Krisztina
19 °C
25 °C

A gépek sosem szólnak vissza

2014.01.11. 12:54
Miután 2005-ben szétverték az ország egyik legnagyobb malmát, több mint hatvanan maradtak munka nélkül a békéscsabai István malom és a volt Agrimill Rt. Központi Laboratóriumának munkatársai közül. A dolgozókat fokozatosan, több ütemben eresztették szélnek, nem verték nagydobra csoportos létszámleépítésekkel a patinás malom leállítását. Az elküldött dolgozók közül itt, az ország egyik legszegényebb térségében sokan máig nem találtak munkát. Volt, akinek nem mindennapi fordulatot hozott a sorsa: Mária, aki korábban malomipari laboráns volt, ötvenhét éves korában esztergályos lett.

Az ötvenkilenc éves asszony most a férjével együtt családi vállalkozást működtet. Ő még csak második éve áll gép mögött, de a vállalkozás komoly szakmai múltra épít: férje, János már több mint negyven éve esztergályos. A kertvárosban található üzem kívülről bájos hangulatot áraszt. A mellette lévő öreg parasztház udvarában barátságosan ténfereg a család három macskája: Arisztotelész, Archimédesz és Pitagorasz.

Marika kissé tartózkodó, hiszen a békéscsabaiak szerint nem egyértelmű sikertörténet, hogy 30 évnyi műszeres laboráns munka után az egykori laborvezető-helyettes férfimunkára adja a fejét. A malom sorsa persze máig fájó pont az életében: nagyon szeretett annak laboratóriumában dolgozni, többek között a gabona sikértartalmát vizsgálta. „Szóba se került, hogy megmentik a malmot. Senki se nyúlt utánunk, se vállalkozók, se a magyar állam. Az újságok sem foglalkoztak velünk, mert nem feltűnően csinálták, havonta csak öt-hat dolgozót küldtek el. Vártuk, hogy mikor kerülünk sorra, majd szép lassan elfogytunk. Csendes háború ez a munkavállalók ellen – így láttuk ezt abban az időben.”

Az István malom ma is kong az ürességtől, legfeljebb csak patkányok futkosnak a több mint százéves, műemléki védelem alatt álló épületben. Az ő életük viszont meglehetősen zavartalan, hiszen nem sikerült találni befektetőt az épülethez, és nagyobb állagmegóvási munkát sem végeztek az épületen 2009 óta.

Persze a malom sorsa nem egyedi, és jól jelképezi mindazt, ami az egész térség élelmiszer- iparával történt. Nem csoda, hogy Mária, miután megszűnt a laboratóriumi munkája, felismerte: az élelmiszeripari diplomáját akár el is feledheti abban a régióban, hiszen az elmúlt évtizedben felszámolták az ilyen munkahelyeket. Békés megyében több malmot is megszüntettek, a megyeszékhelyen pedig bezárták a helyi baromfifeldolgozót és konzervgyárat is.

A malom bezárás után egy ideig több mint 80 kilométert vonatozott naponta, mivel a megye északi részén kapott munkát, különböző gabonatárolókban. „Nem mertem megmondani, hogy diplomás vagyok, így enyém lett az állás.”

A Békéscsabai István malom
A Békéscsabai István malom

A 20-30 perces követési időkhöz szokott budapesti elővárosi vasútnál jóval ritkábban közlekedő alföldi vonatokkal folytatott ingázásból elege lett, miután kimerült, nemcsak az utazástól, hanem a hónapokon át tartó állandó túlórázástól is, amik mellett képtelen volt az otthoni munkáknak is megfelelni. Hajnalban indult, nappal sikértartalmat vizsgált, éjjel érkezett haza a családjához, a házimunkához.

Tennivaló pedig jócskán akad otthon, hiszen három gyerekük közül a két fiú még mindig a kétségkívül tágas családi otthonban lakik. Középső fiuk sorsa ráadásul az átlagosnál is nehezebb: a most harminchárom éves fiatalember egy születési rendellenesség miatt – nyitott hátgerinccel született – nem végezhet nehéz fizikai munkát. „Háromszáz csecsemő született ezzel az elváltozással 1980-ban. Akkoriban még kevés orvos tudott bármit is kezdeni a dologgal.”

Marika szerint kisebb csoda volt, ahogy a család rátalált a legkiválóbb gerincspecialistára: Vitray Tamás ült és beszélgetett a tévében egy Katona Ferenc nevű adjunktus professzorral – a műsor nyomán megkeresték őt, aki napi nyolcórás, komoly gyógytornát írt elő: ennek meg is lett az eredménye, mára szinte teljes életet élhet, egy autó elektromos alkatrész-gyártó cég békéscsabai leányvállalatánál dolgozik.

A kétgyerekes családanya tehát nem vállalta tovább az állandó túlórázást és ingázást, felmondott. És miután Békéscsabán hiába próbálkozott, 2010- ben összeült a férjével, és a mögötte lévő harminc évet, és érzelmeit félretéve elkezdték az állásajánlatokat és a hiányszakmákat tanulmányozni a neten. Marika látta, hogy esztergályost elég sok helyen keresnek, ráadásul tudták, hogy a családi vállalkozáshoz is elkelne még egy kétkezi munkás. Az első, ijedtségtől sem mentes felismerést követően néhányszor még átrágták a dolgot, majd az asszony belevágott. Kilenc hónapon át járt a Békéscsabai Munkaügyi Központ által szervezett szakképző iskolai esztergályos képzésére, ő lett az élethosszig tartó tanulás példája, akit előszeretettel szerepeltették a hivatali helyeken.

A színfalak mögött persze akadtak beszólások. Megjegyzést tettek rá saját korosztályában is, hogy „mit akar még ez az öreg nő?”, némelyik fiatal férfi osztálytársa pedig nehezen viselte, hogy kitartásának köszönhetően az egyik legjobb vizsgaeredménnyel zárt.

Igaz, Máriának volt ideje és alkalma megszokni az örökös kívülállóságot. A mélyen hívő asszony már akkor egyházi iskolába járt, amikor annak gondolatáért is hátrányos megkülönböztetés járt. A szakmája sem indult zökkenőmentesen: később az volt a gond vele, hogy fiatal lányként egy borpalackozóban vállalt laboros és műszakvezetői munkát. Itt ráadásul a főnöke jelentéseket írogatott róla, hiszen Mária visszautasította az akkoriban erősen ajánlott marxista egyetem elvégzését. „A jelentésekben az állt, hogy munkám szerint megbízható vagyok, viszont a gondolkodásmódom szerint megbízhatatlannak számítok, ezért osztályidegen vagyok.”

Ráadásul a környezete sem nézte jó szemmel a lány ténykedését az alkohol körül. „A tágabb családomban azt hitték, hogy a borospalackok között kizárólag züllött emberek dolgoznak. Édesapám dühös lett rám. Nem fiúnak születtem, és szerinte a főiskola elvégzése után egy lánynak igenis haza kell térnie. Úgyhogy 1976-ban visszaköltöztem Békéscsabára, ahol a malomban kaptam állást.”

Innen aztán már ismerős a történet, amely végére a laboratóriumból az esztergapad mellé érkezett. Az 59 éves asszony a gépek között újra megtalálta a helyét, az alkotás öröméről beszél, amint szürke kezeslábasában a munkadarabok szakszerű megmunkálását magyarázza. Közben állandóan szabadkozik, folyamatosan emlékeztet arra, hogy ő csupán kisebb munkálatokat végez, a feladatok nagyja a férjére, Jánosra vár. „Előkészítés, alkatrész darabolás, befejezési munkálatok. Ezek az én reszortjaim.”

Az új hivatását egyáltalán nem szégyelli. „Tavaly főiskolai osztálytalálkozóra voltam hivatalos. A többiek persze furcsállották a dolgot, nem értették, számon kértek, hogy főiskolai diplomával miért végzek kétkezi férfimunkát. Én viszont sosem szégyelltem, hogy esztergályos lettem. Ahogy a laboratóriumban a vizsgálati műszerekkel, úgy a műhelyben az esztergagépekkel lehet beszélgetni egy életen át, és azok sem itt, sem ott nem szólnak vissza soha.”

Ezt a cikket az Index Facebook-oldalán kommentelheti.