A németek nem merik kimondani

Van-e valami, amit a két politikai oldalnak érdemes lenne megtanulnia a másiktól? - kérdezi retorikusan a vitavezető Miklósi László. Gyurgyák szerint a jobboldalnak szociális érzékenységet kellene tanulnia, már ha a magyar baloldalnak lenne olyasmije, a baloldalnak pedig végig kellene gondolnia, hogy a társadalom hierarchizálásának a felrúgása milyen következményekkel jár.

Földes – nem tudni, van-e ebben önkritika is – azt emeli ki, hogy a másik bűneire való állandó mutogatással mindkét irányzat csak az önigazolás keretei között mozog. „Ma se a jobb-, se a baloldalnak, se a liberálisoknak nincs jövőképe Magyarországról, ehelyett a történelemről vitatkoznak”, mondja a történész. Szavait valóban önigazoló módon ő is a jobboldal bírálatával szemlélteti: azt emeli ki, hogy most is teljes erővel zajlik a kommunisták elleni ádáz küzdelem, pedig már rég nincsenek kommunisták.

„De mi a probléma az antikommunista harccal, ha a baloldalon hetven évvel a holokauszt után is él az antifasiszta front?” – kérdez vissza Schmidt. Szerinte egyébként Magyarország nem megosztottabb más társadalmaknál: az angolszász világban is mindenkiről tudják, hogy melyik oldalhoz tartozik, Franciaországban egyenesen két országról beszélnek, és ez nem is baj, nyugtat meg mindenkit. Szerinte az értelmiség politikai széttagolódása még Németországban is megvan, „csak ők mindenben túl komfortisták, ezért nem merik kimondani”.

Ezek után Miklósi dialógust forszírozó zárókérdése (hogyan kellene folytatni ezt az izgalmas vitát) eléggé utópisztikusnak hangzik. Viszont váratlanul ez az a pont, ahol az ellentétek mélysége egy pillanatra feltárul.

„Marcsikának el kellene mennie Orbán Viktorhoz, és azt kérnie, hogy más történelmi műhelyek is kapjanak állami támogatást, ne csak a Terror Háza, ezzel kéne kezdeni” – szúr oda Földes. „Gyuri az elmúlt nyolc évben még annyira sem volt szolidáris a Terror Házával, mint amennyire Hiller miniszter annak mutatkozott” – riposztozik Schmidt, majd leszögezi, hogy az, hogy mikor megy Orbánhoz és miről beszél vele, az ő magánügye. „De jó, hogy nincs intézetem” – fogalmazza meg a szintézist Gyurgyák, miközben mi lassan szedelőzködünk.