Évi 25 ezerrel és etiópiai vízvezetékkel segít a magyar

Önt, mint hírolvasót, mennyire riasztja a "nemzetközi fejlesztések" kifejezés? Valószínűleg még annál is jobban, mint minket, újságírókat. Ennyi biztosan kiderült szerdán, amikor a Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány, a Demnet ismertette nyári, reprezentatív felmérését. Ebből kiderült, a magyarok nagyjából háromnegyedét érdekli, hogy mi zajlik itthon, de hogy külföldön mi zajlik, arra már csak kevesebb, mint a lakosság fele kíváncsi. Nem csoda, hogy mi magyarok alig tudunk valamit az Európai Unió humanitárius munkájáról, és (valószínűleg ezért) nem is különösebben támogatjuk azt. Akik ez alól kivételek, azok általában diplomások, jómódúak, és kormánypártiak – mondta a kutatás egyik vezetője, Bördős Éva.

A lakosság kétharmada nem csak azt nem tudja, mire költik az EU-s pénzeket, de a hazai támogatási pénzek útját sem követi. Nem csoda, hogy a helyszínen úgy ugrottak az újságírókra, mint kóbor kutya a zsömlére. Mi nem írunk a nemzetközi segélyezésről, mert önöket nem érdekli, de önök nem tudnak róla, mert mi nem írjuk meg – nagyjából így lehetne összefoglalni az ezután közösen levont konklúziót. Az olvasók talán azért sem tartják fontosnak a témát, mert ők is inkább csak családtagjaikon, személyes ismerőseiken segítenek, idegen árvízkárosultaknak vagy utcán látott hajléktalanoknak már csak 21-17 százalékuk adakozik. A hétszáz megkérdezett közül csak 15 százalék valotta, hogy senkinek sem segített tavaly.

Koleszhűtő, újságírótej

Ismerjük azt az érzést, hogy a közösbe mindig mi tesszük a legtöbbet? Tehát hiába hoz minden tejeskávé-fogyasztó munkatársam tejet a szerkesztőségbe, az az érzésem, hogy az én tejemet mindig gyorsabban isszák meg, mint bárki másét, így aztán nekem gyakrabban kell lerohannom az éjjel-nappaliba. Pedig nem. Na, pontosan ezt érezzük a segélyekkel kapcsolatban is, derült ki a kutatásból. A magyarok 58 százaléka szerint inkább ő támogat másokat, és csak 22 százalék gondolja, hogy inkább őt támogatják.

Fotó: Publicus Research

A válaszadók háromnegyede szerint Magyarország segítségre szorul, de tíz százalék szerint már elég fejlettek vagyunk, nincs szükségünk több támogatásra. És igen, persze, mindenki azt mondja, hogy Magyarországnak előbb a saját gondjait kellene megoldania, és csak utána rágódnia más országok gondján, baján. Mi magyarok egy repülőn is előbb a saját oxigénmaszkunkat vennénk fel, mint hogy felsegítsük a mellettünk ülő eszméletlen külföldire a sajátját – utalt rá Bördős. Ez különösen igaz a 18–29 év közöttiekre.

De ha már muszáj adnunk, és mi dönthetnénk, a millenniumi célok közül 52 százalékunk az egészségügyre, 30 százalékunk az oktatásra adna – külföldre. Legkevésbé a gazdaságpolitikát és a nemek közti egyenlőséget támogatnánk. Azt hisszük, az ENSZ a legalkalmasabb a segítésre, a magyar kormány pedig a legkevésbé. A kormánynál csak egy hajszállal tartjuk hatékonyabbnak a civileket. 

Azért nincs minden remény veszve. Bördős szerint ha a lakosság többet tudna a civilek és a kormány támogatási munkájáról, akkor támogatóbb lenne. Az EU-s átlagnál ugyanis a magyar fogékonyabb mások megsegítésére – elméletben. Többségünk azért nem adakozik, mert nincs rá lehetősége, de 21 százalékos azok aránya is, akik egyszerűen csak nem bíznak abban, hogy jó helyre kerül majd a pénzük.

Mert hogy főleg pénzt adunk, esetleg ruhát, még ritkábban saját magunkat, mint munkaerő. A pénzzel viszont nem bánunk szűkösen, évente átlagosan 25 ezer forintot utalunk jó célokra, de még az anyagi gondokkal küzdők is tízezret szánnak jótékonykodásra.

De hová kerül ez az összeg?

Segíti a globális szegénység leküzdését a félretett zsebpénzem, ha a civileknek adom? Ezt a kérdést feszegette a HAND Szövetség kutatása (pdf). Konkrétabban: a HAND-hoz kapcsolódó civil szervezetek hatékonyságát kutatták. (A civil szervezetek munkájáról a CEU készített sokkal átfogóbb felmérést.) Ez főleg azért lehetett nehéz, mert maguk a civilek a hatékonysággal nem sokat foglalkoznak, ehhez eszközeik, módszereik nincsenek, a monitorozásról meg azt gondolják, hogy túlságosan és idő- és költségigényes. 19-ből csak 9 szervezetnek volt, van vagy lesz stratégiája, de csak hét az, amelyik ezt használja is. A szférában általános szabályrendszerek sincsenek, főleg nem olyanok, amelyek a fejlődést, fejlesztést segítenék.

A jó hír, hogy a civilek tisztában vannak a hiányosságokkal, de szerintük ezek megoldásához összefogás, megfelelő jogi- és pénzügyi környezet kellene, illetve szakpolitikai párbeszéd. A magyar kormánynak is több forrást kellene adnia. Igaz, a kormány idén elfogadta a NEFE Stratégiát, vagyis a Magyar Nemzetközi Fejlesztési Együttműködést, ez viszont csak egy keret, a konkrétumokat még nem dolgozták ki hozzá, sőt, a legfontosabb kérdéseket is nyitva hagyták.

Balogh Réka, a HAND szakpolitikai munkatársa, aki a kutatást ismertette, az Indexnek elmondta azt is, hogy a civilek idegenkednek attól, hogy üzleti modellekre építsenek. Pedig erre is van jó példa. Egy, a Gödöllői Egyetemen végzett fiú például nemrég sertésfarmot nyitott Afrikában, ezzel munkahelyeket teremtett és a hús árát is lenyomta a környéken, tehát ma már többen jutnak hozzá a fontos táplálékhoz a segítségével, vállalkozása mégis önfenntartó.

Azt, hogy végül is megmenthetek-e bárkit egy kis magyar szervezetnek átutalt pénzemmel, nem tudtam meg.

Szerbiát szeretjük

A bilaterális (kétoldalú) segélyek nagy részét Magyarországról Szerbia és Ukrajna viszi, a harmadik Afganisztán. Főleg ösztöndíjak formájában adjuk a támogatást, de a határon túli magyar szervezetek segítése is előkelő helyen áll. A HAND-ot képviselő Leiszen Márton és a külügy szintén jelenlévő munkatársai között erről alakult ki a legélesebb vita. A CEU kutatója szerint ugyanis a határon túli magyar szervezetek támogatása nem számít nemzeti fejlesztésnek. Erre a Külügyminisztérium egy munkatársa azt mondta, hogy ők elsősorban ODA-országokat, vagyis a hivatalos fejlesztési támogatásra jogosult országokat támogatják, tehát nem az a lényeg, hogy ezen belül a határon túli magyarokat. A pénzek egyébként elsősorban az EMMI-től és a Balassi Intézettől jönnek, de a Külügy és a Bethlen Gábor Alapkezelő is fontos források.

A nemzetközi fejlesztés politikai támogatottsága hazánkban alacsony. Emiatt nem rendelkezik semmilyen komolyabb legitimitással a közintézmények tevékenységei között, így a koordinációért felelős intézmény (KÜM) csak korlátozott befolyással bír a két ország közötti (bilaterális) támogatásokra. 2012-es hivatalos fejlesztési támogatás bilaterális részének jelentős százalékát így meglepő módon továbbra is az EMMI költi el.

– derül ki Leiszen tanulmányából.

Fotó: Publicus Research

A kormány jelentése (pdf) szerint bilaterális programok keretében tavaly többek között öntözőrendszert fejlesztettünk Etiópiában és etióp vízügyi szakembereket képeztünk Magyarországon; vízvételi és szanitációs központot, illetve gyermekotthont állítottunk Kenyában; internetbűnözés elleni kurzust tartottunk Palesztinában; gazdasági hivatalt és középiskolát építettünk Afganisztánban; hátrányos helyzetűeket befogadó központot létesítettünk Kambodzsában; mongol vámtisztviselőket képeztünk Magyarországon; felmértük a biomassza felhasználási lehetőségeit Vietnamban; vagy például fejlesztettük az Ukrán egészségügyet.

Ennek ellenére Leiszen Márton szerint ma már biztos, hogy nem fogjuk elérni a millenniumi célokat. Nemcsak Magyarország nem tudja teljesíteni aktuális segélyezési vállalásait, de az egész EU ebbe az irányba halad. Leiszen szerint az EU-nak kézbe kellene vennie az ügyet és vezetőként betöltenie szerepét, fel kellene szabadítania a kötött segélyeket és biztosítania az átláthatóságot. Hiszen az országok csak úgy tudnak tervezni, ha tudják, milyen forrásokra számíthatnak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!